A Balaton partján, földműves szülők gyermekeként nőtt fel, a divatot és a fotózást édesanyjának köszönheti, aki az újságok mellé divatlapokra is előfizetett, szabott, varrt, családját pedig a helyi fényképészhez terelte, hogy örök emlékképek születhessenek. A legkisebb Baricz lányra ez akkora hatással volt, hogy már nyolcévesen tudta, belőle fotográfus lesz. Tizenkettedik szülinapjára fényképezőgépet kért, tizennyolc évesen pedig Budapestre költözött, hogy kitanulja a szakmát. Neve hamar ismert lett, profi képein különleges stílusa és a mindent átható életöröme fénylik. Ma már a nyugdíjas éveiben jár, ennek ellenére lendülete és életigenlése hatalmas sokként ér. Nőiessége, ősi ereje, okos szemei, fürge szavai hatására elkezdem mindennél jobban vágyni ezt az erőt. Alig kérdezek, inkább tátott szájjal hallgatom.
Baricz Kati és szerzőnk, Czvitkovits Judit
„Negyven éve elhagytam a vidéket. Bejártam a világot, tanultam, tapasztaltam, megismertem idegen kultúrákat, láttam más életstílust, megmérettettem, bizonyítottam, helyt álltam – és újra hazaköltöztem. Helyére került az identitásom. Már nem akarok más országban élni. Magyar vagyok, ez az anyanyelvem – meg különben is, ma a világ jön énhozzám: barátok, rokonok, kollégák, a volt modelljeim a gyermekeikkel, egymásnak adják a kilincset, hogy együtt lehessünk az én balatoni virágos kertemben.”
A tündérmesébe illő kertnek hosszú és fontos története van: nemcsak gyerekkorának egyik meghatározó helyszíne a színes sziget, de munkásságának és békéjének is örök forrása, amit kemény munkával gondoz, épít és alakít. „Egy kérdés mostanában nagyon foglalkoztat: vajon a civilizációból vissza tudunk lépni a természetbe? Vajon képesek vagyunk beérni egy olyan élettel, amiben nincs helye mindannak a sok külső impulzusnak, ami ma körülvesz minket, amitől nem tudunk befelé, a saját világunk felé figyelni?”
Gyomromba szívom a friss levegőt, szemem belekapaszkodik a növények esőtől permetezett eleven zöldjébe, arcomat puha szél simogatja, és bár biztosan tudom kérdésére a választ, mégis elbizonytalanodom. Miért olyan nehéz lemondani arról a felgyorsult világról, amiben élek, amitől függök, ami hosszú távon megbetegít? Miért nem tudok lépni? Miért ragaszkodom valamihez, ami hosszú távon nem fenntartható? A kérdést nem kell kimondanom, a válasz szinte magától érkezik.
„Az emberek többsége beáll a sorba, nem akar különb, nem akar más lenni, mert a megfelelési kényszer súlya húzza. Pedig mindannyian lehetőségek között létezünk, jogunkban állna eldönteni, mi a jó nekünk – ugyanakkor ezt felvállalni, megélni, nagyon nehéz, az sok falat épít. Azzal, hogy az ember dönt, óriási felelősséget vállal: járnia kell a saját útját. De mi a saját útja? Mire teszi fel a lapot? A pénzre, a szerelemre, egy másik emberre, önmagára?” Baricz Kati lelkét egész életében ezek a kérdések marcangolták, és miközben saját feje után ment, sokan elkönyvelték önzőnek. „Pedig csak hű voltam magamhoz, a döntéseimhez, megkerestem a világból azt, ami engem érdekelt – és nem mástól vártam, hogy megoldja az életem.” Bár a beszélgetés interjúként indult, mondatai letaglóznak, az önismeret legkeményebb leckéit kapom.
„Önmagunkat megtalálni, megélni felemelő, de rögös út, mert azon megmaradni nagyon nehéz. Nekem szerencsém volt, egy olyan szakmám lett, ami az életszerelmem. A szememben is ez tükröződik, állandóan figyelem a világot, nyitott vagyok rá, befogadom, véleményem van róla, és vele együtt szaladok.” Miközben mesél, karnyújtásnyira van tőle a két fényképezőgép: az egyikkel videózik, a másikkal fotóz. „Gyerekkorom óta varázslata alatt tart a képrögzítés. Megőrültem volna, ha nem ezt csinálhatom –mondja, és hozzáteszi, mindig birtokolni akart, de nem úgy, mint más. – Nekem nem lett családom, nem építettem fel otthont, mert én a világot akartam magamhoz ölelni. A fény által begyűjteni a mindent.”
Bár betöltötte a hetvenet, úgy érzem, fiatalabb nálam. Energikus, fürge, vidám és lélegzetelállítóan szép. „Nagyon jó most nőnek lenni. Olyan időket élhetünk, amikor a nők elkezdtek ráébredni tulajdon erejükre. Eddig megviselte őket az élet, húzták az igát, mint a lovak, belehaltak a hétköznapokba, de most elkezdtek táncolni, jógázni, meditálni, felébredni. Visszaszerzik az ősi erőt, amit elveszítettek. Én is ezt gyakorlom most. Izgalmas kaland! Akkora örömöt ad ez nekem, hogy nem is tudom felfogni.”
Mielőtt elbúcsúzom tőle, örök derűjének titkát is megkapom: „Ha csak jó dolgokra gondolsz, akkor az fog bekövetkezni!”
Fotó: Papp Éva, Schneider Zoltán
70 felett is boldogan fotóriportunkat keresd a májusi Marie Claire-ben!
