“A hozzánk bekerülő emberek jelentős része, nagyjából 80-90 százaléka biztosan küzd valamilyen lakhatási nehézséggel” – mondta Kelemen Gábor, aki a budapesti Családok Átmeneti Otthonai nevű integrált intézmény vezetőjeként pontosan látja, hogy az elszabaduló lakásárak mennyire érzékenyen érintik azokat a családokat, akik amúgy is komoly bajban vannak.
A családok átmeneti otthonait (csáo) eredetileg azért hozták létre, hogy átmeneti otthont biztosítsanak az anyagi vagy lakhatási válságban lévő, életvezetési, kapcsolati problémákkal küzdő családoknak. Akik beköltöznek ide, nemcsak olcsó, 20-30 ezer forintos lakást, hanem szociális és pszichés segítséget is kapnak, hogy egy-másfél év után megerősödve kerülhessenek ki. Ez persze nem azt jelenti, hogy amíg bent laknak, megállna az életük. A gyerekek ugyanúgy óvodába-iskolába járnak, a szülők pedig jó esetben munkát találnak, netán takarékoskodni is elkezdenek. Senkit sem kényszerítenek csáóba akarata ellenére, csakis önként lehet beköltözni, gyakran a gyermekjóléti szolgálat ajánlására. (Ettől függetlenül vannak, akik a csáókat a szigorú szabályok és a fokozott felügyelet miatt kritizálják).
A csáók ügyfelei tehát egyszerre sokféle problémával szembesülnek: eladósodás, a lakás elvesztése, munkanélküliség, gyereknevelési és párkapcsolati gondok. Nem mindig könnyű eldönteni, melyik volt előbb, de Kelemen Gábor szerint az utóbbi években
egyre több család került be hozzájuk elsősorban azért, mert egyszerűen képtelenek kigazdálkodni egy albérleti díjat, pláne két-három havi kauciót.
Ami régen átmeneti volt, már nem az
Kelemen Gábor szerint önmagában nem az a baj, hogy a csáókban lakhatási válságba került emberekkel kell foglalkozniuk, hiszen ezeket az intézményeket eleve azért hozták létre, hogy segítsenek elkerülni a gyerekkiemelést a szakadék szélére sodródott családokban. Csakhogy amikor kitalálták ezt a koncepciót, még átmeneti nehézségekről volt szó, amelyek mára egye kevésbé átmenetiek. “Huszonkét év alatt olyan problémák csúsztak rá a rendszerre, amiket mi a gyermekjóléti alapellátásban nem tudunk megoldani. Ilyen a szociális bérlakáspolitika és a lakhatás fenntartását segítő támogatások, például a lakásfenntartási támogatás hiánya is”.
Ezzel pedig egy ponton túl nehéz bármit is kezdeni. “Amikor bekerül hozzánk egy család, először is közösen felállítunk egy gondozási tervet, amiben lefektetjük, hogy milyen nehézségekre kellene másfél év alatt megoldást találni”. Leginkább azoknak tudnak segíteni, akik párkapcsolati problémákkal küzdenek, hiányosak a szülői kompetenciáik, meggyűlik a bajuk az időbeosztással, a pénzgazdálkodással és a jövőtervezéssel, esetleg nehézségekbe ütköznek a speciális nevelési igényű gyerekeikkel. “Ugyanakkor nem tudunk albérleti támogatást adni, és az albérletkeresést sem tudjuk megkönnyíteni például egy 3-4 gyerekes roma család tagjainak, akiknek nem szívesen adnak ki lakást”.
A probléma súlyossága abból is leszűrhető, hová kerülnek az ügyfeleik, miután már nem maradhatnak a csáóban. “A kétezres évek elején a nálunk lakók 30-40 százaléka költözött ki albérletbe. Mostanra ez az arány 5-10 százalék” – mondta. Sokan ehelyett bent ragadnak az ellátórendszerben, egyik csáóról a másikra vándorolnak, ami “rossz hatással lehet a család működésére nézve. Folyton új helyre költözni, új szociális munkást, új iskolát, új óvodát megszokni. Ráadásul így kisebb esélyük van bekerülni azoknak, akiknek rövid ideig lenne szükségük segítségre. Ez óriási pazarlás az állam részéről is” – mondta.
Mindez már nemcsak a legszegényebbeket érinti, Kelemen az utóbbi években többször találkozott alsó középosztálybeli, vagy akár felsőfokú végzettségű, értelmiségi munkát végző emberekkel, köztük óvónővel és mérnökkel is. “Sokan a bedőlt devizahiteleik miatt kerülnek ide, miután elárverezték a lakásukat. Jó esetben ezután nem marad tartozásuk, de előfordul, hogy még így is ott marad a nyakukon több millió forint hitel. Ilyenkor beláthatatlan ideig ragadnak intézményi keretek között”.
A csáók viszont nem tudnak a végtelenségig fogadni embereket. Az országban 161 ilyen intézmény működik, összesen négyezer férőhellyel. Ezekbe gyakran sokszoros a túljelentkezés, és előfordul, hogy hónapokat kell várni, mire felszabadul egy hely.
Ha máshol nem, majd lakunk a megyehatáron
Az albérletárak nemcsak Budapesten ilyen fojtogatók. “Nem árulok zsákbamacskát, sokszor képtelenség albérletbe költözni” – mondta Hutvágner Attila, a Pápai Sarokkő Baptista Egyesület egyik mosonmagyaróvári otthonának vezetője. “110-120 ezer forintnál kezdődik egy lakás, és találkoztunk olyan főbérlővel, aki három havi kauciót kért”. Ezért időnként arra ösztönzik az ügyfeleiket, hogy ne a városban, hanem egy távolabbi településen, akár másik megyében keressenek maguknak lakást. “Sokszor belátják, hogy képtelenség kigazdálkodni ezeket az árakat, és nem elég csak Mosonmagyaróvárban gondolkodni. Ha egyedülálló szülőkről beszélünk, még nehezebb a helyzet”.
Mindez annak ellenére is így van, hogy a nyugati határszélen óriási a munkaerőhiány, Hutvágner szerint akár interjú nélkül is felveszik az embereket. Úgy látja, a fizetések sem rosszak, de hiába, ha az ingatlanárak ennyire elszaladtak.
Ettől persze vannak még sikeres példák, a csáóban töltött idő ugyanis jó lehetőség a spórolásra. “Volt egy édesanya, aki egymillió forintot gyűjtött össze, amíg nálunk lakott, utána vett egy házat Tolna megyében. Egy másik család pedig felvette a csokot, amiből a megyehatáron tudtak házat vásárolni”.
Csak részmegoldások vannak
Állami lakáspolitika híján a csáók sokszor különutas megoldásokban gondolkodnak. A budapesti Családok Átmeneti Otthonait fenntartó Szociális és Rehabilitációs Alapítvány (SZÉRA) például részt vett a Habitat programjában, amiben lakhatási válságba került családoknak újítanak fel olyan önkormányzati bérlakásokat, amelyekről korábban mindenki lemondott. “A Habitat segített a felújításban, mi felkészítettük a családokat, miközben az önkormányzat is jól járt, hiszen felment az ingatlan értéke”. A felújítást szponzorok támogatásából finanszírozták.
2018-ban a kormány lehetővé tette, hogy a csáók külső férőhelyeket hozzanak létre, ami egy plusz lépcsőt iktat a rendszerbe. Azok a csáók, akik képesek élni ezzel, összesen három évig nyújthatnak ellátást az ügyfeleiknek, az utolsó időszakban már az intézményen kívül, kevesebb szociális munkával, több önállósággal. Az erről szóló szakmai ajánlást a már említett Lehetőség Családoknak 2005 Alapítvány készítette, a mosonmagyaróvári önkormányzat segítségével létre is hoztak két külső férőhelyet. “Így hosszabb a gondozási folyamat, jobban elnyúlik a kilépés. Meglátjuk, ez mennyit segít. Szerintem ebben és a bérlakásszektor bővítésében lenne a jövő” – mondta Hutvágner Attila.
Ugyanezzel próbálkoznak a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményeinél (BMSZKI) is. “Ez egy újabb, kézelengedős fázis beiktatását jelenti, de ettől még nem oldottuk meg a problémát, a végső kilépésre továbbra sincs válasz. Ráadásul szerintem Pest megyében csak mi rendelkezünk ilyen külső férőhellyel” – mondta Balla Edit, a BMSZKI zuglói csáójának vezetője. Ők azért is vannak különleges helyzetben, mert közös épületben működnek egy munkásszállóval, ahol a csáóból kikerülő családok elsőbbséget élveznek. “Így bizonyos létszámig lakhatást tudunk biztosítani azoknak is, akik nem boldogulnak az elsődleges lakáspiacon”.
Egy átlagfizetésbe kerül a lakás
Az erősödő lakhatási válsággal sokszor foglalkoztunk már, legutóbb a Habitat for Humanity 2018-as tanulmányán keresztül. Ebből kiderült, hogy
- a magyarok átlagosan a jövedelmük 18 százalékát költik lakhatásra,
- még a szegénységi küszöb felett élők 5,7 százalékának is nehézséget okoz kifűteni a lakását,
- egyre többen laknak albérletben, ami nagy bizonytalansághoz vezet, főként az alulszabályozottság miatt (simán elkérhetnek több havi kauciót, nemet mondhatnak valakinek csak azért, mert gyereke van, a bérlők pedig örülnek, ha egyáltalán kötnek velük szerződést, és nem feketén zajlik az egész),
- a bérlők több mint fele küzd megfizethetőségi poblémával, ami azt jelenti, hogy a jövedelmük nagyon nagy részét költik lakhatásra, aztán alig marad pénzük a hónap végéig.
Ahogy a Habitat grafikonján látszik, 2016-ban egy 40 négyzetméteres budapesti lakás bérleti díja majdnem annyi volt, mint a régió átlagjövedelme. Hajdú-Biharban ez az arány 84 százalék, Győr-Moson-Sopronban 70, de még Nógrádban is majdnem 40. (Az ábrát a jobb alsó gombbal nagyíthatja ki).
Közben az elmúlt évtizedekben az önkormányzati szociális bérlakásrendszer a kihasználatlanság, az állomány folyamatos csökkenése és a lakások rossz állapota miatt szinte teljesen elsorvadt, amiről Józsefváros példáján már írtunk. A Habitat megoldási javaslatokat is kidolgozott, a szociálisan érzékeny bécsi lakáspolitika pedig azt mutatja, hogyan képes egy nagyváros vezetése szembeszállni az elszabaduló árakkal.
Így már nem meglepő, hogy a lakhatási válság áldozatai kényszermegoldásokra szorulnak. A csáók mellett ilyenek a munkásszállók is, amik már nemcsak a vidéki melósoknak, hanembuszsofőröknek és tanároknak is otthont, vagy legalábbis fekvőhelyet nyújtanak.
Szerző: Szurovecz Illés (Abcúg)
