Ha az ember valamilyen fogyatékossággal él, keményen kell küzdenie, hogy párt találjon. Akár egy gerincműtét után megmaradt, kis mértékű mozgáskorlátozottságról, akár enyhe értelmi fogyatékosságról van szó, amint ez nyilvánvalóvá válik, sokan hátat fordítanak. A nehézségek ellenére a legtöbben a nagyobb internetes társkeresőkön próbálkoznak, ezeken viszont szinte sosincs külön menüpont a testi vagy értelmi fogyatékosság feltüntetésére, pedig a fogyatékossággal élők egyszerűbbnek éreznék, ha nem kellene a bemutatkozó szövegben magyarázkodniuk. Léteznek kifejezetten fogyatékos embereknek szóló társkeresők is, de ide általában csak akkor regisztrálnak, ha úgy érzik, végképp nincs esélyük az épeknél.
Különösen nehéz azoknak a helyzete, akik valamilyen intézetben élnek, ők úgy érzik, még nagyobb hátrányból indulnak. A sok kudarc ellenére mégsem próbálják eltitkolni fogyatékosságukat. A pártalálás így sem lehetetlen, egy ép nő és mozgáskorlátozott párja szerint minden a kisugárzáson múlik.
Ha nem tudok buszra szállni, vége is a beszélgetésnek
A 35 éves Győri Gábor atetózissal született, ami egy folyamatos, kényszeres végtagmozgást jelent. Emiatt kerekesszékben ül, értelmileg azonban teljesen ép. Gyerekkora óta intézményekben lakik, most – ahogy ő fogalmaz – a világ végén, egy kis alföldi falu fogyatékkal élők otthonában találkozunk vele.
Gábornak még sosem volt barátnője, pedig az utóbbi hét évben aktívan próbálkozott az interneten. Regisztrált néhány társkeresőre, de felháborítónak tartja, hogy ezek az oldalak, mint például a randivonal.hu már azért is pénzt kérnek, hogy üzenetet írhasson egy lánynak. Ezért inkább a Facebookon, ismerősein keresztül szokott írni lányoknak, általában hetente kétszer-háromszor. llyenkor igyekszik reagálni valamire, amit a lány adatlapján látott, de az elmúlt hét évben annyi visszautasítást kapott, hogy sokszor ugyanazt az üzenetet küldi mindenkinek. Már csak akkor tesz bele nagyobb energiát, amikor valaki tényleg nagyon tetszik neki.
,,Ha ráírok valakire, akkor látja a profilképem, és rögtön levágja, hogy mi van. De ha mégsem, és azt mondja, hogy találkozzunk, akkor megmondom, hogy nekem ez nem olyan könnyű, hogy csak felpattanok a buszra. Nagyjából eddig szokott tartani a beszélgetés” – mondja.
Intézetből, vidékről lehetetlen
Gábor igyekszik az elején, minél hamarabb megemlíteni fogyatékosságát és hogy intézetben él. Az esetek nagy többségében ilyenkor elhal a beszélgetés, Gábor hiába kér találkozót, csak kifogásokkal találkozik. Sokan azt gondolják, hogy csak barátkozni szeretne, és amikor utal rá, hogy többről lenne szó, akkor néhány lány kifejezetten felháborodik, volt olyan, aki lenyomorékozta, aztán letiltotta. “Egyszer valaki megkérdezte, hogy merek olyat mondani, hogy többet szeretnék haverkodásnál. Erre visszakérdeztem, hogy:
ne haragudj, szerinted 35 évesen mit akarnék, hogy homokozzunk a játszótéren? Én is marhára vágyom dolgokra.
Néha előfordul, hogy egy lány nem lép le rögtön, ilyenkor viszont elérkezünk a következő problémához, ami azonnal elrettenti a lehetséges jelölteket: Gábor intézetben él. Szerinte ez esélytelenné teszi a párkeresést, mert senki sem fog elutazni egy világvégi kis faluba, vagy ha valamilyen csoda folytán mégis, akkor sem tudnak hova menni, hiszen Gábor szerint ott az embernek nincs magánszférája a vécén kívül. Kétszer is előfordult, hogy egy lány azt ígérte, elutazik hozzá, aztán sosem történt meg. Pedig az egyik alkalommal Gábor tényleg elhitte, hogy elmegy hozzá a lány, készült a randira, szépen felöltözött, de hiába. Este rákérdezett, mi történt, mire a lány azt mondta, meggondolta magát.
Gábornak jó humorérzéke van, és az intézetben eltöltött évek ellenére sem keseredett meg. Bár beszédhibája miatt kicsit nehezen érthető, amit mond, jól lehet vele beszélgetni. Sajnos mindez nehezen derül ki egy csetbeszélgetésből, de nincs esélye ismerkedni az intereten kívül. Nem nagyon tud kijárni az intézetből, senkit sem ismer a faluban, a lakótársai pedig nagyrészt idősek.
Olyan, mintha mindennap lottóznék
Többek közt ezért is tesz meg mindent, hogy visszakerülhessen Budapestre. Szerinte a csajozás is könnyebben menne, ha fel tudná ajánlani a lánynak, hogy üljenek be valahova, most csak akkor mozdul ki az otthonból, amikor a budapesti barátja háromhavonta meglátogatja. Gábor nem zárkózik el fogyatékossággal élő nőktől sem, de van oka arra, hogy miért szeretne inkább egy ép lányt találni.
“Imádok ép emberek között lenni, amikor a haverommal megyek valahova, akkor örülök, hogy kimozdulok ebből a világból. Csak testileg vagyok sérült, de én teljes embernek érzem magam, 30 éve élek intézetben, és most már le akarom magamról ezt rázni. A lelkemnek is jót tenne, ha egy ép csajnak kellenék, és az
a haverok körében is nagyot szólna, hogy a Gábornak ép csaja van.
Azért is lenne szüksége valakire, mert tíz évvel ezelőtt egy másik otthonban nagyon szerelmes volt egy ott dolgozó nőbe, akinek azóta már férje és gyerekei vannak. Gábor ezt a mai napig nem heverte ki teljesen, és abban bízik, hogy ha találna valakit, akkor végre tovább tudna lépni.
Sokáig nem tartotta akadálynak, hogy mindenben segítségre és ápolásra szorul, de a sok kudarc után úgy látja, ha ezt valaki bevállalná, “az egy istennő lenne”. Manapság egyre kevésbé viseli meg a visszautasítás, de azért néha ő is elkeseredik, és olyankor elhatározza, hogy feladja. Ez azonban maximum néhány hétig szokott tartani, mert a magány nagy úr.
“Sokszor bennem van az, hogy nincs értelme, aztán megerőltetem magam, hogy na jó, akkor csináljuk, hátha. Ez olyan, mintha minden nap kitöltenék egy lottószelvényt, ami vagy bejön, vagy nem. Én már hét éve próbálom, és reménykedek benne, hogy egyszer bejön az ötös”.
Megjelenek a nyuszimotorral, és annyi volt
Egyáltalán nem kell súlyos fogyatékosság ahhoz, hogy az érintettek előítéletességgel, elutasítással találkozzanak. A 66 éves, életvidám és fitt Sellei Juditot öt évvel ezelőtt műtötték négy gerincsérvvel. Azóta csak járókerettel vagy elektoromos motorbiciklivel tud megtenni hoszabb távot, de öt métert akár ezek nélkül is.
Judit hétéves kapcsolata szinte azonnal véget ért a műtét után. Szerinte nem tetszett az egykori párjának, hogy már nem ugrált körülötte, nem takarította ki a lakását, hanem ő szorult segítségre. Pedig Juditot gyakorlatilag semmiben nem akadályozza a mozgáskorlátozottsága, teljesen önellátó, egy budapesti panellakásban él a fiával, és a nyugdíj mellett már 25 éve dolgozik társasházkezelőként. Nem érzi, hogy az életkora miatt le kellene húznia a rolót, és elfogadni a magányt. Szeretne egy társat, akivel tud beszélgetni, utazgatni.
Judit rutinosnak számít a társkeresők világában, az előző két párját is ott találta. Egyszerre több férfival is beszélget, és van olyan időszak, amikor minden héten beesik egy randi. Ezekre a motorjával szokott megérkezni, amit ő csak nyuszimotornak hív, mert a motoron két sebesség van: teknős és nyúl.
Egészen addig nincs probléma, amíg el nem megyünk a randira, de amikor megjelenek a nyuszimotorral, akkor az nagy megütközést kelt. Nem szoktam a találkozó előtt megmondani, mert az ember nyilván nem azzal kezdi a beszélgetést, hogy figyelj már, sánta vagyok, hanem próbálom a személyiségemet átadni.
Ha valaki mégsem veszi észre, milyen járművel érkezett, akkor ezt a randi elején közli, hogy ha nem tetszik az illetőnek, akkor még távozhasson. Ez el is riasztja az emberek 90 százalékát, hiába beszélgettek előtte hetekig, és ment minden rendben. A maradék 10 százalék általában úgy van vele, hogy egy egyéjszakás kaland még beleférne, a nő számára viszont ez nem opció. Judit szerint a férfiak egyáltalán nem tolerálják a mozgáskorlátozottságát, de túl gyávák ahhoz, hogy megmondják. Egyetlen kivétellel találkozott, ez a történet azóta is fáj neki.
Egy nem sokkal azelőtt megözvegyült férfival cseteltek, akivel nagyon jól kijöttek, de amint meglátta a motort, elszörnyedt, és azt mondta: ez a felesége kerekesszékére emlékezteti, és nem csinálja ezt végig még egyszer. Ekkor döntött úgy, hogy regisztrál a fogyatékosságal élőknek szóló társkeresőre, de egyelőre nincsenek sikersztorijai, mert a legtöbben vidéken élnek, a távolság pedig nagy akadály. Szerinte nagy probléma, hogy a társkeresők nem gondolnak a fogyatékos emberekre, úgy tesznek, mintha nem léteznének. Szinte sehol nincs lehetőség feltüntetni, hogy valakinek fogyatékossága van, és alig készülnek számukra külön társkeresők.
Judit már annyi visszautasítást kapott, hogy már könnyen túllendül rajtuk, nem esik neki rosszul, és nem is gondolkodik azon, hogy feladja, mert szerinte igenis vannak csodák.
Legyünk inkább csak haverok
A 26 éves, zalaegerszegi Vass Krisztiánról is alig lehet megmondani, hogy enyhe értelmi fogyatékossággal él. Elsőre kicsit félénknek tűnik, de azt mondja, a barátai körében sokkal lazább szokott lenni. Három éve próbálkozik klasszikus társkeresőkön, előtte két évig beszélgetett egy ép lánnyal, de sosem találkoztak, mert a lány valamiért nem akart. Krisztián egy kapcsolókat gyártó cégnél dolgozik félállásban, hobbiként pedig egy Youtube-csatornát csinál, mert nagyon érdekli a videózás és a szerkesztés. Szerinte egyrészt azért nem sikerül lányt találnia, mert fogyatékossággal él, de ami ennél is fontosabb, hogy intézetben lakik, és gondnokság alá helyezték.
“Úgy érzem, hogy a gondnokság az oka, hogy nem akar összejönni. Ezt már rögtön az elején megmondom, hogy később ne csalódjak nagyot, mert úgyis kiderül. Ilyenkor azt mondják, hogy legyünk csak haverok, és ennyi” – mondja. Pedig Krisztiánnak még a távolság sem akadály, egyszer Debrecenbe, egyszer pedig Keszthelyre utazott el egy nő kedvéért. Végül mindkettő meghiúsult, az egyik Krisztián hibájából, mert lebukott, hogy egy másik lánnyal is beszélget párhuzamosan, a másikkal pedig nem voltak szimpatikusak egymásnak, nem találták a közös hangot.
Az elmúlt három év alatt mindössze ebben a két esetben jött össze a találkozó, pedig Krisztián igyekszik hetente ráírni valakire a társkeresőkön. Nem a “Szia! Mizu?”-típusú sablonszövegekkel próbálkozik, hanem bemutatkozik, elmondja, hogy a profilja alapján szimpatikusnak találj a lányt. De amint kiderül, hogy fogyatékossággal él, és intézetben lakik, akadozni kezd a beszélgetés, van, aki még le is tiltja. Szinte senki sem mondja el őszintén, hogy a fogyatékossággal van baja, de Krisztián érzi, hogy erről van szó.
A fiúnak nincsenek nagy elvárásai, még az sem zavarja, ha a nőnek gyereke is van, az egyetlen kritérium, hogy “csinos legyen, és ne legyen se plázacica, se hippi”, mert őket nem kedveli. Krisztián úgy érezte, hogy ép lányoknál nem igazán van esélye, ezért ő is regisztrált a fogyatékossággal élőknek szóló párkeresőre. Egyelőre ott sem volt sikeres.
Annyira magával ragadt, hogy nem is láttam a kerekesszéket
Schober László tizennégy éve került kerekesszékbe, miután eltávolítottak a gerincéről egy jóindulatú daganatot, és deréktól lefelé részlegesen lebénult. Azt kérte, a párjával, Kisjuhász Anikóval közös otthonukban találkozzunk, mert a barátnője éppen egy kézsérüléssel küzd, épp műtét előtt áll. Négy éve vannak együtt, vagyis azután jöttek össze, hogy László lebénult.
A férfin már az első perctől látszik, hogy mozgáskorlátozottsága szinte semmiben nem akadályozza, ő nyitja a házuk ajtaját, hoz egy pohár vizet, Anikó pedig csak mosolyogva ül a kanapén, és azt mondja, ez így szokott lenni, László szeret mindent maga csinálni. Ez a hatalmas akaraterő fogta meg Anikót is, amikor öt éve először találkoztak egy fitneszrendezvényen.
Furcsa volt, hogy kerekesszékben ült, és mégis ő volt ott a legboldogabb, mosolygós, életvidám volt. Ez nagyon megfogott engem. Akkor is láttam, hogy kerekesszékben ül, amikor beleszerettem, mégsem az volt előttem, hogy ő fogyatékossággal él. A vidámsága annyira magával ragadt, hogy a szék szinte eltűnt a szememben”
– mondja mosolyogva Anikó. Eleinte bele sem gondolt, miben kell majd segítenie Lászlónak, később pedig kiderült, hogy kár is lett volna ezen gondolkodnia, mert a férfi minimális szinten sem szorul gondozásra.
Többet mozdulok ki, mint amikor ép párom volt
László is csodálta Anikót, aki akkoriban hatalmas fogyáson ment keresztül, még az újságok is tele voltak vele. Ebből a kölcsönös csodálatból indult a fitneszrendezvény után egy évvel a beszélgetés Facebookon, ami sokszor hosszú éjszakákon át tartott. Az első randijuk természetesen az edzőteremben volt, ami annyira jól sikerült, hogy rögtön össze is jöttek, a negyedik randi után pedig összeköltöztek László akadálymentesített lakásában.
Anikó a kereskedelemben dolgozik, László pedig a sérülése előtt hentes volt, most a Suhanj Alapítványnál önkéntese, krankingedzője. Mindkettőjük életében fontos szerepet tölt be a sport, szerintük ez hozta őket össze. László többször részt vett már a Berlin maratonon, ahol 42 kilométert tekert kézzel hajható biciklivel, fitneszedzői munkája mellett a Magyar Kerekesszékes Kosárlabda Válogatottnak is tagja.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kaptam negatívumot azzal kapcsolatban, hogy Lacival vagyok. Kaptam csodálkozó tekinteteket, hogy te valóban így akarod leélni az életed, meg engem sajnáltak, hogy milyen lesz nekem egy kerekesszékes mellett. Olyan érdekes az élet, mert valahogy úgy alakult, hogy én szorultam eddig több segítségre, nem ő. Laci végigvitt velem egy térdműtétet, annak minden nehézségével, hogy ágyban voltam, ő csinált mindent, bevásárolt, mosogatott, takarított. Akik pedig ellenezték ezt a kapcsolatot, most csodálkoznak.
Anikó szerint a rokonai is azért ijedtek meg először, mert az emberek rögtön úgy képzelik el a kerekesszékeseket, mint akiket pelenkázni, etetni, fürdetni kell. Amióta viszont látják, hogy László mindent megold, elfogadták a férfit. Még a közlekedésben is csak nagyon ritkán szorulnak segítségre, pedig nincs saját autójuk, és a 18. kerületben laknak, egyórányi tömegközlekedésre László munkahelyétől. Ő azonban nem problémaként, hanem megoldandó feladatként gondol erre. A buszsofőrök messziről felismerik, integetnek neki, és még a rámpát se kell lenyitniuk, László karból felhúzza magát egy szempillantás alatt.
Anikó azt meséli, hogy korábbi párjával sokkal kevesebbet mozdult ki, pedig ő ép volt. Lászlóval sokat utazgatnak, elkíséri a különböző sportversenyekre, együtt járnak edzésre, moziba és szeretnek nagyokat sétálni a Normafánál. Lászlónak még a normafai kilátó emelkedője se akadály, és a Gellért hegyre is simán, Anikó segítsége nélkül felhajtja a kerekesszékét.
László szerint minden hozzáállás kérdése, ő semmit nem fog fel problémaként, a kerekesszékét akadálynak, hanem eszköznek látja. A pozitív hozzáállása miatt nem is érzi úgy, hogy kerekesszesként nehezebbé vált volna a csajozás, igaz, soha nem is keresett senkit, egyszerűen csak bevonzotta a szerelmet.
Amikor arról kérdezem őket, hogy mi lesz a kapcsolatuk következő lépcsője, egyszerre vágják rá, hogy házasság.
Szerző: Fődi Kitti (Abcúg)
Fotó: Hajdú D. András (Abcúg)
