Nők intézetbe rejtve

2019. március 20. |
Central Médiacsoport Zrt.

A nagylétszámú intézetekben élő nők hatványozottan sérülékeny társadalmi csoportot jelentenek, arról nem is beszélve, hogy az embertelen körülmények nőiségük megélésének lehetőségétől is megfosztják őket. Katalin korábban jó körülmények között élő pedagógus volt - most egy vidéki intézetbe zárva a peremen él. A TASZ riportja.

„Ó, egy igazi nő!” – mondta őszinte csodálattal és áhítattal Franciska, amikor elővettem kabátom zsebéből a cseresznye színű ajakbalzsamomat. Semmi megjátszott manír, ámulattal tekint rám, úgy látott engem, mint a kezében összegyűrt, valószínűleg hónapok óta forgatott hetilap hasábjain pózoló, kellő gonddal kicicomázott színésznőket. Lélekben ebben a világban él és nagy valószínűséggel szeretne is hasonlítani rájuk, hiszen fekete, agyonhasznált műanyag fésűjével pár percenként újra és újra megfésüli a haját. Csinos akar lenni, ez érthető. Neki ezt jelenti nőnek lenni. Az intézetben töltött évek után egy szép smink utáni vágyakozásban tudja megélni nőiességét. Ez maradt. Mert az intézetben, abban a mesterséges világban, ahol embereknek semmi beleszólásuk sincs az életükbe, az összezsugorodott magánszférájukban is őrzik az emberi méltóságukat, nőiességüket.

A KSH 2018-as felmérése szerint a tartós bentlakásos szociális intézményekben ellátott nők száma 49 448 fő volt, ebből pszichiátriai betegek otthonában 4 137 nő élt. Franciskával az utóbbi intézménytípusban találkoztunk, mikor új ügyfelünkhöz, Katalinhoz mentünk látogatóba.

Katalin több, mint 5 éve él pszichiátriai intézetben, miután paranoid skizofréniával diagnosztizálták. Korábban Budapest egyik jómódú kerületében lakott, tanárnőként dolgozott és saját lakással rendelkezett. Miután édesapja meghalt, az ő lakása is Katalin tulajdona lett a balatoni nyaralóval együtt. A déli partra minden nyáron lejártak üdülni, a szomszédokkal szoros kapcsolatot ápoltak. Imádott olvasni, otthon rengeteg könyve volt, folyamatosan képezte magát. De a szülei halálát nem tudta feldolgozni, egyre zárkózottabb, gyanakvóbb lett. Önmaga ellátására is egyre kevésbé volt képes, ehhez lakóhelyén nem kapott segítséget. Bezárkózásának végül a hatóságok vetettek véget, akik pszichiátriára szállították. Innen, a kezelést követően, az első alkalommal még hazamehetett, de a következő hullámvölgy során gondnokság alá helyezték, majd a hivatalos, bírósági határozattal szentesített jogfosztását követően egy intézetben találta magát.

Katalin most egy vidéki, határközeli, nagy intézetben él, több száz kilométerre az otthonától, ahol több száz ember, összezsúfolva, egymás intim szférájában tengeti az életét. Egy  szobában hatan laknak, minden ágyhoz tartozik egy éjjeliszekrény és egy kis komód. Nagyjából úgy, mint egy egyetemi kollégiumban. Vagy inkább, mint egy kórházban. A szobák, mosdók és a fertőtlenítőszag is ezt a miliőt idézik. A folyosó ingerszegény falai között sétálnak fel-alá a lakók. Újra és újra, és még mielőtt azt hinnénk, hogy egy programra sietnek, tulajdonképpen ez maga a program. Séta oda és vissza. A viseltes papucsok csoszogása a kövön, a rongyosra hordott pulóverek és a melegítőnadrágok, melyek gumija már az agyonhasználódástól teljesen elvesztette rugalmasságát, mind hozzátartoznak a sivár épület látképéhez. Mind hozzátartoznak ezekhez a nőkhöz. A női és emberi lét minden finomságát, büszkeségét elvesztve élnek az év 365 napján összezárva. A magánszféra ellehetetlenült, az intimitástól teljesen megfosztják őket. Túlélnek. Hatan egy szobában. Együtt egymás zavaró szokásaival, egy helyen, egy levegőt szívva napi 24 órában. Akkor is, ha valaki napközben aludni akar és akkor is, ha magányra lenne szüksége.

A nagyintézeti lét elszívja az emberek körül az életet. Egy ilyen intézményben akaratlanul – még az ott dolgozó ápoló, gondozó személyzet legnagyobb jóakarata és erőfeszítései ellenére is – olyan ellátási kultúra üti fel a fejét, amely egyszerűen képtelen egyéni szükségletekre, igényekre, vágyakra reagálni. Ez a nagylétszámú intézetek természetéből fakad. Ma már az szakmai evidenciának számít, hogy ezek a helyek nem tudnak máshogy működni.

A nők a nagylétszámú intézetek lakói között is egy hatványozottan sérülékeny társadalmi csoportot alkotnak. Csak gondoljunk a szexuális és reprodukciós jogaikra. A gyakorlatban például úgy sérülhet a testükkel kapcsolatos önrendelkezési joguk, hogy az intézet a hosszúhatású fogamzásgátlást feltételként szabja ahhoz, hogy az illető intézeti helyet kapjon. De olyan is előfordulhat, hogy egy lakónak a tudta nélkül helyeznek fel méhen belüli fogamzásgátló eszközt. Az intézetben élő nők önrendelkezési jogának megcsorbítása könnyen válhat valósággá, ha egy intézmény nem foglalkozik a szexuális életet érintő tanácsadással, vagy például nem ad óvszert a férfiaknak, ezáltal a nőkre hárul a védekezés.

Egy vidéki intézményben volt egyszer arra is példa, hogy az intézetben élő nő várandóssága terhességmegszakítással zárult. A hatályos magyar jogi szabályozás szerint lehet valakit úgy gondnokság alá helyezni, hogy a gondnoka jogszerűen kérheti a magzat elvetetését. De ilyenkor is ki kell kérni és figyelembe kell venni az érintett nő véleményét! Az önkényes jogkorlátozás kapcsán az ENSZ egyik különleges jelentéstevője már 2008-ban hangsúlyozta, hogy a fogyatékossággal élő nők a társadalom különösen sérülékeny tagjai és sterilizációjuk, valamint a magzatuk kényszerabortusza kínzást vagy rossz bánásmódot valósíthat meg, ha arra az érintett személyek akarata ellenére kerül sor. Az intézeti elhelyezés és kezelés alternatívája a közösségi pszichiátria, amely nem csak emberségesebb és hatékonyabb módszerekkel támogatja a pszichoszociális fogyatékossággal élő, vagy pszichiátriai diagnózissal rendelkező emberek közösségi életvitelét, hanem költséghatékonyabb ellátási formája is lehet az elavult tömegintézeteknek.  

“Mondják meg, mi lesz a sorsom?”- tette fel nekünk kérdését Katalin őszinte aggodalommal és bizakodással. Ki akar jönni az intézetből. A saját lakásában a magának főzött ételeit enni, a saját könyveit olvasni. Az intézetben minden reggel fél hétkor keltik, viszik neki a gyógyszereit, melytől láthatóan leszedált. Saját pénzét keddenként, egy negyed órás időintervallumban veheti fel. Ez a zsebpénze. Minden futószalagon történik, mint egy nagyüzemben. Délelőtt ücsörgés az ágyon, ebéd, várakozás a kávéra, kávé, majd ücsörgés, sétálás és alvás.

Katalinnak a gondnoka határozza meg, hogy hol éljen, annak ellenére, hogy lenne lakás, ahol fenn tudja tartani magát. Hiába van tisztában a világban történő eseményekkel és irigylésre méltóan informált, nem szavazhat. Most abban próbálunk neki segíteni, hogy kikerülhessen az intézetből, visszaköltözhessen lakásába és legyen egy segítője, aki figyelni tud rá. Abban biztosak vagyunk, hogy az intézeti körülmények nincsenek a javára.

Vajon mit jelent az intézetben nőnek lenni? Mit mondana egy olyan nő, aki ebben a kitaszítottságban és magárahagyatottságban, nemhogy a nőiességét, de emberi mivoltát is nehezen élni meg? Én ezeket a kérdést jegyeztem fel magamnak a nőnap margójára.

Szerző: Kékesi “Mandarin” Alexandra
Keretes rész: Környei Kristóf
Fotók: TASZ, Unsplash.com

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter