Eredeti szakmáját tekintve óvónő, majd nyolc év óvodai munka után az élet más területre sodorta. 27 évet töltött a pénzügyek világában, Európa egyik legdinamikusabban fejlődő pénzügyi tanácsadó cégének a Brokernet Csoportnak volt egyik vezetője és résztulajdonosa, majd megalapította saját tanácsadó cégét a Consequit Groupot. Három éve újra váltott, létre hozta a nevét viselő akadémiát, amelynek legfontosabb célkitűzése, hogy az érzelmi intelligencia fontosságára hívja fel az emberek figyelmét. Magyarország leggazdagabb üzletasszonya a gyönyörűen berendezett irodájában fogadott, ahol az általa megálmodott, és Zólyomi Zsolt parfümőr által megvalósított illat lengett körül minket. Belőle és a környezetéből végtelen harmónia áradt, a siker és az egészséges önbizalom lenyomatai. Ebben a környezetben adta magát az első kérdés.
Sikeres üzletasszony, a leggazdagabb magyar nő, az érzelmi intelligencia nagykövete. A médiában ezeket lehet olvasni, hallani rólad. Neked melyik megnevezés áll a szívedhez legközelebb?
Talán körbeírnám, mi az, amit a személyem mellett a legszívesebben látnék. Egész életemben foglalkoztattak az emberek. Születésemtől kezdve gyönyörködöm bennük, nekem minden ember szép. Egy kis faluban gyerekeskedtem, kislányként mindig az idős emberekhez vonzódtam, ma sem tudom miért. Sokat jártam át a szomszédba, nagyon érdekelt, hogy a szomszéd néni hogyan él, mit főz, mit eszik, milyen ruhában jár. Szerettem beszélgetni a szomszédokkal, hallgatni a történeteiket, elképzelni őket fiatalon. Emberszerető vagyok. Azt hiszem, ez egy jó jelző lenne a nevem mellett.
Az iskolában a gyerektársaid is érdekeltek?
Már gyerekkoromban is szerettem szervezni, rendezni, igazgatni, a csoportok élére állni. Voltam csapatkapitány, őrsvezető, KISZ-titkár, diáktanácselnök – annak a korszaknak megfelelően, amiben éppen éltem. Sikereket értünk el a csapatommal, sokszor nyertünk különböző versenyeket. Már akkor éreztem, hogy jól tudok az emberekkel bánni, erős hatással vagyok rájuk, hogy valamilyen irányba elmozduljanak, hogy észrevegyék az erősségeiket.
Milyen volt egy kis faluból bekerülni a városba?
Kis faluban éltünk, de gyerekként nekem egy nagy falu volt, a világ közepe. Azt gondoltam, a falun kívül nem lakik senki. Ebben az egymást támogató kis közösségben tanultam meg az együttélés szabályait. Gyorsan lettem önálló, mert 12 évesen bentlakásos kollégiumba kerültem egy kisebb városba. Nehéz volt a beilleszkedés, húszan laktunk egy szobában, mindenkinek volt egy kis szekrénye a dolgainak, maga gondoskodott a mosásról. Itt olyan élethelyzetekkel találkoztam, amikkel egy családban élő gyerek nem. Zárni kellett a szekrényemet, nehogy ellopják a ruhámat, előfordult, hogy eltűnt a hűtőszekrényből az anyukámtól kapott étel, és azt is meg kellett tanulnom, hogy vannak gyerekek, akikkel kivételeznek, másokkal pedig nem.
Nem haragudtál a szüleidre, hogy ilyen fiatalon elküldtek otthonról?
De igen. Akkor úgy éreztem, nem szeretnek. Gyerekfejjel nem értettem meg, hogy nem volt más lehetőségük: a faluban nem volt munka számukra, ők is a városba mentek dolgozni, nem volt otthon senki, aki az iskola után vigyázott volna rám. Emlékszem, az első nap bementem az édesanyám munkahelyére, és megmondtam neki, hogy vegyen ki engem a kollégiumból, mert rosszul érzem magam ott. Az anyukám akkor nagyon kemény volt, azt mondta nekem: kislányom, az élet nem babaruha. Nem érettem, hogy miről beszél. Neki nagyon fontos volt, hogy amit elkezdünk, azt végig is csináljuk. Még akkor is, ha nagyon nehéz. Megölelt, elmondta, hogy mennyire szeret, és visszakísért a kollégiumba.
Ha te kerültél volna ilyen helyzetbe a gyerekeddel, te is így csináltad volna?
Igen. Valószínű, hogy az üzleti életben később pont ezért tudtam helytállni, mert ez megkeményített. Szigorú vagyok, vannak elvárásaim, de úgy gondolom, a munkatársaim ezért tudtak fejlődni mellettem. Ha van egy rendszer, és abban vannak szabályok, előre megállapodott sarokpontok, attól nem térünk el.
Én azt látom a mai fiataloknál, hogy ez a fajta vezetői attitűd velük már nem működik. Ha nem vagyunk rugalmasak és a helyzetekhez alkalmazkodva nem változtatjuk a szabályokat, nem tudunk előbbre haladni.
A generációváltással nagyon felgyorsult a világ, az Y és a Z generáció tagjai egy szabad világba születtek és ott szocializálódtak. Más az ingerküszöbük, a felelősségvállaláshoz való viszonyuk, a toleranciahatáruk. Velük másképp kell kommunikálni. Ettől függetlenül vannak alapértékek, amikben hiszek, és tartom magam hozzájuk.
A gimnázium után Óvónőképző Főiskolára mentél. Azért választottad ezt az irányt, mert nem voltál elég jó tanuló ahhoz, hogy egyetemre menj, vagy mindenképpen gyerekekkel szerettél volna foglalkozni?
Átlagos tanuló voltam a középiskolában, a humán tárgyak jól mentek, a reál tárgyak kevésbé érdekeltek. Miután mindig is foglalkoztattak az emberek, olyan pályára szerettem volna menni, ahol velük vagyok kapcsolatban. Somogy megyében nőttem fel, Kaposváron pedig Óvónőképző Főiskola volt. De a továbbtanuláskor elsőnek a Színművészeti Főiskolát jelöltem meg, ahová felvételiztem is. A legnagyobb álmom az volt, hogy színésznő legyek.
És felvettek?
Nem. Megvolt a bátorságom és a szakmai támogatásom ahhoz, hogy 18 évesen a Színművészeti Főiskolára felvételizzek. A gimnázium alatt szavalóversenyeket nyertem, szép az énekhangom, a tanáraim is biztattak. A harmadik rostán végül kiestem. Maximalista ember vagyok, ha valami nem megy, azt vagy addig ütöm-vágom, amíg végül megy, vagy már az elején belátom, hogy ez nem az én területem, és továbbállok. Ez utóbbi történt ebben az esetben. Fantasztikus élmény volt a felvételi, életemben akkor hagytam el először a megyehatárt, láttam a Színművészeti Főiskolát, híres emberekkel találkoztam. De végül nem lett belőlem színésznő.
A budapesti Színművészeti Főiskola helyett a kaposvári óvónőképzőbe kerültél. Kudarcként élted ezt meg?
Igen. Szerencsére a gyermekkori élményeknek köszönhetően könnyen megy nekem az öngyógyítás. Gyorsan túl tudtam tenni magam rajta. Kipipáltam a színésznőséget, és eldöntöttem, nem próbálom meg újra. Innentől az óvónőképzőre fókuszáltam.
Úgy tűnik, az óvónő szakma neked való volt, hiszen a tanulmányok után nyolc évig óvónőként dolgoztál.
Nagyon szerettem az óvodát, a gyerekeket. Büszke voltam arra, hogy amikor kiscsoportosaim voltak, nem sírtak nálam a gyerekek. Ösztönösen jól bántam velük, szerettek. Óvónőként is éreztem magamban az erőt, hogy képes vagyok hatni a gyerekekre.
Miért váltottál pályát?
Felkerültem Budapestre egy olyan óvodába, ahová több műszakban dolgozó fizikai munkások gyerekei jártak. Reggel 6-kor behozták a szülők a gyerekeket és délután hatkor vitték el őket. Szerettem az óvodát, de nagyon szerény körülmények között dolgoztunk, borzasztó fárasztó volt. Idővel átkerültem egy másik, gazdagabb óvodába, ahol az ottani vezető helyére újat kerestek. Én még akkor nem éreztem magam elég tapasztaltnak, hogy megpályázzam, viszont beajánlottam az előző főnökömet, akivel jó kapcsolatban maradtam. Felvették, és együtt dolgoztunk tovább. Eljött a pedagógusnap, amikor a dolgozók várták a jutalomosztást, én is. Az ünnepségen mindenkinek felolvasták a nevét, aki jutalmat kapott, csak az enyémet nem. Fel sem merült bennem, hogy ebben valami szándékosság lett volna, bementem az igazgatónőhöz, és megkérdeztem, véletlenül hagyta-e ki a nevemet. Azt a választ kaptam tőle, hogy nekem nincs szükségem pénzre, hiszen nekünk Opel autónk van, neki csak Skodája. Földbe gyökerezett a lábam, nem tudtam értelmezni ezt a mondatot. Mi köze van a munkámhoz annak, hogy milyen autónk van? Azért nem kapok pénzt, mert nekünk nyugati autónk van és a főnököm irigy erre? Annyira bántónak éreztem ezt a helyzetet, hogy azonnal felmondtam, és a pályát is elhagytam. Ma hálás vagyok a volt főnökömnek: ha ez nem történt volna meg, most nem ülnék itt.
Teljesen más területre mentél dolgozni, ahol nem volt szükség az óvónői végzettségedre. Miért pont a biztosításközvetítést választottad?
Az Express újságban megtaláltam egy osztrák pénzügyi cég hirdetését, akik akkor jöttek Magyarországra és biztosításközvetítéssel foglalkoztak. Megpályáztam az állást, felvettek, és nagyon gyorsan sikereket értem el. Nem csupán a szakmaisággal, hanem azzal, hogy jól értettem az ügyfelek nyelvén, megnyíltak előttem, bíztak bennem. A pénzügyi tanácsadói pálya 27 év volt az életemben. Itt éreztem meg először, mit jelent szakmai karriert építeni, és az ösztönösség, ami bennem volt, hogyan válik szenvedéllyé.
Ahogy sikert sikerre halmozva mentél előre ezen a pályán, gondolom, anyagilag is egyre jobb helyzetbe kerültél. Egészen addig, míg te lettél Magyarország leggazdagabb üzletasszonya. Hogyan élted meg ezt a változást?
Annyira varázslatos volt, hogy könnyedén mentek a dolgok, hogy amit csináltam, abból mérhető eredmények születtek. Persze mindehhez nagy szorgalom és kitartás kellett. Nem állítom, hogy nem voltak kudarcok, hullámvölgyek, de ezek mind megerősítettek abban, hogy újra felálljak, és folytassam tovább. Úgy éreztem, hogy az ezzel párosuló anyagi elismerés igazságos. A munkám és a javadalmazás egyensúlyban volt. Ha másoknak megtanítottam a szakmát, még többet kerestem. De a munkámban nem a pénz motivált elsősorban, hanem az emberek. Örömöt jelentett, amikor azt láttam, a munkatársaim kiegyensúlyozottak, boldogok, a családtagjaikat bevonják az üzletbe. Olyan célokat engedhettek meg maguknak, amelyeket korábban nem, és ezért hajlandóak voltak, ha kellett, este és hétvégéken is dolgozni. Sosem terveztem meg, hogy hány milliót akarok keresni, mekkora vagyonra akarok szert tenni, a célom az volt, hogy másokat is sikeressé tegyek, és ezzel automatikusan jött, hogy én is jól járok. Az emberek általában irigyek és nem szeretik átadni másoknak a tudásukat. Én soha életemben nem voltam irigy senkire sem.
De rád biztos sokan voltak irigyek.
Lehet. Az osztrák főnököm azt tanította nekem, hogy az irigység az elismerés legőszintébb formája. Mert akire irigy vagy, arra felnézel, szeretnél a helyében lenni.
Mi, nők vágyunk arra, hogy mindenki szeressen minket.
Nemcsak a nők, de a férfiak is törekednek arra, hogy jó fejnek látsszanak, szeressék őket. De engem ez soha nem érdekelt. A szeretetet és a tiszteletet nem lehet elvárni, megkövetelni, csak kiérdemelni. Engem senki ne tiszteljen vagy szeressen azért, mert sokat keresek, vagy mert vezető pozícióban vagyok. Ez nem érdem, ez egy állapot. Tiszteljen azért, ha én tiszteletreméltó vagyok. Vezetőként, tulajdonosként mindig az embertársaimmal és nem a beosztottaimmal beszéltem, soha nem volt meg a hierarchia gondolata a fejemben.
A Brokernet – amiben alapító társtulajdonos voltál –, majd a Consequit Group – ami a saját vállalkozásod volt – után hogyan jött a Kósa Erika Akadémia gondolata?
Amikor a saját cégemet létrehoztam, rájöttem arra, hogy már nem tudok olyan magasra szárnyalni, mert megváltoztak a feltételek, másképpen működik a piac. Egyre jobban áttolódott a munka az online térbe, ami engem egyáltalán nem vonzott. Én a személyes kommunikáció híve vagyok, például online képzéseket sem tudok tartani, ami valljuk be, üzletileg nem annyira kifizetődő. Arra gondoltam, hogy a pénzügyi szektorban hatalmas karriert futottam be, Európa egyik legdinamikusabban fejlődő brókercégét vezethettem és résztulajdonosa lehettem, ennél kevesebbel nem akarok megelégedni. Megengedhettem volna magamnak, hogy csak lógatom a lábam, palacsintát sütök az unokáimnak, amit egyébként gyakran megteszek, de úgy éreztem, azt a rengeteg tudást, tapasztalatot, amit a 27 év alatt szereztem, jó lenne tovább adni. Van még legalább jó tíz évem, ami alatt értéket tudok előállítani.
Mivel foglalkoztok az akadémián?
Az akadémia három erős platformra épül. Az egyik az oktatás, a tréningek szervezése – sales, kommunikáció – vállalatoknak, szervezeteknek, ahol a középpontban az ember áll, legyen szó munkatársakról vagy ügyfelekről. A másik az érzelmi intelligencia terjesztése, mozgalommá alakítása. A harmadik láb a CSR tevékenységünk, ami a Junior Klub, mentorálási program fiataloknak. Idén ősszel szeretnénk elindítani a Senior Klubunkat is az 50 év feletti korosztály számára. Azt gondolom, ma Magyarországon méltatlanul kevés figyelmet kap ez a korosztály, ugyanakkor szükségük van a segítségre. Tíz éven belül kétmillió ember megy majd nyugdíjba, akik nagy része mentálisan nincs felkészülve arra, hogy mit kezdjenek a szakmai mellőzöttséggel, azzal, hogy nincs szükség már rájuk a munka világában.
Az érzelmi intelligencia fontosságáról egyre többet hallani manapság. Te miért kezdtél el ezzel a témával foglalkozni?
Tíz évvel ezelőtt, amikor olvastam Daniel Goleman pszichológus könyveit az EQ-ról, tudatosult bennem, hogy a fejlett érzelmi intelligenciámnak köszönhetőek a sikereim. Merthogy az EQ nem más, mint egy velünk született képesség, amivel saját érzelmeinket intelligensen tudjuk kommunikálni, okosan tudjuk a cselekedeteinkben érvényesíteni. Van, akinél ez a képesség gyengébb, van, akinél erősebb, de a jó hír, hogy mindenképpen fejleszthető. Mozgalommá szeretném alakítani az érzelmi intelligencia fejlesztését, hogy minél több ember tegyen szert önismeretre, ismerje fel az érzéseit, és képes legyen irányítani önmagát. Amíg a hatvanas években a céljainkat belülről jövő attitűdök mozgatták, ma kívülről jövő attitűdök irányítanak minket. Nagyszerű emberek érzik lúzernek magukat, mert olyan valakivé akarnak válni, aki nem ők. De nem tesznek erőfeszítést arra, hogy megismerjék igazából önmagukat, az erősségeiket és gyengeségeiket. Október 13-án van az EQ szexi mozgalom születésnapja, amit az Európa Kongresszusi Központban ünneplünk majd meg. Szeretnénk ezt a napot világnappá nyilvánítani, és egy-két éven belül Daniel Golemant is elhívni Magyarországra.
Mindenki tudja rólad, hogy milyen fontos számodra a család. Hogyan sikerült az elfoglalt üzletasszonyléthez hozzáilleszteni a családjára odafigyelő, gondos anya szerepét?
A falun töltött gyerekkorom nagyon sok alapot adott nekem. Láttam, hogy anyukám hagyományos módon kiszolgálja az apukámat, aki otthon a klasszikus férfimunkákat végezte. Ezek a minták tovább másolódtak bennem, és én ezt folytattam. Hála Istennek van egy fantasztikus férjem, akire mindig számíthattam. Most ünnepeljük a 30. házassági évfordulónkat, van két csodálatos lányunk és két tündéri unokánk. Úgy tudtuk szervezni az életünket, hogy a gyerekeinkkel mindig legyen valaki. Sokszor éjszaka főztem, hogy legyen másnap étel, amit ugyan nem velem fogyasztottak el, de ott volt. Nagyon sokat dolgoztam, a gondoskodás részét érezhették a gyerekek, de tény, kevés volt az együtt töltött idő. Voltak olyan időszakok, amikor a gyerekek jelezték, hogy hiányzom nekik, akkor változtattam egy kicsit. Emlékszem, egyszer a lányom beírta magát a határidőnaplómba, ekkor elgondolkodtam, hogy jó-e ez így. Mondhatnám, hogy nagyon sajnálom, lehetne lelkiismeret-furdalásom, de tudom, ennél jobban nem lehetett volna megszervezni az életünket.
És milyen a nagymamaság?
Imádom. Két lányom van, és a Jóisten eddig két fiúunokával ajándékozott meg. Nagy öröm látni a lányomat édesanyának, a vejemet édesapának. Betartom, amit kérnek tőlem, az ő nevelési elveiket követem, ha a gyerekek nálunk vannak. Szeretnék olyan dolgokat tanítani, átadni nekik, amiket csak a nagyszülők tudnak.
A tíz értékteremtő, aktív év után hogyan látod magadat? Hogyan szeretnél akkor élni?
Igyekszem egészségen élni, időt és energiát fordítok arra, hogy törődjek magammal. 50 fölött kötelező odafigyelni a táplálkozásra, a mozgásra, ebben a korban már nincs az, hogy majd, csak most van. 65 évesen azt gondolom, hogy elég jól fogok kinézni, a ráncaim megszaporodnak, és lesz már egy kamasz unokám. Remélhetőleg valamilyen formában itt tevékenykedek még az akadémián. Azt hiszem, nagyon nagy változás az életemben nem lesz már. Áthelyeződik a hangsúly a pihenésre. A boldog család megmarad, sőt szaporodik, és további örömöket hoz majd az életembe.
Fotó: Körtvélyesi Dominika.
