Bár a 21 . században élünk, sajnos a női egyenjogúság kérdése még mindig aktuális a többségében férfiak által uralt tudományos világban. A National Geographic ezúttal a nők oldalára áll, és különleges portékban mutatja be, hogyan boldogulnak és viszik előre a világot a női kutatók. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a film két kutatónőjét Rae Wynn-Grantot és Jennifer W. Lopezt is személyesen kérdezhettem arról, hogyan élték meg a nők felé irányuló előítéleteket, minek köszönhető a kitartásuk és hogyan találtak egyensúlyt a magánélet és a tudományos élet között.
A világ nagyot változott az elmúlt évtizedekben és Darwin óta – aki megdöbbentő módon maga is úgy írt a nőkről, hogy ’szellemileg alacsonyabb rendűek’. Ma már sokkal jobb a helyzet és egészen más a nők megítélése minden téren, így a tudományos fronton is.
A javuló tendenciát olyan örömteli kezdeményezések is jól mutatják, mint például a MATTEL – a National Geographic együttműködése. A játékgyártó vállalat kutatónőkről mintázta a legújabban piacra dobott Barbie babáit, hogy így inspirálja a következő generáció női kutatóit.
’Vegetáriánus vagy?’ – kérdezem Rae Wynn-Grant-ot, aki a ökológusként a nagyragadozók étkezési és egyéb szokásait tanulmányozza. ’Nahát, ez egy nagyszerű kérdés és köszönöm, hogy felteszed. – lepődik meg Rae. Nem vagyok vegetáriánus. Évekig az voltam, de ahogy felnőttem és a világ távoli zugaiba utaztam, abbahagytam a vegetáriánus életmódot. Egy-egy kutatói kiküldetésen adódhat úgy a helyzet az őserdő mélyén, hogy semmi más ételhez nem jutunk hozzá, csak húshoz. Sokszor ettünk rizst és babot, de volt, amikor egyszerűen nem volt választásunk, az életben maradás miatt húst kellett ennünk.’ A sokszor hasonló nélkülözéssel és testi gyötrelmekkel járó terepkutatói munkáról nehezen tudom elképzelni, hogy egy kislány álmodozik. De lehet, hogy tévedek. ’Már gyermekként a természetfilmek szerelmese voltam. – avat be életébe Rae – Én bizony arról álmodoztam, hogy egyszer majd ott leszek, és közelről láthatom a stáb munkáját. Aztán az iskolában felismertem, hogy akik a természetfilmek emberi szereplői, akiket nézek, azok tudósok. Világossá vált előttem, hogy ez az, amit hivatásomnak szeretnék választani felnőttként, nem volt kérdés. Ma kutatóként a vadállatok étkezési szokásait és az emberekkel való interakciójukat tanulmányozom.’ – foglalja össze röviden. ’A munkám nem laboratóriumi jellegű – folytatja – terepen vagyok. Évekig dolgoztam Kenyában és Tanzániában, ahol oroszlánokat figyeltem meg. A mostani projektem a National Geographic-kal a medvék szokásainak a tanulmányozása Észak-Amerikában. Mindig is a vadonban voltam, a semmi kellős közepén. Vizsgálom az állatok szokásaikat, azon belül is legfőképpen a táplálkozási szokásaikat. Rengeteg megfigyelést teszek a viselkedésükkel kapcsolatban is.’ Egy ilyen vizsgálódás komoly veszélyeket rejthet magában, hiszen a nagyragadozók mellett az ember a természetben vétlennek érezheti magát. ’A munkám nem annyira veszélyes, mint amennyire azt az emberek gondolják. – nyugtat meg Rae. Itt az Egyesült Államokban, sok hétköznapi munka jóval veszélyesebb, annál, mint amit én csinálok. Például a rendőröké vagy a tűzoltóké (akik most is a kaliforniai erdőtüzekkel küzdenek). És vadállatokat megfigyelni nagyon sok törődést jelent. Viszont fontos, hogy mindig rendkívül elővigyázatos legyek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam valódi veszélyben. Nem is egyszer! (nevet) Például megkergetett egy elefánt, sikerült találkoznom skorpióval, kígyóval és az őserdőben megcsípett valamilyen fertőzött bogár. Az volt a legrosszabb. Egy kínzó trópusi betegséget kaptam el általa, magas lázzal, gyengeséggel, nagyon rossz közérzettel. De hát ez egyértelműen velejárója ennek a munkának.’
Nőként nehéznek tűnhet a magánéletet összeegyeztetni ezzel a kihívásokkal teli, szokatlan munkakörrel, ezért óvatosan kérdezem meg Rae-től, hogy lehet-e egy ilyen munka mellett párkapcsolatot létesíteni, családot alapítani. ’Sokkal nehezebb – helyesel Rae – de én anya vagyok. Egy négyéves kislány anyukája. Való igaz, hogy jóval nagyobb kihívás az expedíciókra utazás a kislányom születése után. Megrövidítette az utaimat, de néha magammal viszem őt is a vadonba…’ Rae kislánya úgy fog felnőni, hogy tiszteli a vadont, a természetet és ahogy édesanyja ő is a természetes élővilág tanítványa lesz. Édesanyja például a medvéktől tanulta meg, hogy élvezze a magányt. ’Van olyan medve, akit évekig követek, és ő évekig él magányosan. A vadállatok megtanítottak arra, hogy a természet mennyire tökéletes. Az emberek beavatkozása nélkül egy hibátlanul működő rendszer. Azon dolgozom, hogy a bolygónk egészségesebb és kiegyensúlyozottabb legyen. És ez megéri azt a kis veszélyt, amivel a munkám során szembe kell néznem.’ – teszi hozzá elgondolkodva a kutató.
Jennifer W. Lopez csupán névrokona az énekes-színész világsztárnak. Amíg JLo-nak csillaga van a Hollywood Boulevardon, addig a másik Jennifer az összes csillagot magáénak tudhatja a csillagos égen, mivel kozmológus. ’Van otthon távcsöved?’ – kérdezem. – Most akarok újat venni! Neked van?’ – kérdez vissza. Aztán elmeséli, hogy az elsőt már gyerekkorában kapta. „Austin felett csodálatos a csillagos ég… Texasi kislányként kaptam meg az első távcsövemet. Texas tökéletes hely az olyan amatőr asztrofotósok számára, amilyen én is lettem később. Gyönyörű képeket lehet készíteni a Holdról, a nemzetközi űrállomásról…” – meséli a kezdeteket. ’Később aztán ösztöndíjas lettem egy különleges iskolában (Colby A. School), ahol minden a NASA-ról szólt, annak árnyékában működött, egészen közeli kapcsolatunk volt a NASA-val és rövid út vezetett a diákoknak ahhoz, hogy bekerüljenek ebbe az emberiség számára egyedülálló és különleges rendszerbe, az űrkutatásba. Az iskolánk jelmondata az volt: ’Érd el a csillagokat!’ Nem is diákoknak hívtak minket, hanem ’challenger’-eknek. Űrhajós akartam lenni és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy minden feltétel adott volt hozzá.’ – nyűgöz le Jennifer. Mert ellentétben Rae munkájával, bizonyára arányaiban jóval több kisgyermek szeretne űrhajós lenni, mint bokorból figyelni az oroszlánokat… Számomra hihetetlen, hogy Jennifer oda született, ahol a titokzatos NASA gyakorlatilag a szomszéd utcában volt. „Itt ismerkedtem meg először az űrkutatás elméleti oldalával. A tudomány és a technológia megbabonázott. 1986-ot írtunk.’ – folytatja. És hogy kinek a támogatására számíthatott még ebben az átlagosnak nem mondható pályaválasztásban? Természetesen a szüleire. ’A szüleimnek is nagyon sokat köszönhetek, mert mindig támogatták a szenvedélyemet. Éppen a napokban beszélgettem erről édesanyámmal, amikor megtaláltam otthon egy régi fényképet, amin diákként egy űrkutatási versenyen vettem részt és lettem második helyezett. Anyukám bevallotta, hogy elképesztően büszkék voltak rám. Még arra is emlékezett, hogy mindent felkutattunk, hogy megszerezzük azt a típusú termőföldet a projektet, amire szükségem volt.’ Volt olyan pillanat, amikor fel akartad adni? – kérdezem. ’Igen – vágja rá gondolkodás nélkül. ’Nagyon sokszor. Azt kérdeztem magamtól, hogy mért üldözök egy álmot, amit annyira nehéz elérni, olyan sok kihívásokkal van tele. Az iskolában szembesültem azzal, hogy ahhoz, hogy célt érjek, olyan tantárgyakat is tanulnom kell, amik egyáltalán nem érdekelnek vagy nagyon nehezek. Számomra ez a matematika volt. Később a biológia felé mentem el. Hamar rájöttem, hogy mennyire nehéz egy nőnek érvényesülni a tudomány területén. Dominánsan férfiak által uralt terület a tudomány, különösen az űrkutatás tudománya, de természetesen vannak csodálatos PHD fokozatú kutatónők is ezen a területen. Egyértelműen kijelenthetem, hogy nőként nehezebb volt érvényesülni. Viszont kislány korom óta tapasztalom és azt kell mondanom, hogy napjainkban már sokkal jobb a helyzet.” A Nők a siker mögött emiatt is nagyon fontos kezdeményezés, mert azt mutatja be, hogyan tudnak változtatni a női kutatók a világon. Nagyszerű példát mutat a mai kislányoknak is, akiket megerősíthet, hogy van helyük a tudományos pályán a nőknek.”
Fotó: National Geographic/Thomas Jacobi
