„Az első éjszaka minden apró neszre felriadtam. Egyedül a sötét erdőben, a hálózsákom látszólagos biztonságába próbáltam bugyolálni magam, de az agyamban megjelent minden rémség, amelyet valaha is láttam egy C-kategóriás horror-filmben – meséli Livits Réka, aki pár éve, a húszas évei közepén csatlakozott egy látomáskereső programhoz a spanyol Pireneusok mélyén. – Éreztem, hogy buzog bennem az energia, és szerettem volna mindezt becsatornázni olyasvalamibe, amivel jót teszek a világnak, de nem igazán tudtam, merre induljak. Németországban egy ifjúsági tréningen találkoztam Silkével, aki gyakorlott vezetőként kínált látomáskereső programokat olyan fiatalok számára, akiket nemcsak a személyes siker vonzott, hanem egy nagyobb jó érdekében, a közösségnek akartak hasznosak lenni.”
A látomáskeresés (vision quest) gyakorlata egyre nagyobb népszerűségre tesz szert nemcsak Amerikában és Ausztráliában, de Nyugat-Európában is: egy lehetséges módszer, amely elmélyülési lehetőséget biztosít arra, hogy alaposabban áttekinthessük életünk lényegi kérdéseit, és útmutatást nyújthat a jövőt illetően. Távol a hétköznapok ügyes-bajos dolgaitól, a résztvevőknek nagyobb esélyük van arra, hogy világosabb képet kapjanak a vágyaikról és a céljaikról.
Ősi rítus
„A vision quest számos ősi kultúrában – például az amerikai őslakosok között – a felnőtté válás küszöbén egy beavatási rítus, amely során a törzs fiatal tagjai egymagukban böjtölve bizonyos időt töltenek a vadonban, míg látomást nem kapnak az életfeladatukról, a közösségben betöltött szerepükről” – magyarázza Rob Dreaming, aki már évek óta vezet ilyen elvonulásokat világszerte. Ő maga nagyjából tizenöt évvel ezelőtt vett részt először látomáskeresésen. Valami nagyszerű vízióra számított, de két szó volt csak, amely háromnapos böjtölés és egyedüllét után megjelent előtte: „Légy kreatív!”. Ez azóta mottója is lehetne az életének. De azok sem érzik magukat csalódottnak, akik – ahogy az megeshet – bármiféle vízió vagy aha-élmény nélkül jönnek ki a folyamatból. „Maga a tapasztalat már önmagában is elegendő a résztvevők számára, és számítani kell rá, hogy a felismerések csak később, akár több hónap elteltével érkeznek meg.”
Ezt Réka is alátámasztja: „Irreális elvárás, hogy neonszínű betűkkel lesz majd kiírva egy fára, hogy neked logisztikai ügyintézőnek vagy Java-fejlesztőnek kell lenned. Ez egy sokkal árnyaltabb folyamat, megmozgat dolgokat a mélyben, és változást katalizál. Az én esetemben sem volt rögtön kiforrott válasz, egy hónap múlva jött egy felismerés, akkor kristályosodott csak ki egy gondolat. El kellett telni bizonyos időnek, hogy ez beérjen.”
Életközepi válságban
De nemcsak pályakezdő fiatalok vonulnak el a vadonba, későbbi életszakaszokban is adódhatnak olyan helyzetek – az életközépi válság tipikusan ilyen eset –, amikor felmerül az igény, hogy a világtól egy rövid időre elvonulva, magunkban, a természet nyújtotta csendben tekintsünk rá az eddigi és a jövőbeli életünkre.
A folytatást keresd a most megjelent Marie Claire-ben!
Szerző: Balázs Laura
Fotó: Getty Images
