Amikor 2011 októberében meghalt, mindössze 33 évesen, iszonyú nehéz volt a karácsony nélküle. Abban az évben nem is itthon töltöttük az ünnepeket, nehéz lett volna ott karácsonyozni, ahol minden apró részletről ő jutott eszünkbe. Fel kellett ocsúdni a sokkból, és jobban figyelnünk kellett egymásra, mint korábban bármikor. Karácsonykor mindig ő fogta a kamerát, ő készítette a családi fotókat, ez attól az évtől kezdve rám hárult. Fájóan üresnek tűnt a családi ebédlőasztal úgy, hogy nem ő ült velem szemben. Előtte minden este bekopogtatott az ajtómon, hogy megkérjen, főzzek neki egy bögre teát, ha magamnak is csinálok. Ezt sokszor nyűgként éltem meg, utána pedig akármit megadtam volna érte. Az elkövetkező években is iszonyú nehéz volt nélküle, nemcsak a karácsony, hanem az év minden napja, de az idő előbb-utóbb könnyít valamennyit a terhen, és így minden december egy icipicit kevésbé volt keserű.
Most már tudunk úgy beszélni róla, hogy nincs gombóc a torkunkban, tudunk nevetni, tudunk régi karácsonyokat feleleveníteni és olyan családi videókat nézni, amiken ő is ott van.
Talán morbidnak hangzik, de az ember nemcsak a tragédiát látja és nemcsak a gyászt érzi az évek múlásával, hanem elkezdi keresni a “jót” az egyébként teljesen embertelen szituációban. Muszáj ezt tenni, ha nem akarunk belerokkanni. Így a halál már nem egy fekete csuklyás karakterként él a fantáziámban, hanem az élet részeként, és valahányszor eszembe jut, arra ösztökél, hogy a lehető legjobban és igazán éljem meg az életem minden pillanatát. Ha közeleg a bátyám születésnapja, a halála évfordulója vagy a karácsony, mindig leülök egy kis időre és elgondolkozom, hogy a hiánya mennyiben változtatta meg a hozzáállásomat az élethez. Hogy milyen lettem volna, ha még élne, és most milyen vagyok így, hogy nincs. Mennyiben különbözhet a két verzió?
Mindig arra a következtetésre jutok, hogy nagyon.
Ha bátyám még mindig élne, valószínűleg nem lennék ennyire érzékeny. Nyilván ez a traumának is köszönhető, hiszen nemcsak hogy egyik napról a másikra vesztettük el a testvéremet, de erőszakos módon, amire egyáltalán nem voltunk felkészülve. Viszont ez a fokozott érzékenység segítette elő, hogy mély empátia alakuljon ki bennem minden ember iránt, akinek hasonlóan nehéz lapokat osztott az élet.
Az empátiának köszönhetem, hogy minden évvel kicsit kevésbé vagyok cinikus és önző. Gyerekként nem értettem teljesen, amit mindenkitől hallottam: hogyan lehet olyan jó érzés adni, mikor egyszerűen imádtam ajándékokat kapni? Van annál jobb, mint mikor megkapom azt, amire annyira vágytam? Lassan, de biztosan jöttem rá, hogy igen, kapni fantasztikus, de az adás öröme mindent felül tud múlni. Ez azóta is mindig bebizonyosodik, valahányszor módomban áll jótékonykodni és önzetlenül segíteni másokon.
És az is biztos, hogy nem lennék ennyire szoros kapcsolatban az édesanyámmal. Mindig különleges kapocs volt köztünk: kései gyerek vagyok, mindig is én voltam a család szeme fénye. A közös veszteség és a trauma viszont összekovácsolt minket és nyugodt szívvel állíthatom, hogy jobban ismerjük egymást mint saját magunkat.
Összezártunk, egymás támaszaivá váltunk a nehéz pillanatokban, ez pedig felbecsülhetetlen érték számomra.
Meglehet, hogy nem tartanék ott az életben, ahol most vagyok. A bátyám értékrendje mindig is formálta a saját fejlődésemet, mivel jóval idősebb volt nálam, így egyfajta “pótapaként” is funkcionált, amíg az édesapám külföldön dolgozott. Nem voltak nagy filozofikus elképzelései az életről, de azt mindig hangsúlyozta, hogy ne hagyjam magam kihasználni, legyek határozott és karakán, és küzdjek azért, hogy elérjem a céljaimat. A vágói szárnybontogatásaim elején, mikor még csak kísérleteztem a videószerkesztéssel, ő biztatott, hogy ne hagyjam abba, mert van hozzá tehetségem. A tanácsai és biztatásai a halála után is mindig eszembe jutottak, valahányszor a helyzet úgy hozta, és ahogy lépegettem felfelé a karrierem lépcsőfokain, mindig az ő hangját hallottam a fejemben. A tudat, hogy mindig hitt bennem és büszke volt rám, sokat segített a gimnáziumi és az egyetemi évek alatt, és a mai napig hajt előre, hogy elérjem a céljaimat.
És végül: a bátyám halála segített kilépni a komfortzónámból. Nem vagyok egy vadulós típus, kifejezetten szeretem a harmóniát, a kiegyensúlyozottságot és a kényelmet, viszont a bátyám halála óta sokszor eszembe jut, hogy nem szabad elkényelmesedni, mert nem tudjuk, holnap mi fog történni. A haladáshoz és a fejlődéshez elengedhetetlen, hogy megragadjuk a mát, és ha ehhez az kell, hogy kilépjünk a kényelemből, akkor bele kell vetnünk magunkat az ismeretlenbe. A barátaim körében közismert a döntésképtelenségem, és amikor valamin hezitálok, hogy megtegyem vagy ne tegyem, mindig eszembejut, ahogy a bátyám rámszólt: “ne kínlódj már annyit”. Ilyenkor rendszerint belátom, hogy igen, az élet rövid, és inkább megteszem, amit meg kell tenni, aztán majd kiderül, mi lesz belőle. Aggódni – és kínlódni – ráérek majd akkor is, ha esetleg elbukok.
Egy szó mint száz, az elmúlt nyolc évben habár ő már nem volt mellettem, de amit adott, azt hoztam magammal, és szerintem életem végéig vinni is fogom. Segített abban, hogy az legyek, aki ma vagyok, és ezért mindig is hálás leszek neki. Ha pedig veszek egy nagy doboz vaníliás karikát a boltban, mindig elmosolyodom, és gondolatban őt is megkínálom belőle.
Szerző: Laczi Evelin
Fotó: Unsplash
