Az életem első 20-25 éve azzal telt, hogy folyamatosan beteg voltam. Az átlagnál sokkal érzékenyebb idegrendszerrel és immunrendszerrel születtem, a mononukleózistól kezdve a májgyulladáson keresztül a cisztákig mindennel volt dolgom ebben az időszakban. Nekem nem a külsőmmel volt gondom tiniként, hanem a belsőmmel: mindig hasonlítgattam magam másokhoz, szorongtam, hogy nem fognak felvenni az egyetemre, nem vagyok elég okos, nem beszélek nyelveket és hogy nem tudom elég hatékonyan beosztani az időmet. A testemmel sosem volt gondom, mert nagyon keményen sportoltam már akkor is, azonban a lelkem betegségei keményen kihatottak a testemre is. Iszonyatosan szorongó ember voltam mindig is, most már kívülről nézve úgy gondolom, amíg a lelkem háborgott, addig folyamatosan beteg volt a testem is.
’94-ben kezdtem az újságírói pályát, ’96-ban már egy hónapot a pszichiátrián kellett töltenem. Néhány évig nem is tudtam közlekedni, olyan rosszul voltam, majd ezen a borzalmas időszakon túljutottam ugyan, de semmi új dolgot nem mertem kipróbálni. Csak néhány fajta ételen éltem, nem jártam lifttel, nem mentem moziba, színházba, kirándulni, nyaralni. Mindig volt nálam nyugtató, nem mertem olyan dolgot csinálni, amitől felmehet a pulzusom, ha valami váratlan történt, akkor napokig nem tudtam tőle aludni… Igazából egy lebutított életet éltem, kizárólag a nagyon szűk, pánikbeteges komfortzónámon belül. A pánik először rohamokkal kezdődött, majd a nyugalmi pulzusom is nagyon magas lett. Mindezek ellenére a pszichiátria után fél évvel már az atlantai olimpiáról közvetítettem, akkor az óriási dolog volt számomra, de jó előre rá is kellett készülnöm. Például hogy az időeltolódás miatt nem fogok tudni aludni… Ma persze ezt már kisujjból kiráznám, de akkor nagyon nagy dolog volt magamhoz képest.
Majd 2002-ben megszületett a kislányom. A terhességem teljesen rendben volt, ilyenkor nagyon sok szorongáscsökkentő hormon termelődik a női testben. Úgy volt, hogy nem lehet gyerekem, de véletlenül teherbe estem és iszonyatosan boldog voltam, így nyilvánvaló volt, hogy megtartom a babát a pszichés gondjaim ellenére is. Brutálisan nehéz volt az első év, a kisbabák pontosan érzik a szüleik szorongásait. Ráadádul egyéves volt a gyermekem, amikor kiderült a férjem szenvedélybetegsége. 2006-ban jött a megváltás, a sport, amikor már sem a férjemmel, sem a pánikbetegségemmel nem tudtam mit kezdeni. Ekkorra már annyira rossz volt a helyzet, hogy úgy éreztem, ha nem lépek valamit, akkor nagyon rossz, szinte visszafordíthatatlan irányba megy az életem. Szerencsére a gyereknevelésben nagyon sokat segített az anyósom, aki hozzánk költözött egy időre, de így is nagyon sok átbeszélnivalónk volt később a lányommal ezzel az időszakkal kapcsolatban…
A hatalmas változást egyértelműen a sport hozta. A sporton keresztül megtanultam, hogy majdnem minden rajtam múlik. Ezekben az években már körülbelül 110 körül mozgott a nyugalmi pulzusom és úgy gondoltam, ha megerősítem magam testileg, akkor ez biztos le fog menni egy kicsit, és ellenállóbb leszek a rohamokkal szemben, ha megtanulom sport közben, hogy természetes, amikor mozgáskor magasabb az ember pulzusa. Először edzőterembe jártam, futópadon gyalogoltam, majd 5 perceket futottam, kondiztam, majd a következő évben kimerészkedtem a Margit-szigetre futni de úgy, hogy 500 méterenként megálltunk, mert szúrt a szívem és folyamatosan figyeltem a pulzusomat. Az összes félmaratonom rajtjánál eszembe szokott jutni ez a sztori, én vagyok az, aki nem csak a célnál, már a rajtnál is sír.
2010-ben már stabilan sportoltam, mégis volt egy mélypontom. Egyszerre három munkahelyen kellett ekkor helytállnom és annyira kicsinált az életvitelem, plusz sportolni sem volt időm, hogy egy ötnapos pánikrohamom lett. Öt teljes napig nem aludtam ekkor és rájöttem, hogy ha van az embernek egy beállt, jól bevált rutinja, akkor nincs olyan munkahely, ami miatt ezt fel lehetne adni. Azóta is rengeteg stressz ért már – mint mindenkit – azonban tudom, hogy nem lehet mindig minden porcikám megfeszülve, nem lehet mindig készenlétben lenni. Az ötnapos rohamom óta soha többé nem volt pánikom. A sport mellett annak is tulajdonítom ezt a sikert, hogy elkezdtem okosan figyelni magamat. A pánikot mindig azok az élethelyzetek hozták számomra, amikor elveszítettem a biztonságérzetemet. Így elkezdtem tudatosan kiterjeszteni azon szituációkat, amiben biztonságosan érzem magamat. Sőt, mostanában már direkt keresem azokat a helyzeteket, amikor apránként kitolhatom a komfortzónámat! Az élet sem kímélt, átestem egy kétoldali melleltávolító műtéten és a korai klimaxból adódóan két nőgyógyászati beavatkozásom volt, de ezeket az akadályokat már jól vettem.
Sokan azt mondják, hogy a sport menekülés a pánikbetegség elől. Én úgy gondolom, hogy ha stresszes vagyok és elmegyek edzeni, akkor nem elfutok a problémáim elől, hanem más helyiértékre teszem őket, majd ha hazamegyek és tiszta fejjel tudok dönteni, bármiről is legyen szó. Ráadásul elképesztő magabiztosságot tud adni az, hogy minden nap sikerélményt ad a sport – ha végig tudom csinálni nap mint nap az edzéseimet, akkor bármi mást is sikerülhet végigvinnem. Én most a harmóniára törekszem az élet minden területén: a testem izmai és stabilitása a lelkem kivetülése. A testembe fektetett meló teljes mértékben párhuzamban van nálam azzal a lelki-intellektuális úttal, amin keresztülmentem az utóbbi évtizedekben. Nagyon fontos számomra, hogy ezt a kettőt ne válasszuk el egymástól. Jólesik, ha dicsérik az izmaimat, de semmit sem érne ez nekem a lelki stabilitásom nélkül.
Öt éve a kollégáim rábeszéltek, hogy elindítsam a Ne pánikolj, sportolj! blogot és a közösséget, melynek lényege, hogy a saját személyes történetemen keresztül próbálok segíteni a pánikbeteg közösségnek. Ők vették először észre, hogy egy borúlátó, gyenge emberből központi figurává váltam és hogy hülyeség lenne elhallgatni a történetemet. Ehhez egyébként elvégeztem egy edző és egy coach képzést is, hogy hitelesen tudjak segíteni a hozzám fordulóknak, illetve nemrég könyv formátumban is találkozhatnak az emberek a töténeteimmel. Ma már 48 ezren vannak a közösségemben. Egyrészről motiválnak és erőt adnak – elképesztő történetekkel és emberekkel találkozom – másfelől viszont néha kénytelen vagyok egy-egy rövidebb időszakra eltűnni, mert hatalmas felelősség és munka mindig posztolni és kapcsolatot tartani a követőkkel. Út közben döbbentem rá, hogy mire vállalkoztam, nem egy olvasót kellett már eltemetnem sajnos, sok rákos beteg, súlyos pánikbeteg követi a munkásságomat.
Modell: Tamás Rita
Ruha: sportmelltartó: Calvin Klein-Van Graaf, nadrág: nike, alsónemű: saját, body: nike
Haj: Lencsés Dóra – New School of Make-up
Smink: Katz Nikolett – New School of Make-up
Stylist: Oláh Alexandra
Fotó: Bodnár Zsófi
Szöveg: Bobák Szilvia
Mi a Perfect Imperfection?
Egy testpozitív kampány, mely azt hirdeti, hogy minden nő teste megérdemli az a figyelmet, amiben a szupermodellek részesülnek. Kövess minket az Instagramon!
Olvasd el Zita történetét is!
