“Az étkezési zavar sokszor egyáltalán nem az étkezésről szól”

2019. december 11. |

Zizi független kortárs táncosként és koreográfusként tevékenykedik, munkáiban társadalmi, környezetvédelmi kérdésekre is reflektál a mozgás nyelvén. Sugárzik róla, hogy végre a helyén van, azonban ezt megelőzően hat éven keresztül küzdött étkezési zavarokkal, melynek végül pszichológusi segítség és rengeteg lelki munka vetett véget. Az ő testtörténetével indítjuk útjára új, női izmokkal foglalkozó sorozatunkat, melynek célja bebizonyítani, hogy a testi (és lelki) erő nem nemhez kötött.

Kortárs táncos vagyok, de nem jártam sem a Táncművészeti Egyetemre, sem a Kortárstánc Főiskolára. Ezért néha még mindig kisebbségi érzésem van. Ha megkapsz egy papírt arról, hogy te kortárs táncos vagy, akkor az valahogy biztosít téged, referenciapontként szolgál. Volt, hogy szerintem azért nem hívtak vissza próbatáncra, mert nincs végzettségem. Tervezem egyébként, hogy jelentkezzek koreográfus szakra, többek között azért, hogy letudjam ezt a papír-dolgot.

Sokkal később kerültem be a táncos világba, mint a többiek:  21-22 éves voltam, amikor elkezdtem balettozni, körülöttem mindenki fiatalabb volt és sokkal technikásabb. Ma már lehet, hogy én is meg tudom csinálni olyan technikásan a mozdulatokat, de sokszor úgy érzem, hogy elhal közben valami a táncból. Nagyon sok ideig hátránynak éltem meg az életkoromat és a hátteremet, most viszont, hogy a koreografálás felé kezdek elmozdulni, érzem az “outsiderségem” előnyeit is. Művészettörténetet tanultam, több szubkultúrában tudtam szocializálódni és magamra szedtem olyan készségeket, amiket táncos közegben valószínűleg nem tudtam volna. Engem elsősorban nem a technikai rész érdekel a táncból, hanem a konceptuális irány, és az, hogyan tudok aktualitásokra reflektálni a mozgással. Inkább rendező-koreográfus szeretnék lenni, mint táncos.

Kicsit paradox, de táncosként – és egyébként civilként is – azt vettem észre, hogy nem nagyon kapcsolódunk össze a testünkkel. Élünk, eszünk, iszunk, de közben ki- és elhasználjuk a testünket. A táncművészet pláne úgy működik, hogy legyél ruganyos, erős, szép bármi áron: a test eszközként van használva és erősen le van választva a lélekről. Jól emlékszem arrra az állapotra, amikor eldöntöm, hogy nem eszek, széterősítem magamat és minden tisztelet nélkül bánok a testemmel annak érdekében, hogy nagyon jó táncos legyek. Ez az állandó marcangolás azonban nem térül meg. Szomorú, de amióta kevésbé aktívan táncolok, jobban érzem magam a bőrömben. Egyszerűen nem volt egészséges napi nyolc órán keresztül vizslatni a saját testemet a tükörben, figyelni mások testét és folyamatosan kemény bírálatokat kapni a megjelenésemre. Ahova én jártam táncolni, ott még nem is volt olyan erős a bodyshaming, mint amiről más táncos ismerőseim be tudnak számolni. De apró megjegyzéseket azért mindig kaptunk. Ha nem is nekem, hanem egy másik csoporttársamnak szóltak be, akkor is hatással volt rám a kritika. Ha egy nálam öt kilóval vékonyabb lány megkapta, hogy le kéne adnia néhány kilót, akkor automatikusan én is befeszültem, és arra gondoltam, nekem akkor nála is többet kellene fogynom.

Balról jobbra: Tamás Rita edző, Gáspár Krisztina b-girl és Thury Zita kortárs táncos. Hamarosan Rita és Kriszti testtörténetét is olvashatjátok a marieclaire.hu-n!

Végül evészavarok alakultak ki nálam. Nagyon szomorú, de én szinte nem tudok olyan mozgással foglalkozó embert, akit ne érintene valamilyen ilyen jellegű probléma. De egyébként általánosan is szinte mindenkinek van már valamilyen szintű étkezéssel kapcsolatos mentális betegsége. A körülöttem lévő nőknél folyamatosan az a téma, hogy ki mit evett, mit egyen és mit ne egyen. És nem azért, hogy egészségesek legyünk, hanem azért, hogy jól nézzünk ki.

Valószínűleg ha valaki rám néz, akkor nem gondolná, hogy valaha bármilyen testképzavarom lett volna, és éppen ezért sokszor úgy érzem, hogy el is van bagatellizálva a kérdéskör. Emlékszem, néhány éve, az éveszavaros éveim derekán még röhögve meséltem másoknak, hogy megettem tegnap egy üveg nutellát és hat gofrit, amire a többiek válasza az volt persze, hogy “jaj, hát nem is látszik”. Az egy dolog, hogy nem látszik, de egyáltalán nem egészséges, ha valaki ezt csinálja. Tízezreket költöttem édességre, aztán pedig arra, hogy koplaljak. Rossz állapotban volt a bőröm, a lelkem és másnap táncórán sem volt túl jó egy hatalmas esti étkezés után ugrálni…

Akkor kezdődött az étkezési zavarom, amikor táncolni kezdtem: nap közben egyáltalán nem voltam éhes, majd este, amikor hazaértem úgy éreztem, bármit fel tudnék falni. Mivel megnövekedett a fizikai aktivitásom, természetesen több ételre volt szükségem, de nem tudtam belőni, hogy pontosan mennyire. Így alakult ki a túlevéses problémám. Volt, hogy ezért nem mentem társaságba, inni a többiekkel, mert nekem inkább magányosan enni volt kedvem. Ha vendégségbe mentem, akkor pedig folyamatosan azt éreztem, hogy úgy ennék még, de nem lehet. Az én problémám nem fordult át bulémiába, azonban rendszeresen rosszullétig ettem magamat. Egyébként pont azért nagyon veszélyes ez a betegség, mert nem kirívó: körülbelül három évembe telt, mire egyáltalán feltűnt, hogy ez igenis egy probléma, amivel foglalkoznom kell.

Végül a nővérem ajánlott a SOTE-n egy ingyenes, húszalkalmas kurzust, ami nem szélsőséges evészavarosokkal foglalkozott. Itt be is osztottak egy nagyon jófej pszichológushoz, aki elég jól kihozott a problémából. Hat év nagyon sok idő és azt éreztem a terápia előtt, hogy sosem lesz vége ennek. És vannak olyan táncostársaim, akiknél még az enyémnél is hosszabb ideig húzódik.

Egy idő után azért észre lehet venni a táncos közösségben, hogy kinek vannak étkezési zavarai. Folyamatosan működik a legitimáló mechanizmus, mondogatjuk egymásnak, hogy nem baj, ha most megettél ezt vagy azt. Vannak azonban olyan táncostársaim, akiket én még soha az életben nem láttam enni, mégsem kifejezetten vékonyak. Vagy az ellenkezője, hogy folyamatosan enni látom őket, mégis anorexiásak. Borzasztó, hogy sokszor még pozitív megerősítéseket is kapnak a táncosok az extrém vékonyságukkal kapcsolatban, ami csak tovább mélyíti a problémát. Ezeket a helyzeteket nagyon nehéz jól lereagálni, hogy ne hasson sértően és túlféltően sem. Ha szóba jön, hogy valaki hozzám hasonló helyzetben van, akkor megosztom vele őszintén a saját történetemet. Viszont ez egy olyan dolog, amiből szinte lehetetlen egyedül kimászni. Szerintem érdemes szakemberhez fordulni, hogy tudatosítsuk, mi áll az egész hátterében, mert nagyon sokszor ez egyáltalán nem az ételről, hanem valami teljesen más és mélyebb dologról szól, amiben az étkezési zavar csupán egy tünet.

Modell: Thury Zita
Ruha: Nanushka, Top – Levi’s (Van Graaf), Rövidnadrág: Calvin Klein (Van Graaf)
Haj: Lencsés Dóra – New School of Make-up
Smink: Katz Nikolett – New School of Make-up
Stylist: Oláh Alexandra

Fotó: Bodnár Zsófi
Szöveg: Bobák Szilvia

Mi a Perfect Imperfection?

Egy testpozitív kampány, mely azt hirdeti, hogy minden nő teste megérdemli az a figyelmet, amiben a szupermodellek részesülnek. Kövess minket az Instagramon

Olvasd el Kati történetét is!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

„Most nem alkalmas a pillanat az összeomlásra” – interjú Munk Veronikával, az Index főszerkesztő-helyettesével felmondás

„Most nem alkalmas a pillanat az összeomlásra” – interjú Munk Veronikával, az Index főszerkesztő-helyettesével