Tizenegy éve dolgozik a Red Bullnál, neve nemcsak a céggel, de a legkúlabb popkulturális rendezvénnyel, a Red Bull Pilvakerrel is összeforrt. Ő az ötletgazdája az 1848-49-es szabadságharc forradalmárai előtt tisztelgő megemlékezésnek, amelyen elismert rapperek, zenészek és színészek gondolják újra magyar költők verseit. Ákosnak igazi szerelemprojekt A szavak forradalma, épp olyan lelkesen mesél róla, mint amilyen csillogó szemmel kommunikál a lába körül sündörgő, Casper és Guszti névre egyaránt hallgató labradorjával.
Két-három hét, és március 15. van. Terv szerint haladnak az előkészületek?
Igen – de lehet, hogy ezt nem lenne szabad kijelentenem, mert egy ilyen kaliberű rendezvénynél percenként kialakulhat egy vis maior helyzet. Ezért inkább azt mondom: momentán nem ég a ház.
2019-ben nagyot ugrottatok: az Erkel Színházból a Papp László Sportarénába költözött a Pilvaker. A tavalyihoz képest lesz jelentős változás?
Tavaly belementünk az ismeretlenbe: új volt a helyszín és az új közönségünket sem ismertük, nem tudtuk, milyen az, ha nem 1800-an, hanem 12 500-an vannak. Alapvetően jól sikerült a műsor, de sok olyan dolgot láttunk, amin lehet még javítani – jelenleg ezeken dolgozunk. De azért halkan megjegyzem, nekem kicsit hiányzik az Erkel Színház…
Azoknak a Pilvaker-előadásoknak a színház nyújtotta intimitás volt az egyik erősségük. Az Arénában ezt a hangulatot nem lehet megidézni, vagy tévedek?
Vannak dolgok, amiket az Erkelben meg tudtunk csinálni, de az Arénában kivitelezhetetlen, mert nem működne a tér nagysága miatt. De nem kattogunk ezen, mert az az élmény, hogy közel 13 ezer ember egyszerre hallgatja például Petőfi Szülőföldemen című versét Kautzky Armand előadásában, mindent felülír. Én voltam már az Arénában koncerten, hokimeccsen és lovasrendezvényen is, de soha nem voltam még irodalmi eseményen. Pont nemrég beszéltük Juhász Anna irodalmárral, milyen jó kimondani, hogy ezen a napon megtelt az Aréna irodalommal. Éppen ezért soha nem is leszek hajlandó elengedni a prózai részeket a rendezvényből. A dalok már Aréna-kompatibilisek, kellőképpen ütősek: ha egy átdolgozás fájdalomról szól, akkor nagyon fáj, ha erőt adó, akkor kiugrasz a fotelból, és elindulsz papucsban a forradalomba. Figyelünk arra, hogy nagyobb teret kell megtöltenünk érzelmekkel.
Ki gondolta volna ezt kilenc évvel ezelőtt, az első Pilvaker idején!
Engem már korábban is foglalkoztatott, hogy a magyar kulturális örökséget – picit újragondolva – hogyan lehetne átadni a közönségnek. Nem azt mondom, hogy fogyaszthatóbbá téve, mert úgy, ahogy van, fogyasztható, de másképp becsomagolni.
Ennek eredményeképpen hívtad életre 2011-ben a Red Bull Liszt Remix estet, ahol könnyűzenei formációk emlékeztek meg Liszt Ferenc születésének 200. évfordulójáról.
Azt a projektet nagyon imádtam, és kiderült, hogy van is igény az ilyesmire. Ezen felbátorodva kezdtem el megvalósítani azt az ötletemet, hogy mi lenne, ha Petőfit rappelnénk.
Kautzky Armand nélkül ma már elképzelhetetlen a Pilvaker, de mégis hogyan került közétek?
Ez jó sztori, Armand is előszeretettel meséli. Szerettem volna a csapatba egy színészt, aki a klasszikus versmondást képviseli, de tudtam azt, hogy ha bárkit felhívok azzal, hogy „csókolom, Ákos vagyok a Red Bulltól, és van egy olyan ötletem, hogy fiatalok verseket rappelnek, de valakinek szavalni is kéne, rá tetszik érni?”, az rám teszi a telefont. Viszont Armand munkásságában látszik, hogy szereti kitolni a komfortzónájának a határait, gondoljunk csak a nevezetes Hajdihó YouTube-videóra… Úgy voltam vele, hogy aki ezt bevállalja, az rávehető másra is. Felhívtam, vázoltam neki, miről lenne szó, egyértelmű volt, hogy semmit nem ért az egészből – mondjuk akkor még az én fejemben sem volt teljesen tiszta a dolog –, de azt felelte, oké, találkozzunk. El is jött hozzánk az irodába, ott részletesen elmagyaráztuk neki a terveinket, és azt mondta: „nem értem, de tetszik, csináljuk”. Tényleg elképzelhetetlen nélküle a Pilvaker, olyannyira családtag lett, hogy nélküle talán már fel se menne senki a színpadra.
Pilvaker-családként utalsz te is a csapatra, és a többi résztvevő is gyakran megjegyzi, milyen családias hangulatban telik a közös munka.
Ez nem marketingfogás, tényleg nagyon szeretjük egymást. Annyi mindent megéltünk már együtt az elmúlt években: voltunk lent, amikor elterveztünk valamit, de nem sikerült, és voltunk egészen fent, amikor állva tapsolt nekünk 12 500 ember. Persze számtalan vita van a próbák során, nagyon sok a nézeteltérés, ami abból is adódik, hogy művészemberekről van szó, akik meglehetősen érzékenyek. Éppen ezért nekem az az egyik legfontosabb feladatom, hogy megteremtsem és fenn is tartsam a harmonikus közeget. És arra az egy dologra nagyon figyelek, hogy ebben a produkcióban mindenki – a világosítótól a rendezvényszervezőn át az előadóig – jól érezze magát. Ha jól érzik magukat, akkor a maximumot nyújtják. Lényegében ezen múlik minden, mert amúgy nincs semmi ráerőltetve senkire, és van szava mindenkinek. Mert ez a közös ügyünk. Ez nem az én rendezvényem, hanem a miénk – mindenki kellett ahhoz, hogy ez a sztori ma ott tartson, ahol tart.
Valahol azt nyilatkoztad, hogy talán a legfontosabb dolog, amit a Pilvaker tanított neked, az az elengedés. Mit kellett elengedned?
Sokszor megesett, hogy feleslegesen álltam bele olyan dolgokba, amikbe szentül hittem. Ha volt valami, ami gondolatban jó ötletnek tűnt, akkor a valóságban hiába láttam, hogy nem fog működni, makacsul ragaszkodtam az elképzelésemhez. Ma már eljutottam oda, hogy ha nagyon sok jel mutat arra, hogy valamit el kell engednem, akkor azt el tudom fogadni. A másik fontos dolog, amit tanított, hogy ne legyek előítéletes. A legkülönbözőbb emberek dolgoznak ezen a produkción: más helyről jöttünk, más családi háttérrel, más attitűddel rendelkezünk, de a cél közös. Olyanokban csalódtam nagyon pozitívan, akikkel szemben lehet, hogy régen előítéletes lettem volna, most meg közelebb állnak hozzám, mint sok olyan ember, aki a hétköznapokban körülvesz.
Hiába az osztatlan siker, te minden évben hibalistát írsz a rendezvény után. Nem tudsz száz százalékosan elégedett lenni?
Na ezt még tanulnom kell. Általában az szokott lenni, hogy másnap felmegyek a netre, és elkezdem végigolvasni az eseményvideó alatt a kommentszekciót. Főleg azt írják, hogy imádták, köszönik, csodálatos volt – ez elképesztően jólesik. Aztán amikor kiszúrom, hogy egy ember azt bökte oda, hogy szerinte szar volt, akkor lehet ott akármekkora pozitív kommentáradat, én annál az egynél leragadok, és azon kattogok napokig.
Talán a zenészkollégáktól kellene tanácsot kérned ez ügyben.
Nekik sem megy ám mindig.
Sokan azt mondják, hogy nem is olvassák a hozzászólásokat.
Dehogynem, olvassák, és ugyanúgy szíven tudja őket is ütni egy-egy rosszindulatú komment. Nekem azért olyan fontosak a visszaigazolások, mert szeretnék megfelelni azoknak az embereknek, akik bizalmat szavaztak a produkciónak. Az a célom, hogy mindenki úgy menjen haza az Arénából, hogy megérte öt hónappal előre megvenni a jegyet, és ott állni a digitális sorban, mert jót kapott.
Szerintem a legmenőbb, amit elértetek, hogy Juhász Gyula Szavak című versének átdolgozása bekerült a nyolcadikos irodalomtankönyvekbe. Te mire vagy a legbüszkébb?
Amúgy ez az egyik. A másik az, ahogy a tavalyi rendezvény véget ért a csapat számára: hetekig nem tudtuk elengedni a másikat, a körlevelezés folyamatosan élt, napokig ünnepeltünk és bandáztunk utána, a vidéken lakó előadók fennmaradtak Budapesten a brigáddal. Szóval arra nagyon büszke vagyok, hogy megtaláltam őket, és hogy született belőlük egy közösség.
Miket hallasz vissza, milyen vezetőnek tartanak?
Fura Csé azt mondta, hogy legyek szigorúbb, dolgozom rajta. De eredendően elég empatikus vagyok: ha például valakinek kisbabája születik két héttel a rendezvény előtt, akkor hagyom aludni. Itt nincs katonaság. Próbálok jó főnök lenni, látom a hibáimat, és igyekszem is tanulni belőlük. Például már nem ragadok le az apró problémákon, sokkal racionálisabban tudom kezelni a dolgokat.
A verseket, amelyekből az átdolgozások születnek, te válaszod?
Nagy részüket igen, de most már megtörténik az is, hogy azt mondja néhány előadó: talált egy verset, ami baromira bejön neki, hallja zeneileg is megszólalni, ezért azt szeretné újragondolni. Én ennek nagyon örülök, mert akkor ez azt jelenti, hogy megvan a vers, amiben ő ki tud teljesedni.
És te mi alapján válogatsz?
Teljesen érzelmi alapon. Elkezdek verseket olvasni, mondjuk egy pohár vörösbor társaságában, és ha találok olyat, ami megfog, akkor megmutatom annak, akinek az arca és a hangja megjelenik előttem olvasás közben. Sokszor ugyanis egyértelmű, hogy kinek a karakteréhez illik egy költemény, de meg tudnak lepni a srácok azzal, ha kimozdulnak a saját stílusukból. A Magányhoz például olyan mély érzésű szöveggel állt elő Deego, Fluor és Szakács Gergő, hogy el sem tudtam dönteni némelyik sornál, hogy József Attila írta vagy ők. Amúgy a színészek is kiveszik a részüket a válogatásból, Armand is mindig jön egy javaslattal – egy olyan verssel, amit már tud. De sajnos sose hagyom neki, mindig meg kell tanulnia egy újat. Amikor a Tiszát kapta, kicsit pipa is volt, mert az nagyon hosszú.
A zene és az irodalom iránti rajongásod honnan ered?
Én csak egy műkedvelő amatőr vagyok. Mindig is szerettem zenét hallgatni, ráadásul a metáltól a punkon át a hiphopig terjedt a repertoárom. Sosem zenéltem, vagyis egy darabig furulyáztam, mert kötelező volt, de elég béna voltam. Az irodalom mint tantárgy egyáltalán nem kötött le a suliban, nem szerettem, ha megmondták, hogy itt vagy ott mire gondolt a költő. Viszont a nagymamám imádta a verseket, ő sokat olvasott nekem, és közben magyarázott is: „milyen durva, hogy ezt megírták hexameterben”, és hasonlók. Általa kerültem közel a versekhez. Érdekes, hogy vannak költők, akiknek a köteteit mostanában kezdtem el igazán forgatni, érteni és érezni, és teljesen más tetszik most, mint mondjuk kilenc éve, amikor kezdtük a Pilvakert.
Édesapád azt szerette volna, ha belőled is orvos válik, de te építésznek készültél. Hogy kötöttél ki akkor a közgázon?
Apám belátta, hogy az orvosi pálya nem az én utam, én meg beláttam azt, hogy nem vagyok elég tehetséges rajzoló az építészethez. Azért mentem a Corvinusra, mert nem tudtam, mi akarok lenni.
Ennek fényében a Red Bullhoz való jelentkezésed megfontolt döntésnek tűnik: azt mondtad, azért pályáztad meg a diákmelót, mert hogy ott sok a jó csaj.
19 évesen jelentkeztem, és szinte ez volt az egyetlen cég, amit ismertem – ezt is onnan, hogy mindig jöttek a csinos lányok az egyetemre energiaitalt osztogatni. Aztán itt ragadtam, és már 11 éve itt dolgozom.
Pedig a korosztályodra nem igazán jellemző a munkahelyi hűség.
Szerencsésen alakult a karrierem, mert mindig dobott valamit az élet, ami miatt újra élveztem a munkám. Sorra jöttek az új kihívások, nem számítottam rá, hogy 25 évesen a marketingosztály vezetője leszek, most már közel harminc emberért felelek. Útközben időm sem volt azon gondolkozni, hogy munkahelyet váltsak, meg aztán dolgozott bennem a bizonyítási vágy. Képzeld, a kinevezésem után az egyik kreatív ügynökségnél pénzbeli fogadást kötöttek arra, hogy hány hónap után dobom be a törülközőt. Amikor ezt visszajutott hozzám, az rettentő rosszulesett, mert ugyan én is tudtam, hogy nagy rám a kabát, de azt is tisztán láttam, hogy egy ilyen lehetőséget nem szabad ellökni magamtól. Akkor megfogadtam, hogy na majd megmutatom nekik.
Tényleg meglehetősen fiatalon kerültél vezetői pozícióba. Érezted ennek valaha hátrányát?
Voltak olyan szituációk, amik biztos könnyebbek lettek volna, ha nem vagyok annyira fiatal. És igen, meg kellett küzdenem azért, hogy elfogadjanak a nálam idősebbek és tapasztaltabbak. Az első sikerek után persze megjött az önbizalmam, de akkor kellett igazán észnél lennem, és megbeszélnem magammal, hogy ne szálljak el, mert van még mit tanulnom, és hogy maradjak kellően alázatos. Volt egy alvállalkozó, aki egyszer leült velem szemben, és odavágta, hogy nagy a pofám, jó lenne, ha kicsit odafigyelnék magamra, mert nem olyan vagyok, mint amilyennek megismert. Először hidegzuhanyként ért, hogy valaki ilyen nyersen őszinte, de elgondolkoztam a mondandóján, és beláttam, hogy a nagy hajtásban tényleg nem figyeltem oda olyan dolgokra, amikre kellett volna. Ez helyrerakott. Fontos, hogy az embernek legyenek ilyen tükrei.
Szóval kellenek a szakmai pofonok?
Kellenek, de be is kell tudni fogadni a kritikát. Például amikor mi kapunk kritikát a rendezvényre, akkor is végiggondolom, hogy vajon van-e alapja. Aminek nincs, azzal nincs mit kezdeni, de a valósakat tök jó meghallgatni.
Kajdi Csabától például csak pozitív visszajelzés érkezik a „bio Red Bullra”…
Öreg Cyla, imádom! De azt ugye tudod, hogy vannak bio termékeink? A gyömbér, a tonik és a kóla megkapta a bio minősítést, nincs bennük mesterséges adalék.
Viszont alapvetően az energiaitalok eléggé megosztóak, nem lehet egyszerű marketingelni ezeket a termékeket.
Sok támadást nem kapunk, plusz mi egyáltalán nem sulykoljuk az emberekbe, hogy nyakra főre Red Bullt kell inni. Akkor kell energiaitalt fogyasztani, ha energiára van szükséged. Ha szomjas vagy, akkor igyál vizet vagy limonádét. Vannak is olyan kampányaink, amelyek arra tanítanak, hogy milyen élethelyzetben kell energiaitalt fogyasztani. Én akkor iszom, ha sokat vezetek, ha sokáig fenn kell maradnom este, vagy ha Pilvaker főpróbahét van.
Lesz még olyan nagy dobásod, mint a Pilvaker?
Nem azt mondom, hogy ezzel kelek és fekszem, de bízom benne, hogy sikerül összehozni még valami hasonlót. Szeretem, ha a nulláról építhetek fel valamit. Jó ötlet mindig van, csak jó csapatot kell találni mögé, és jó irányba kell elindulni.
Március 16-tól jönnek újra az átlagos hétköznapok?
Szeretném egy kicsit kipihenni ezt a húzós időszakot, többet kutyázni, és elvonulni belföldön valahová pár napra. Hosszabb kikapcsolódásra nincs most lehetőségem az egyéb feladataim miatt, meg aztán lassan el kell kezdeni készülni 2021. március 15-re…
