L. Ritók Nóra: Kettészakadt világ

2020. április 15. |

A középosztály többnyire online jógával és kenyérsütéssel igyekszik kihasználni az otthon töltött időt, azonban a házi karantén kiváltságai távol esnek a mélyszegénységben élők realitásától, akiket a járványhelyzet is jóval súlyosabban érinthet. Mert a koronavírus nem csak az életvitelünket vágta ketté, a társadalmi szakadékokat is elmélyítette – erről írt nekünk L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója és szakmai vezetője.

Egy leszakadó térségben dolgozó, segítő civil szervezet vezetője vagyok. Mindig is azért küzdöttünk és küzdünk a kollégáimmal, hogy csökkentsük azt a szakadékot, ami ma társadalmi csoportok között húzódik, hogy ne tömegesüljön elviselhetetlenné azoknak a száma, akik teljes esélytelenségben élnek, és csak a nyomorúság újratermelésére képesek. Küzdünk ezért az oktatásban, az oktatási szergeráció ellen, és próbáljuk fejlesztésekkel és lehetőségekkel élhető közösséggé formálni a generációs szegénységben élőket

Szóval számunkra sosem volt újdonság a társadalmi különbségek érzékelése, ám most, a járvány idején ez szinte elviselhetetlen megtapasztalás. Elég csak a közösségi médiát vagy a híradásokat nézni, kinek, mi a problémája, gondja, ki, mivel múlatja az időt: fotós „kihívások”, ínycsiklandó ételek, vagy épp a kenyérsütés próbálkozásai, otthoni edzések, no meg az online tanulás teljes kelléktára a gyerekeknek, kozmetikai tanácsok, online platformok ajánlása múzeumlátogatásra, színházi előadásra, hogy mentálisan is karban tartsa magát mindenki…  

Azok, akiknek van tartalékuk, akiknek nincs létbizonytalanságuk, akiknek van tudásuk arra, hogy csökkentsék a fertőzés kockázatát, most magabiztosak, és az immunrendszerük is stabil, mert megfelelően tudnak táplálkozni. 

Félreértés ne essék, nincs ezzel semmi baj, ez lenne a normális – mindenkinek, mindig a 21. században. Az, hogy meg tudjunk birkózni pár hónap home office-szal, távoktatással, bezártsággal, vagy akár jövedelemkieséssel. Azt is tudjuk, hogy mindig lesznek leszakadók, szegények, hajléktalanok, ez nem szüntethető meg sehol, az emberiséghez éppúgy hozzátartozó dolog a szegénység, mint a gazdagság. Csak az arány nem mindegy.  Mert az meghatározza egy ország elétét, és ezt most különösen erősen érzem. 

Nemrég az egyik megosztásom a Facebook-oldalamon – egy, a digitális oktatás eléréséhez kapcsolódó cikkről – elég sok kommentet, véleményt váltott ki. Mikor beleolvastam, láttam köztük egyet, amit elolvasva felnevettem.

Nem mintha bármi mulatságos lett volna benne, keserédes nevetés volt ez, inkább a tehetetlenség érzésével, hogy emberek mit gondolnak ma erről az egészről, mennyire vannak képben a valós Magyarországgal.

A komment az otthon-tartózkodáshoz kapcsolódott. Javaslattal, hogy mit kellene csinálniuk a családoknak, beleértve azokat is, akik miatt a cikk íródott, a halmozottan hátrányos helyzetűeket, akiknél értelmezhetetlen a digitális oktatás.  Így hangzott: A most rendelkezesre álló időben, amit ennek a vírusnak »köszönhetünk«, érdemesebb lenne az interperszonális kapcsolatikban elmélyedni, házkörüli teendőikben magukat utolérni, valódi könyveket olvasni, hogy belső, egyéni képi világuk és az ahhoz kapcsolódó fogalmi es gondolkodási funkcióik fejlődjenek, kiteljesedjenek.”

Régebben, mikor effélét kaptam, mindig felajánlottam a tanácsot adónak: talán tessék eljönni egy szegregátumba, egy cigánysorra, és tessék megpróbálni elmondani nekik a javaslatot. Biztosan a fejükhöz kapnak majd az ott élők, és azt mondják: ó, mennyire ostobák voltunk! Hiszen ez tényleg tökéletes idő arra, hogy az interperszonális kapcsolatainkban elmélyedjünk! 

Persze nem a szakszavakkal van bajom. „Lefordítva” sem menne. Ezért mondom, mióta a járvány kitört, hogy most minden a fejünkre borul, amit eddig a szőnyeg alá söpörtünk. Az, hogy igazából a rendszerváltás óta nem történt valós szembenézés a generációs szegénységben élő, zömében roma társadalmi csoport helyzetével. Hagytuk, hogy a probléma nőjön. Ám most, a járvány idején ez mindannyiunk életére hatással lesz. Pont a tömegessége miatt. Azért, mert ma már országrészeket határoz meg. 

Ezt, akik távolabb élnek tőle, sokan nem értik, nem érzik. Azt gondolják, mindenki úgy él, ahogy magának megcsinálta az életét, és mindenkinek a magánügye a maga baja. Csakhogy ez most nem fog menni. Mert ahhoz, hogy túléljük a járványt, szükség van közösségi tudatra, közösségi felelősségre is. A vírus ugyanis terjed, megjelenik mindenhol, és nem válogat társadalmi státuszok szerint. 

Persze ha lenne lehetőség a problémakezelésre, kicsit nyugodtabbak lehetnénk. Mert a leszakadó társadalmi csoportokban nemhogy tudás nincs az interperszonális kapcsolatok elmélyítésére, hanem azon kell dolgoznunk, hogy a családon belüli erőszakot féken tartsuk ott, ahol ez korábban is probléma volt, de most az összezártságban ezerszer nagyobb. A tartaléknélküliségben gyökerező bizonytalanságról pedig nem tudjuk, mit szülhet még. Sok időt fordítunk arra, hogy nyugalomban tartsuk a családokat. 

Nagyszerű ötlet lenne, hogy dolgozzon mindenki a környezete szebbé tételén… de aki eddig sem érezte, hogy a „ház körüli teendőkkel” foglalkozzon, azt most hogyan lehetne rávenni erre? És a „valódi könyvek” olvasására azokat a felnőtteket, akik maguk is alapkészséghiányosak, és a gyerekeiknek sem tudnak segíteni az otthontanulásban? 

A járvány óta szinte minden nap leírom, kimondom: nem tudom, mitől kell jobban féljünk, a járványtól, vagy attól, amit kivált az emberekben. Kellene foglalkozni ezzel is, amíg késő nem lesz.

De ez sem vesz jó irányt. Mert azt látom, manapság leginkább az emberek hergelése megy. Egyre több cikket lehet olvasni a szegénységről most, a járvány idején. Nagy a baj, de valahogy nem jó így a tájékoztatás sem. 

Ezt már olvastad?

A kettészakadt médiában a kormányoldal egyszerűen nem beszél a szegények helyzetéről, problémáiról, az ellenzéki oldal pedig gyakran túltolja. Például azt nyilatkozzák a riportokban, hogy nem elég az iskolai ebéd, keveset adnak, és a minősége sem megfelelő. Tudom a terepről, azért kifogásolják, mert nem főznek, az egész család ezt eszi – ahhoz meg persze, hogy nem elég. De az iskolába se megy be a szülő megebédelni. Ha azt erősítik a riportokban azzal, hogy a megszólalók panaszait kihangosítják ezzel kapcsolatban, hogy ez mennyire igazságtalan, az nem jó irányba visz minket. Mert őket is hergeli, akár azok ellen is, akik kiviszik az ebédet. Inkább arra kellene gyúrni központilag, hogyan jöhetne létre olyan támogatási forma, amiben minimális biztonságot érezhetnek a családok. Erre kellene a figyelmet ráirányítani, nem arra, hogy keveset adnak az iskolai ebéd kiszállításával. 

A családi jövedelmeket sem kellene valótlan adatokkal kihangosítani. Aki tudja, mennyi a családi pótlék, és ezt sokan tudják, hamar beszoroz, és azt látja, amit nyilatkoznak a szerencsétlenek, az nem igaz. Ettől jobb lesz? Ha ezt így tesszük? Ezzel csak a hibáztatást erősítjük újra, és nem azt, hogy a problémával reálisan szembe kell nézzünk. Így is elég nagy a baj, nem továbbtolni kellene, amíg kezelhetetlenné válik… hanem végre azon dolgozni – együtt –, hogy megússzuk ezt az egészet. Mindannyian. 

Most a harcot nem az embereknek kellene egymással megvívni, a frontvonalnak az emberek és a vírus között kellene húzódnia. Jó lenne ezt megérteni, amíg nem késő. Közösségi érzés, közösségi felelősség. Nem most veszítettük el. De a következményeivel most nézünk szembe. Mindannyian. 

(A szöveget L. Ritók Nóra eredeti Facebook-posztja alapján átdolgozta és kiegészítette)

Fotó: Unsplash.com

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Tényleg visszafordítható az abortusz? abortusz

Tényleg visszafordítható az abortusz?