Milyen teendőid vannak most, egy héttel a szinte teljes szerkesztőség felmondása után?
A munkaadónk nem mentett fel minket a munkavégzés alól, pontosabban egy elég érthetetlen szempontrendszer szerint valakiket igen, valakiket meg nem, én a felmondási időmet munkával töltöm. Ez jelenti az újság szerkesztését, és azt is, hogy az Index egyik vezetőjeként hozzám fordul mindenféle kérdéssel a szerkesztőség közel 100 fős csapata. Hármónk közül (Tóth-Szenesi Attila vezető szerkesztő és Haász János főszerkesztő-helyettes a másik két vezető – a szerk.) egyvalaki mindig a lapot szerkeszti, a másik kettő pedig próbálja tartani a lelket az emberekben, fenntartani az újság működését. Ezen felül ott van még az óriási médiafigyelem: naponta körülbelül 50 médiamegkeresés fut be a világ minden pontjáról, amit szintén én koordinálok.
Honnan kerestek meg?
Tulajdonképpen mindenhonnan. A BBC-től az Al Jazeeráig, de benne voltunk a bangladesi tévéhíradóban is. Aznap, amikor felmondtunk, akkor járt nálunk a Reuters, és amint náluk lejött ez a sztori, onnantól a világon mindenki tudomást szerzett róla. Egy érdekes médiahelyzet alakult ki, ami az egész világon jellemző: sok országban szűkül egyre inkább a szabad sajtó tere, és ezekben az országokban különösen nagy érdeklődésre tart számot, hogy mi történik velünk. Nagyon rokonszenveznek azzal, hogy egy emberként jelezte egy teljes szerkesztőség, hogy ez így nincs rendben, és beleugrottunk az ismeretlenbe.
Együtt van a csapat most is? Együtt próbáltok egy új lapot indítani?
Nagyon szeretnénk együtt dolgozni tovább, szeretnénk együtt maradni. De semmit nem készítettünk elő, mert hittünk abban, hogy valahogy lehet az Index-beli problémákra megoldás, és amíg csak lehetett, az Indexszel foglalkoztunk maximális energiával. Így, hogy mi lesz később, az bizonytalan.
A felmondás napjáról készült felvételeken te nyilatkozol, te álltál ki a csapat élére. Főszerkesztőtök igaz, hogy már nem volt, de van még két vezető rajtad kívül, hogyan esett rád a választás?
Nem volt megtervezve, egyszerűen arról van szó, hogy a másik két szerkesztőtársam introvertáltabb, nem szeretnek a figyelem középpontjában lenni. Nem mintha én nagyon szeretnék, de amikor láttam, hogy csomó érdeklődő újságíró kolléga áll a folyosón, mert szeretnének tudósítani a kialakult helyzetről – ez még egy nappal korábban volt, amikor kértük, hogy a főszerkesztőnket, Dull Szabolcsot helyezzék vissza a pozíciójába –, eszembe jutott, hogy én is mennyit álltam hozzájuk hasonlóan különböző helyeken információra várva, és így én mentem oda hozzájuk nyilatkozni. A másnapi felmondásunk, amiről bejárta a világot a videó, ahogy vonulunk a főnökünk irodája felé, az sem volt előre megtervezve, csak elindultunk, és valahogy észre se vettük, hogy jön utánunk mindenki. A szerkesztőtársaimmal nincs közöttünk semmilyen hierarchia, teljesen egyenrangúak vagyunk.
Amennyire tudom, az Index szinte a második otthonod volt, hogy tudod tartani magad otthon, a családodban? Mit mondtál a lányaidnak, hogy mi történt a munkahelyeddel?
Nagyon sokat beszélgettünk erről, nyilván az ő szintjükön – 9 és 6 évesek –, a nagyobbik elég sokat ért is már ebből. Tudták, hogy nagyon fontos nekem az Index, ezért azt is tudták, hogy fel fogok mondani, megbeszéltük, hogy egy olyan helyzet állt elő, hogy már nem maradhatok tovább. Magamban korábban eldöntöttem, hogy milyen feltételekkel maradok – ez ugyanaz a két feltétel, amit ki is írtunk, mint az Index független működésének feltételei –, az egyik az, hogy kívülről ne szóljanak bele abba, hogy miről írunk, vagy nem írunk, és senki nem szóljon bele kívülről, hogy kivel dolgozunk, vagy nem dolgozunk, és ez az utóbbi volt, ami sérült. Azt hiszem, hogy azért is tudok ennyire higgadt maradni, mert nálam a gyászmunka már évekkel ezelőtt elkezdődött, számomra ez nem volt egy váratlan helyzet, évek óta tudom, hogy ez a pillanat el fog jönni. Lehet, hogy majd egyszer csak össze fogok omlani, de most nem alkalmas rá a pillanat.
Viszonylag sok női munkatársatok van, ez ritkaságnak számít egy közélettel foglalkozó újságnál.
Igen, bár nálunk sem ideális az arány, mert csak a szerkesztőség kb. 30%-a nő, és ezzel számítunk a közéleti lapok között a legjobbnak. Viszont nagyon összetartó a csajbanda, főleg a krízisben, Pindex néven külön Facebook Messenger-csoportunk is van, ahol minden fontos információt azonnal megosztunk egymással. Ezt majd idővel át kell nevezni.
A jelen helyzetet elemezve sokan írtak arról, hogy ez most az a helyzet, ami a legkedvezőbb ahhoz, hogy elinduljon egy fizetős hírportál.
Abban biztos vagyok, hogy az Index hagy egy olyan űrt, amely betöltésre vár, és ezt az űrt maga a társadalom tudja betölteni, úgyhogy egyetértek ezekkel az elemzőkkel. Aztán majd meglátjuk, hogy valójában hogy alakul. Nagyon remélem, hogy ha lesz valami, akkor azt sokan támogatják majd pénzzel, de ezt nem láthatjuk előre.
Pár nap alatt több mint 200 ezren lettek a Távozó Indexesek Facebook-csoportban – itt adtok majd hírt arról, hogy hogyan tovább?
Igen, szerintem érdemes bekövetni, egy csomó érdekes információt osztunk meg ott.
Fotó: Bődey János
