Meghalt Ruth Bader Ginsburg, a női jogok bajnoka

2020. szeptember 19. |

87 éves korában meghalt az amerikai szövetségi legfelsőbb bíróság legidősebb tagja, a mindenféle diszkriminációval szembeszálló Ruth Bader Ginsburg (RBG). A nyomtatott Marie Claire-ben két évvel ezelőtt írtunk róla portrét, most abból a cikkből közlünk részleteket.

Csendes emberekről nehezen képzeljük el, hogy megváltják a világot. Törékenynek tűnő nőkről még kevésbé. Ruth Bader Ginsburg élete és munkássága viszont minden ilyen elképzelést zárójelbe tesz. Ginsburg pályája nagyon pontosan visszaadja, hogy miért is volt és van még mindig szükség arra a fajta bírói munkára és gondolkodásra, amely a diszkriminációval veszi fel a harcot. Amikor 1956-ban lediplomázott a Harvard jogi karán, az ötszáz végzős diák között mindössze kilenc nő volt. A jogi kar vezetője például indokoltnak érezte, hogy a női végzősök tiszteletére adott vacsorán egyesével megkérdezze tőlük, mégis miért gondolták úgy, hogy elfoglalnak egy helyet, amely amúgy egy férfinak járt volna.

Ruth-Bader-Ginsburg

Hogy mennyi minden járt a férfiaknak az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában, azt Ginsburg pályakezdőként is megtapasztalta. A Harvard után a Columbián folytatta a tanulmányait, ahol az évfolyam legjobbjaként végzett, és hiába kapott csodálatos ajánlóleveleket a professzoraitól, egyszerűen senki sem akart munkát adni neki. Volt, aki azért nem, mert úgy hitte, egy nő jelenlétében nem tud majd jókat káromkodni az irodában. Végül csak azért tudott elhelyezkedni, mert a mentora lényegében megzsarolta az egyik kerületi bírót, hogy nem küld neki több gyakornokot, ha nem veszi fel Ginsburgöt.

Ginsburg viszont még ezek után sem a teljes letámadást választotta a szexista társadalom ellen, hanem módszeresen, ügyről ügyre, tárgyalásról tárgyalásra bontotta le a falakat, amelyek a nők előtt tornyosultak. És ezzel megváltoztatott egy egész társadalmat. A jogi karrierjének jó részét a nemek közötti egyenlőség és a női jogok előmozdításának szentelte. Az egyéni szabadságjogok védelméért dolgozó, egyik legbefolyásosabb amerikai kormányfüggetlen szervezet, az ACLU vezető tanácsadójaként az volt a meggyőződése, hogy a hosszú távú célok érdekében nyerhető ügyeket kell kiválasztani, amelyek aztán precedensként eltakarítják a nők elől a jogi akadályokat. Így aztán apránként biztos jogi alapot hozott létre az újabb és újabb nőjogi sikereknek.

A hetvenes években úgy érezte magát, mintha óvónő lenne a tárgyalóteremben. Ezt ő maga mondta, arra utalva, hogy a férfi bírók egyszerűen nem értették, hogy létezik nemi diszkrimináció, és hogy ezt törvények betonozzák be. Ginsburg tulajdonképpen a teljes életét annak szentelte, hogy érvényt szerezzen a meggyőződésének, miszerint nem vonatkozhatnak külön törvények a férfiakra és a nőkre.  Néhány évtizede ez még korántsem volt magától értetődő.

Hitt abban, hogy minden társadalmi csoportot egyenlő jogok illetnek meg. Ennek a szellemében nyerte meg például azt az ügyet, amely abból indult ki, hogy a társadalombiztosítási törvény egy ponton a nőknek kedvezett a férfiakkal szemben, ugyanis csak akkor biztosított bizonyos juttatásokat az özvegyeknek, ha nők, a férfiakat pedig kizárta ebből a körből. Ő beemelte mindkét nemet.

Olyan terepen mozgott, amelyről a korabeli közmegegyezés azt tartotta, hogy nem nőnek való vidék. Amikor Bill Clinton legfelsőbb bírónak nevezte ki, ő volt a testület történetében a második nő, aki bejutott a férfiak közé. (Elsöprő többséggel, 96-3 arányban fogadta el a jelölését a szenátus.) És egy ilyen közegben az apró jelek is felértékelődnek. Ginsburg volt az, aki a másik női legfelsőbb bíróval, Sandra Day O’Conorral előállt az ötlettel, hogy az alapból a férfiaknak kitalált bírói talárt egy gallérral nőiesítsék. Ez olyan telitalálatnak bizonyult, hogy a gallér Ginsburg védjegyévé vált.

Az utcai felvonulás helyett mindig sokkal szívesebben használta a tollát, viszont nemcsak átélte azt, hogy milyen nőnek lenni és szakmailag érvényesülni egy férfiak által uralt területen, hanem alakította is azokat a kereteket, amelyek a nők társadalmi helyzetét, a velük szembeni jogi, politikai és kulturális hozzáállást meghatározták. Bebizonyította, hogy a racionális érvekkel csendesen is át lehet alakítani, jobbá lehet tenni a világot.  Ginsburg egyik sokat emlegetett elve: „Egy vitát úgy lehet megnyerni, ha nem kiabálunk.”

Többször felidézte, milyen tanácsot kapott az édesanyjától, amikor leérettségizett. Egyrészt azt mondta neki, mindig viselkedjen hölgyként, vagyis ne adja át magát a felesleges érzelmeknek, mint amilyen például a düh. És legyen független. Vagyis, ha jön élete szerelme, esetleg még fehér lovon is, az nagyszerű. De ha nem, álljon készen arra is. És bár az élete igazi feminista kiáltvány, a munkája, a sikerei mellett ugyanolyan fontos volt a kapcsolata a férjével, Marty Ginsburggel. „Ő volt az első fiú az életemben, akit érdekelt, hogy van agyam” – mondja róla. Még az egyetemen találkoztak, és bármennyire szép is volt a joghallgató Ruth, a leendő férjét az eszével vette le a lábáról. Érdekes, hogy a pályájuk aztán mennyire visszaigazolta a nemek között egyenlőtlenségeket, mint ahogyan az is, hogy ezt miként igyekeztek korrigálni. Marty Ginsburg például az egyetem elvégzése után azonnal el tudott helyezkedni egy manhattani ügyvédi irodában, míg a felesége annak ellenére nem kapott munkát, hogy évfolyamelsőként végzett a Columbián. Amikor aztán Ruth Ginsburg karrierje nagy nehezen elkezdett felfelé ívelni, Marty Ginsburg háttérbe vonult, és a saját karrierjét alárendelte a családnak. Sőt még lobbizott is a feleségéért Bill Clintonnál, amikor a neve felvetődött a megüresedett legfelsőbb bírói posztra. 56 éven át voltak házasok, Marty Ginsburg 2010-ben halt meg, egy nappal a halála után a felesége már a bíróságon dolgozott.

A 2018/06 számunkban megjelent cikk szerzője Vándor Éva.

Fotó: Getty Images

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter