A kilencvenes évek közepén üstökösként jelent meg a magyar divat egén, három évre rá már Párizsban mutatott be, és innen egyenes út vezetett számára London, New York, Sanghaj felé. Zoób Kati 25 évvel ezelőtt alapította divatmárkáját, és azóta büszkén vállalja, ő valami teljesen mást csinál, mint az aktuális trendeket követő divatházak. Szívügye a szalonkultúra, saját bevallása szerint övé az utolsó budapesti divatszalon, ahol olyan társasági, kulturális és divatélet zajlik, ami a múlt évszázadban Párizsra volt jellemző. A ruhakészítés csak egy kis szegmense művészi tevékenységének, crossover gondolkodású alkotóművésznek tartja magát, akinek erőssége, hogy megtalálja a tartalomhoz a látványt.
Mikor derült ki számodra, hogy érdekel a ruhakészítés?
Nem tudom pontosan megmondani. Egészen kicsi lány voltam, amikor már ruhákat kreáltam magamnak és a családomnak. Volt egy csodálatos nagynéném, aki apácáknál tanult kézimunkázni, egy kis faluban ünneplő- és miseruhákat varrt. Gyerekként mellette, a gombostűkkel játszva lestem el sok mindent. Az apám is bravúrosan bánt sokféle anyaggal, néha jókedvében ruhákat készített nekünk. Emlékszem, egyszer, amikor vendégségbe mentünk, apám reggel elővett a szekrényből egy régi nagykabátot, és délutánra mindhármónknak gyönyörű kis angolos egyenkabátkát készített belőle. Különlegesen kreatív családban nőttem fel, ahol nagyon hamar megjött a saját hangom.
Tényleg már az iskolában öltöztetted a diákokat, sőt a tanárokat?
Valójában komoly kis vállalkozást működtettem, a nagyszünetben általában ruhapróbát tartottam az osztálytársaimnak, néha a tanáraimnak, gimnazista koromban pedig már úgy ismert a környezetem, hogy bárkinek megvalósítom a ruhaálmait. Sokan kerestek, mert mindenkinek valami egyénit készítettem.
A divat világából volt akkor példaképed?
Akkor számomra a divat nem volt mást, mint egy praktikus hobbi. Hárman testvérek, rengeteg mindennel foglalkoztunk. Ugyanúgy zenéltünk, rajzoltunk, különleges növényeket neveltünk a kertben, ahogy vicces ruhákat vagy fajátékokat is készítettünk. Az aktív kreativitás a mindennapi örömforrrás volt.
Mikortól vált a divat fontossá az életedben?
Először a textil mint felület, mint önkifejezési forma lett fontos. Játékokat, bábokat, képeket készítettem belőlük, a divat csak egy mellékterméke volt ennek. Ma is inkább egy olyan alkotóművésznek tartom magam, aki számtalan területen megnyilatkozik. A mindennapi munkámban a divat talán csak 30%-ot tesz ki. Tartalomkoncepciókat készítek építészeti vagy kulturális projektekhez, jelmeztervezőként dolgozom, kiállításokat, eseményeket szervezek. Erősségem, hogy egységet teremtek a tartalom és a látvány között, így könnyen mesélek bármivel történeteket. A történetek így számtalan felületen születnek újjá, legyen az kerámia, épület, színház, zene, vagy éppen kollekció. Crossover, szerteágazó világomban, gondolkodásmódomban a divat csak egy kicsi részt tesz ki.
A nagyközönség ettől függetlenül főként divattervezőként tart számon. Te vagy az első magyar tervező, aki külföldön is sikereket ért el, a Katti Zoób divatház pedig ma is minden szezonban gyönyörű kollekciókkal áll elő.
Kezdetben játéktervezőként, bábtervezőként, jelmeztervezőként dolgoztam nagyon különleges műhelyekben, alkotócsoportokban. A kilencvenes évek elején létrehoztam egy jelmezműhelyt színházaknak, filmeknek. Az első bemutatóm azért született, hogy megmutassuk az akkor nemzetközi produkciók felé nyíló színházi, filmes világnak, hogy milyen színvonalas jelmezeket tudunk készíteni. Aztán 30-35 éves koromra a divat felé fordultam, de a színházat soha nem hagytam el – ma is dolgozom jelmeztervezőként. Valójában 1994-ben volt az első jegyzett divatbemutatónk, és 1997 őszén már Párizsban, a Bourbon-palotában, a Bourbon hercegnő vendégeinek egy egész napos divatbemutató-sorozatot csináltam.
Nagyon gyorsan történt mindez. Hogyan élted meg?
Ma azt mondanám, hogy nem is fogtam fel igazán, ami velem történt. 1997-ben egy magyar lány, akinek egyáltalán nem volt természetes, hogy Párizs utcáin sétáljon, szerinted mit gondolhatott akkor, amikor a ruháira a Dior egyik tulajdonosa azt mondta, hogy fantasztikusak. Az gondoltam, milyen kedves ez az ember, milyen udvarias. Nem hittem el. Annyira távol volt az akkori életemtől ez a világ, meg sem fordult a fejemben, hogy nemzetközi divatkarriert építsek. Ráadásul nagyon erős önvédelmi ösztön működik bennem, ha nincs a birtokomban a tudás, nem játszom el még magamnak sem, hogy tudom. Persze én is szeretek álmodozni, de ott, Párizsban én nem azt hittem el, hogy milyen zseniális vagyok, hanem azt értettem meg, hogy még mi minden hiányzik ahhoz, hogy ezen a pályán igazi karriert fussak be.
Milyen gyorsan sikerült bepótolni a hiányosságokat?
Nem kellett sok idő, hogy tudjam, tetszene ez a pálya, és hamar felmértem, hogy ehhez mi mindent kell megtanulnom. Az 1997-es lányhoz képest mára egy igazi vérprofi vált belőlem. Nagyon szerencsésnek érzem magam abból a szempontból, hogy a kezdetben új tudásom hamar harmóniába került a képességeimmel. Innen már könnyű volt a fejlődés. Míg a mai fiatalok úgy indulnak el egy ilyen pályán, hogy pontosan tudják, mit szeretnének elérni, ezzel szemben én szinte véletlenül vettem észre, hogy állok egy pályán, aminek elkezdtem igazodni a szabályaihoz. Akkor a környezetemben nem volt olyan személyiség, akinek a logikáját, a karrierútját le tudtam volna követni, magamnak kellett kitalálni magam.
Mi lett a stratégiád?
A kilencvenes évek végén közel negyvenen dolgoztak a műhelyemben, nagyon sok megrendelésünk volt. A divatszalonba járás akkoriban természetes volt a nők számára, sokan már gyerekként jártak az anyukájukkal ruhát csináltatni, és a kilencvenes években még élt ez a hagyományt. De tudtam, hogy fejlődnöm kell, a csodálatos mestereimtől, a jelmezmesterektől eltanult technológia nem ugyanaz, mint amit a divatvilág megkövetel. Beleástam magam a divatművészet követelményeibe, minden lehetőséget kihasználtam a tanulásra. Vásárlónk volt például az akkori svájci nagykövet felesége, akinek a testvére az Yves Saint Laurent márkánál dolgozott. Gyakran hozott nekünk Yves Saint Laurent ruhákat, hogy lássuk, ők hogyan dolgoznak.
És miközben nézted az Yves Saint Laurent ruhákat, nem álmodtál arról, hogy egyszer te is nemzetközi karriert futsz be?
1998-ban mi is kiállítottuk a kollekciónkat a nagy fehér sátorban a párizsi divathéten. Az első kiállítási napon kaptunk két megrendelést. Az egyik a New York-i Saks áruháztól, a másik a szintén amerikai Neiman Marcustól jött. Mintakollekciókat rendeltek tőlünk, hogy az áruházak trunk show-i után eldöntsék, miből rendelnek. Úgy éreztem, elrepülök a boldogságtól. Majd másnap megkeresett minket egy elegáns úr, és azt kérdezte, hányszor hirdetünk évente az amerikai Vogue magazinban. Nagyon hamar világossá vált számomra, hogy ugyan van lehetőségünk értékesíteni külföldön, de azt csak olyan PR- és marketingtámogatással, professzionális kereskedelmi háttérrel kell csinálni, amihez a kilencvenes évek végén Budapestről nem lehetett erőforrást találni. Nem is ismertem akkor olyan szakembert Magyarországon, aki a divat nemzetközi luxuspiacának logikáját ismerte volna. Próbálkoztunk mi is valamiféle tőkebefektetéssel, megcsináltuk a következő szezont, de olyan végeláthatatlan pénzekre lett volna szükségünk, hogy a befektető is úgy gondolta, ennek nincs értelme. Szerencsére ez nekem nem fájt. Megértettem, hogy ez nem a tehetségemről vagy a ruháink aktualitásáról szól, hanem arról, hogy ezt a műfajt nem lehetett ilyen távolságokból működtetni. Ma már nem is lehet elképzelni, hogy akkor még nem volt interaktív a világ.
Ettől még nem zárult be előtted véglegesen a nemzetközi divatvilág.
Rendet tettem a fejemben, és hamar megtaláltam a saját utam. A nemzetközi divat porondjain inkább kulturális üzeneteket közvetíthettem. A divat ürügyén meséltünk a saját kultúránkról, úgy vittünk ki egy-egy show-t, mintha az egy operaelőadás vagy egy színházi produkció volna. A textil nyelvén meséltünk gazdag és mély érzelmekkel, természetesen mindig reflektálva az aktuális trendekre is. Hihetetlen sikereink voltak, igazi csodákat éltem át Londontól Sanghajig. 2014-ben például mi nyitottuk meg a sanghaji divathetet.
Hogy tetszett a kínaiaknak egy magyar tervező munkája?
Volt egy kínai partnerünk, akivel arra készültünk, hogy egy co-branding projektet hozzunk létre. Már elkészültek az új márkalogók, egy nagy amerikai marketingcég összeállította a működésünkhöz szükséges marketingtervet. Olyan erős volt az inspiráció, hogy a mi kollekciónk ott, a Shanghai Fashion Weeken kínai luxusmárkának tűnt. A sanghaji kormányzó is nagyon büszke volt ránk. Óriási volt a csábítás, már majdnem hagytam magunkat beszippantani a kínai divatvilágba. Azon is kellett gondolkodtam, hogy a sanghaji francia negyedben majd melyik villában szeretnék lakni.
Végül miért nem maradtál ott?
Elcsábított egy magyar projekt, és inkább azt választottam. Nem tudtam elképzelni, hogy megosztva hónapokat Sanghajban éljek, aztán kicsit hazaszaladok, aztán megint vissza hónapokra Kínába. Hangozzék furcsán, de akkor éreztem igazán, hogy Magyarország az én helyem, itt tudom jól, hogy mit is jelenthet egy szemöldökfelhúzás. Sanghajban kakukktojás voltam. Nem voltam képes elhagyni érte a kedvenc helyeimet. Akkor nyitottuk szalont Bécsben, amit imádtam, mert az pont olyan léptékű projekt volt, amelyben biztonságban éreztem magam.
Itthon is sokat változott a világ, megjelent a tervezők új generációja, akik másfajta divatot diktálnak. Milyen volt megélni mindezt?
Furcsa volt feldolgozni. 36 évesen, amikor abszolút kezdő voltam, egyik pillanatról a másikra én lettem a nagy felfedezett, szinte érdemtelenül azt írták rólam az újságok, hogy fantasztikus tehetséges tervező ez a Zoób Kati. Majd mire 45 éves lettem, és végre professzionális kollekciókat készítettünk, bemutattunk a London Fashion Weeken, és ugyanolyan profi lookbookom volt, mint a megalapozott angol divatházaknak, itthon én lettem az öreg a pályán. Elindult a young designer mítosz, és hirtelen úgy tűnt, hogy amit mi csinálunk, az már a múlt. Eleinte még gondolkodtam azon, hogy akarok-e ez ellen harcolni. De úgy éreztem, nem kell beszállnom a harcba. A saját logikám szerint dolgoztam tovább, erősen figyelve a vevőim igényeit. Amikor valaki a fia esküvőjére, vagy akár a diplomaosztójára rendel ruhát egy divatszalonban, az nem feltétlenül a legújabb trendekről szól, sokkal inkább egy személyes igényről, egy ünnepről. Nem foglalkoztam azzal, hogy mit írnak a friss blogok, hogy szerintük mennyire cool, vagy sem a mi márkánk. Persze közben figyeltem, mi történik körülöttem. Nagyon tetszett, hogy progresszíven változik itthon is a divat, és éreztem, érdemes újra megmutatnom, hogy a mi kollekciónk is kellően cool, csak másképp, úgy ahogy egy prémium márkának kell. Rájöttem, ott kell lenni a közös kifutókon, hogy részesei legyünk történetnek, így egy új figyelem került rám és a márka értékeire.
Mi az, amit manapság a munkádban a legjobban szeretsz?
A mai napig nagyon szeretem azt a pillanatot, amikor egy ruha, egy kollekció elkészül. Nálunk egy összeforrott csapat dogozik, egy ruha sok kézen megy át, amíg megkapja a végleges formáját. Amikor a folyamat végén a kezembe veszem, és átadom, akinek készítettük, az nagyon jó érzés. A divatbemutató is egy katarzis, de számomra az öltözéksor – a standereken egymás mellett sorakozva, színek szerint harmóniában –, amelyek az én belső történetemet viszik végig, az az igazi élmény.
Mi az, ami a legtöbb kihívást jelenti a munkádban nap mint nap?
Működtetni egy céget. Van sok segítségem, de a döntéseket nekem kell végül meghozni. A férjem üzletember, sokat segít. Mellette váltam üzleti szempontból felnőtté. Eleinte úgy gondoltam, az én a cégemet csak úgy lehet sikerre vinni, ahogy én gondolom. Aztán jött ő, másfajta üzleti logikával, világosabb, érthetőbb, tisztább üzleti irányelvekkel, és megértettem, hogy az igazán komoly döntések nem szabad, hogy csak érzelmi alapon szülessenek. Nehéz volt meghozni az első szigorúan üzleti döntéseket, ma már büszke vagyok rá, hogy tudok érzelmes racionalitással dönteni. Ma már azt is tudom, hogy ha egy kicsit kevesebbet szeretnék dolgozni, nem 12-14 órát naponta, akkor mennyivel kell kisebbre vennem a rendszert.
Szerinted milyen főnöknek tartanak a munkatársaid?
Lehet, nem jónak. Mert ugyan nagyon erős inspirációval tudok kitűzni célokat, hihetetlenül fel tudom fűteni a csapatot, és meg tudom mutatni az irányt, merre menjünk, de nincs kapacitásom vagy figyelmem a visszacsatolásra, a számonkérésre, a tanulságok levonására. Nincs képességem, hogy időben visszajelzéseket adjak, mert mint egy gyorsvonat, már a másik pályaudvaron járok.
Tíz év múlva hol látod magadat, a márkádat?
Nagyon aktuális kérdés, sokat foglalkozom ezzel. 25 éves a márkánk, ennek okán ebben az évben egyfajta elemzést végeztünk. Személyesen kértem fel ismert és csak távolról ismert szakembereket, hogy fogalmazzák meg, szerintük mi az ereje és mik a gyengéi a márkánknak. Kíváncsi voltam, kívülről mit látnak bennünk. Nagy bátorság volt idegeneket beengedni a saját világomba, hogy megkérdezem, mit gondolnak rólam. A családom nagyon féltett, a kollégáim pedig azt hitték, elment az eszem. De megérte. Garam Judittól, a NUBU márka tulajdonosától például, aki merőben más világot képvisel a divatban, mint én, nagyon sokat kaptam. Ő komolyan vette a felkérést, alaposan elemezte és mérhetetlenül őszintén elmondta, mit csinálna a helyemben. Számtalan – számomra már megunt, számomra már érdektelen – dolog az ő hatására felértékelődött, és másképp kezdtem nézni a munkámra. Ez a számvetés arról is szól, hogy meg tudjam fogalmazni, mit is szeretnék a jövőtől valójában.
Mit szeretnél a jövőtől valójában?
Mi vagyunk az utolsó klasszikus budapesti divatszalon. Rengeteg márka van, rengeteg tehetséges, fiatal dizájner, de a divatszalon mint munkakultúra, mint hely, elfogyott. Persze vannak jelentős kreatív stúdiók, innovatív műhelyek, de amit mi csinálunk, az egészen más. Szalonunk társasági, kulturális és divathely, olyan összeszokott csapattal, amely könnyedén kalandozik a titokzatos, nagyon személyes couture és a korszerű nagyvárosi pret-a-porter vagy webshop világában. A folyamatosság nemcsak a vonalakra vonatkozik, hanem a technológiákra, a minőségre is. Az én feladatom, hogy mindezt megőrizzem. Most azt gondolom, hogy ezzel majd boldog leszek, akár 186 évesen is, a varrodából lesétálok a földszintre, leakasztok a fogasról egy szépen megvarrt ruhát, és a mindezt körülvevő sokféle szépségről elmélkedek.
Azon gondolkodtál már, hogy ki viszi majd tovább a szépen felépített birodalmadat? Kinevelted már az utódod?
Kinevelődnek mellettem az utódok, akik ha akarják, folytatják majd. Az egyik legjobb példa Vitányi Anna, aki a Gombold Újra! egyik első nyertese volt. Az egyik nyereménye volt, hogy jöhetett hozzánk gyakornoknak. Néhány év múlva szinte feleszmélve kérdeztem a munkatársaimtól, hogy Anna tulajdonképpen nálunk dolgozik? Kiderült, hogy igen, Anna évekig nap mint nap jött dolgozni, és szépen kiválasztotta magának a feladatokat. Ma már a legfontosabb tervezőtárs, akivel hallgatólagosan, de nagyon precízen felosztottuk a kreatív területeket. Sok feladatszint van, amiben ő dönt, míg másokban én.
Van valami nagy álmod, amit szeretnél a közeljövőben mindenképpen megvalósítani?
Van egy jelentős tárgygyűjteményem, számtalan érték a divat világából, csodás ruhák, kézimunkák, lakástextilek a függönyöktől a varrógépekig. Szeretnék létrehozni egy olyan alkotóházat, ahol a divat ürügyén kiállítjuk ezeket a tárgyakat, és a bemutatjuk a hozzájuk köthető divatmesterségeket. Szeretném, ha ezek a csodás technikák a jövő tervezői számára is ismertek maradhatnának.
Fotó: Bodnár Zsófia
