„Nem hitték, hogy Bendét bárki is örökbe szeretné fogadni” – egy nyitott gerinccel született kisfiú története

2021. március 04. |

Bende nyitott gerinccel született, és az állapota miatt a vér szerinti édesanyja még a kórházban lemondott róla. Az aranyóráján – tehát abban a szülés utáni néhány órában, amikor a babáknak az édesanyjuk mellkasán kellene pihenniük – Bende egy idegsebész szikéje alatt feküdt. Műtétek sora várt rá, hosszú hónapokat töltött a kórház falai között, ám végül megtörtént a csoda. Másfél éve már, hogy Bende szerető családban él Beáta és Gábor gyermekeként.

Beáta és Gábor hét éve alkotnak egy párt, és már a kapcsolatuk kezdete óta biztosak voltak benne, hogy az életüket gyerekekkel szeretnék elképzelni. Néhány évvel ezelőtt el is kezdtek próbálkozni, ám a várva várt terhesség sem természetesen úton, sem mesterséges megtermékenyítéssel nem akart összejönni, a következő lépésre, a lombikprogramra pedig nem tudták magukat elszánni.

„Az inszeminációban nagyon biztosak voltunk, úgy éreztük sikerülni fog, de aztán mégsem úgy hozta az élet. A férjem azt mondta, hogy ha szeretném, akkor próbáljuk meg a lombikot is, de én semmiképpen nem szerettem volna.”

A sikertelen próbálkozások után a párnak rögtön eszébe jutott az örökbefogadás. Az ötletet Gábor vetette fel, Beáta pedig habozás nélkül bele is egyezett. Azt már ekkor is tudták, hogy az örökbefogadás folyamata akár hosszú évekbe is telhet, és hamarosan azzal is tisztában lettek, hogy házasság nélkül nem fog szóba állni velük a Tegyesz (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat). Az esküvő gondolata persze egyikőjüket sem rémítette meg, hiszen már egyébként is tervben volt, ám annak érdekében, hogy minél előbb elindíthassák az örökbefogadást, áldozatokat kellett hozniuk. Lemondtak a lagziról, előrehozták a nagy nap dátumát, és egy polgári szertartáson kimondták egymásnak az igent. Mivel házaspárként már nem állt előttük semmilyen akadály, egy héttel a szertartás után be is adták a kérelmet az örökbefogadásra.

Ezt olvastad már?

Történt mindez 2017 decemberének elején, nem sokkal később pedig be is hívták őket a szegedi Tegyesz irodájába, hogy megtartsák az első elbeszélgetést. Ez volt az a bizonyos első találkozás, amikor is Beátának és Gábornak – csúnyán hangzik, de – meg kellett adnia a kívánt gyermek paramétereit. Magyarán arról kellett nyilatkozniuk, hogy milyen nemű, milyen idős, milyen származású gyereket szeretnének, és arról is dönteniük kellett, hogy elfogadják-e, ha a kicsinek egészségi problémái vannak. A házaspár a rendszer szemében meglehetősen elfogadó jelöltnek számított.

“Minden vágyunk az volt, hogy gyermekünk lehessen. Nullától négyéves korig akár testvéreket is elfogadtunk volna, származási és nemi kikötés nélkül. Szinte biztosak is voltunk benne, hogy ha megszólal a telefon, akkor nekünk egy 3 vagy 4 éves roma testvérpár lesz majd a gyermekünk.”

Néhány hónap múlva sor került az akkor még kötelezőnek számító felkészítő tanfolyamra, amit – sok más örökbefogadó szülőhöz hasonlóan – Beátáék is rendkívül hasznosnak találtak. Olyannyira, hogy Beáta azt is őszintén bevallja, hogy ma már úgy érzi, a tanfolyam nélkül nem lettek volna teljes mértékben felkészülve az örökbefogadásra. Mint mondja, a segítségével empatikusabbá és elfogadóbbá váltak.

A jelentkezésüktől számítva majdnem egy évet kellett várniuk az örökbefogadási határozatra, az a bizonyos telefon viszont a jóváhagyás után sem akart megszólalni. Bende létezéséről egy egészen más úton, gyakorlatilag egy szerencsés véletlennek köszönhetően szereztek tudomást.

„2019 augusztusában találkoztunk egy házaspárral, a férjem régi barátaival, akik maguk is örökbefogadó szülők. Ők meséltek először egy három hónapos, nyitott gerinccel született kisfiúról, aki a Péterfy Sándor Utcai Kórházban él, és akinek minél hamarabb örökbefogadókat kellene találni, hogy el lehessen kezdeni a fejlesztését. Még ma is hallom, ahogy a barátaink azt mondják, hogy van egy kisfiú… Hirtelen mindenféle érzések öntöttek el, és azt gondoltam, úristen, ő a mi kisfiunk lesz. Semmit nem tudtunk még Bendéről. A férjem ott ült mellettem, és rá sem mertem nézni, meg sem mertem szólalni. Aztán hazafelé menet úgy voltam vele, hogy nem mondok neki semmi, megvárom, hátha ő hozza fel a dolgot.”

Nem kellett sokat várnia, Gábor, mintha csak a gondolataiban olvasott volna, még a hazafelé úton Beátához fordult, és megkérdezte: mit szólna hozzá, ha utánanéznének ennek a kisfiúnak.

„Erre ránéztem, hogy úristen, te is érzed? Azt mondta, hogy úgy érezte, mintha valami megszólalt volna benne. Azóta is gyakran emlegetjük ezt a pillanatot.”

Mivel a Péterfy Kórházban fekvő kisfiú történetéről a Baptista Szeretetszolgálat egyik e-mailjéből értesültek Beátáék ismerősei, ezen az úton indultak el ők is, és a találkozás másnapján már fel is vették a kapcsolatot a szervezettel. Egy ügyintéző segítségével eljutottak a kórház orvosaihoz, akikkel leegyeztetve engedélyt kaptak arra, hogy négy nap múlva, augusztus 22-én meglátogassák Bendét.

„Ez a négy nap nagyon hosszú időnek tűnt, hiszen nagyon vártuk már, hogy találkozhassunk vele. De közben egy kis félsz is volt bennem. Semmit nem tudtam még akkor Bende állapotáról, és féltem attól, hogy az érzelmeim fognak dominálni, hogy majd elborítja az agyamat a rózsaszín köd, és nem tudok racionális döntést hozni. Végül azonban nem a racionalitás döntött. Most már tudjuk: itt csak a szív dönthetett.”

A nagy találkozásra sor került, ám miközben Beáta próbálta tartani magát, és kontrollálni az érzéseit, a férje első látásra beleszeretett Bendébe. A Péterfy Kórház dolgozói nagyon empatikusak és készségesek voltak, hatalmas szeretettel vették körbe a kisfiút, és mint kiderült, még azért is mindent megtettek, hogy a vér szerinti anyuka megpróbálja elfogadni őt minden nehézségével együtt.

bende

„Akkor még mindenki Fecókának hívta. Elmesélték, hogy májusban született Debrecenben. Alapesetben Pesten szülte volna meg a vér szerinti anyja, de Bende záróműtétjét Debrecenben végezték. Később azért hozták át a Péterfybe, hogy közelebb legyen a vér szerinti családjához, hátha meggondolják magukat. Az egészségével kapcsolatban elmondták, hogy a fizikai állapotától eltekintve nincs semmi más jellegű problémája, sőt, hogy a korához képest egy kifejezetten okos kisfiú.”

Bendéről csak a terhesség 32. hetében derült ki, hogy nyitott gerinccel fog születni. A hír hidegzuhanyként érte a vér szerinti szüleit, akik kifejezetten várták a baba érkezését. A kisfiú állapota okozta traumát nem tudták feldolgozni, ezért döntöttek úgy, hogy lemondanak róla, és a kórházban hagyják. A nyitott gerinc kategóriára az orvosok egyébként azt szokták mondani, hogy egy rendkívül „nagy kalap”, vagyis, hogy az elváltozások széles skálája tartozik ehhez az elnevezéshez: egy hiányzó csigolyanyúlványtól a súlyos, életet veszélyeztető fejlődési rendellenességig sokféle kórképeket sorolnak ide. Bende nyitott gerince a súlyos kategóriába tartozik. A kisfiú több ortopédiai nehézséggel született: térdficammal, dongalábbal, kétoldali csípőficammal, alsóvégtagi bénulással, ezeken kívül pedig agykamratágulata is volt. Élete első három hónapjában műtétek sorozatán kellett átesnie, amiknek köszönhetően a tágulatot tökéletesen megoldották, és bár látszódott, hogy Bende nem tipikus fejlődésű baba, mikor Beátáék meglátogatták, már bénulásról sem volt szó.

„A vérszerinti anyuka rögtön a szülés után papíron is le szeretett volna mondani Bendéről, de a Tegyesz valamiért úgy gondolta, hogy erre nem lesz szükség. Valószínűleg nem hitték, hogy Bendét bárki is örökbe szeretné fogadni. Pedig a Péterfyben is volt egy nővérke, aki olyan nagyon megszerette, hogy magához is szerette volna venni. Végül azért nem tudta megtenni, mert az aktuális élethelyzete nem volt megfelelő. Őt kértük fel egyébként Bende keresztanyjának.”

A Bendét kezelő főorvos reálisan felvázolta Beátának és Gábornak a legjobb és a legrosszabb lehetőségeket is a kisfiú állapotának kimenetléről. A legoptimistább verzió szerint, ha segédeszközökkel is, de Bende felnőve képes lesz járni, míg a legrosszabb verzió szerint kerekesszékes lesz, és nem tudni, hogy a vizelet- és széklettartása, hogyan fog alakulni.

bende

„Ha a szívünkre hallgattunk volna rögtön az első pillanattól kezdve, akkor nem is lett volna kérdés, hogy örökbe akarjuk fogani. De a racionalitás kicsit bezavart. Elmondtuk a szüleinknek is, akik kicsit megijedtek attól, hogy mit vállalunk magunkra. Utána beszéltem a nőgyógyászommal is, aki genetikus is, és ő abszolút jól fogadta. Elmondta a lehetőségeket, és bátorított, ami nagyon jólesett. De végül úgy voltunk vele, hogy elmehetünk mi a világ összes orvosához, próbálhat bennünket bárki jobb belátásra bírni és a realitás talaján tartani, Bende akkor is a mi gyerekünk lesz. Úgy éreztük, hogy ő nekünk született. Ezt pedig csak azt tudja megérteni, aki már átélt hasonlót. Eljátszottunk egyébként azzal a gondolattal, hogy vajon elbírunk-e egy ekkora kihívást. De ez sem Bendéről szólt, hanem rólunk, hogy vajon elég jó szüleivé tudunk-e válni. Én ezt gondolati szinten úgy éltem meg, mintha elvesztettem volna a gyerekemet, olyan érzés volt, mintha meghalt volna. Ez is rávilágított arra, hogy gondolkodhatunk mi az észérvek mentén, de az érzéseink egészen mást mondanak.”

Beáta és Gábor egyébként pont időben talált rá Bendére, ugyanis a kisfiú számára abban az időben már éppen gyermekotthont kerestek. Miután a döntést meghozták, nyílt örökbefogadással zajlott le az eljárás. A szülőanyának először részt kellett vennie egy krízistanácsadáson, majd annak érdekében, hogy felgyorsítsák az ügyintézést, ismét lehetősége lett papíron is lemondani a fiúról Beátáék nevére, amit az asszony meg is tett.

„Ha nem mondott volna le róla, akkor akár fél évig is elhúzódhatott volna az egész, nem tudtuk volna Bendét hazahozni, és nem kezdődhetett volna el rögtön a fejlesztése. Nagyon hálásak vagyunk neki azért, hogy végül megtette. Tudjuk, hogy mennyire fájdalmas volt ez a számára, hiszen készültek rá, várták ezt a gyereket, akiről csak a terhesség végén tudták meg, hogy nehézségekkel fog a világra jönni. Iszonyatosan nagy erőről tesz tanúbizonyságot szerintem az, hogy igenis eljött, és megtette ezt értünk és Bendéért.”

A lemondásnak köszönhetően tehát a folyamat felgyorsult, és négy hónapos korában Bende megérkezhetett új családjához a Szeged melletti Tiszaszigetre. Az örökbefogadással Beáta és Gábor nagy álma valóra vált, ám tudták jól, hogy ezzel még koránt sem lett vége a történetnek. Az, hogy egy nyitott gerinccel született kisfiút fogadtak örökbe, óriási felelősséget és egyben lehetőséget is jelentett a számukra: innentől kezdve rajtuk állt, hogy mindent megtegyenek annak érdekében, hogy Bende a legjobb kezekbe kerüljön, és hogy a lehető legjobbat kihozhassa magából. A kezdet, a kisfiú fejlesztése azonban nem úgy indult, ahogy Beátáék várták.

bende

„Szegeden nincs túl sok lehetőség, és mielőtt megtaláltuk volna a tökéletes szakembereket, sok rossz tapasztalatot szereztük néhány gyógytornásszal és orvossal. Úgy beszéltek velünk… Nem is tudom elmondani. Nem emberi hangon. Nem értették, hogy ezt miért vállaltuk, és rengeteg negatív dolgot mondtak. Hogy ne higgyünk benne, hogy nincs értelme, hogy Bende úgysem fog tudni sem ülni, sem járni. Megjegyzem, az ülésre már rá is cáfolt. De én ezt egyszerűen nem tudtam hallgatni. Ha kerekesszékes lesz, akkor az lesz, akkor úgy leszünk boldogok, de nekünk akkor is az a cél, hogy a lehető legtöbbet kihozzunk belőle. Muszáj, hogy pozitívan álljunk hozzá, hiszen ezt Bende is érzi, és hiszem, hogy így neki is sokkal nagyobb lesz az önbizalma és a hite.”

A nem túl empatikus orvosokon és gyógytornászokon kívül Beátáék családja és barátai nagyon is jól fogadták a kis jövevényt. Kezdetben ugyan tartottak kicsit attól, hogy lehet, hogy a baráti társaságuk majd megváltozik, ha lesz egy kerekesszékes gyerekük, de a félelmük végül alaptalan volt. Beáta azt mondja, mindenki azonnal beleszeretett a kis Bendébe, és természetesen a nagyszülőket is azonnal az ujja köre csavarta a kisfiú. De Bende érkezésével Beáta egy másik nagy álma is valóra vált. Nagyon vágyott rá, hogy ha örökbe fogadnak egy babát, képes legyen őt szoptatni, ez pedig néhány hónappal a kisfiú érkezése után sikerült is.

“Amikor megjelentek az első cseppek, az eufórikus élmény volt. Az, hogy nekem lett tejem, hogy hogy hozzá tudtam segíteni ahhoz, hogy anyatejet kaphasson, leírhatatlan érzés volt.”

Az örökbefogadás óta már másfél év eltelt, mára pedig Bendének a jól megszokott heti rendje is kialakult – amit szerencsére a koronavírus sem tudott túlságosan megbolygatni. A játék és hancúrozás mellett Dévény-terápiára jár, TSMT-tornázik, konduktor és gyógytornász is foglalkozik vele, és az elmúlt időben több műtéten is átesett. Az állapota folyamatosan javul egy kicsit, szülei pedig továbbra is töretlenül hisznek benne és támogatják mindenben.

bende

„Egy percig sem érezzük úgy, hogy ő nem a vér szerinti gyerekünk. Annyira együtt vagyunk és egyek vagyunk. Nem tudom, milyen az, ha valaki szül, de azt tudom, hogy én anyának érzem magam, a férjem pedig apának.”

Beáta végezetül azt is elárulja, hogy ha minden jól megy, a kis Bende nem sokáig marad már egyke. A kisfiúnak mindenképpen szeretnének egy vagy két testvért, ezért a férjével ismét megpróbálkoznak az örökbefogadással. Mint mondja, második gyerkőcnek mindenféleképpen egy kislányt szeretnének, a harmadik kicsi nemét viszont majd a szerencsére bízzák.

Fotó: Bobkó Anna, Várkonyi Beáta

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter