Körülbelül 17 éves voltam, amikor policisztás ovárium szindrómát (PCOS) és inzulinrezisztenciát diagnosztizáltak nálam. Természetesen a diagnózis felállítása előtt a rendelőben is szóba került a fájdalmas menstruáció kérdésköre, de erre ugye nincs megoldás, ez egy tünet, ami legalább segítette a diagnózist, ezért viselni kell. Én pedig viseltem is. Jól emlékszem, amikor gimnazistakoromban éjjel kilopóztam a konyhába, hogy készítsek egy cickafarkteát, ami ugye jó menstruációs fájdalmakra, majd visszasurrantam a szobámb,a és egész éjjel csak próbáltam túlélni. Nem olyan fájdalmaim voltak, amihez elég lett volna ez a tea, de azért hátha, gondoltam, komolyzenét hallgattam, agykontrolloztam, forró vizes palackot nyomtam a hasamhoz, és csendben átpityeregtem az éjszakát. Másnap egy szemhunyásnyi alvás nélkül elvonszoltam magamat a gimnáziumba, behúzódtam egy sarokba, és szinte számláltam a perceket, hogy mennyivel hamarabb fognak véget érni a fájdalmaim.
Isteni megváltásként éltem meg minden egyes hónapban, amikor a harmadik, negyedik nap környékén elmúlt minden panaszom, mert tudtam, hogy ismét egy hónap felhőtlen tiniélet vár rám. Aztán a huszonvalahanyadik nap környékén már egyre csak arra tudtam gondolni, hogy nemsokára ismét ki kell vonnom magam a forgalomból és összekuporodva várni a vérzés végét. Egyszóval a menstruáció az életem szervezőelvévé vált. Egyetemista lettem, közben dolgozni kezdtem, és már szinte fix programként be volt írva a naptáramba a menstruáció: megpróbáltam úgy intézni az életemet, hogy leginkább otthon, laza pizsamában, karnyújtásnyira a flectoros doboztól és a forró vizes palacktól kelljen túlélnem ezt a néhány napot.
Én nem mentem szabadságra, sosem lógtam el az egyetemi szemináriumokat, mert a hiányzós alkalmakat, szabadságokat arra tartogattam, hogy otthon tudjak menstruálni, ha éppen arra a napra esik a legnagyobb fájdalom.
Ezek a napok hol a legerősebb fájdalomcsillapítóktól bódulva teltek, hol csak guggoltam a zuhanyzóban, és a lehető legforróbb vízzel égettem a hasamat, ami után hosszú órákig vörös folt maradt a vízsugár helyén, hol kínomban megpróbáltam menstruációs jógázni, és kipróbálni az internet összes fájdalomcsillapító eszközét (banán- és étcsokievés, magnéziumtabletta, maszturbálás és társai, sziasztok) hol pedig csak feladva a próbálkozást átadtam magamat a fájdalomnak, és vártam, hogy enyhüljenek a kínjaim. Ezt nagyon rossz leírni, de volt, hogy annyira szenvedtem, hogy azt kívántam, szedjék inkább ki a női szerveimet.
Na jó, kicsit túlzás, hogy 12 éve telik így az életem, mert a PCOS-nek hála (?) volt, amikor a ciklusom teljesen felborult, hónapokig nem menstruáltam, az ovuláció intézményét pedig egyébként is csak 2-3 éve ismerem: egyben a legszebb és a legszörnyűbb hónapok, évek voltak ezek. Egyrészről végre megtapasztaltam, milyen, amikor hónapokig nincsenek fájdalmai az embernek, másrészről viszont tudtam, hogy ez hormonális felborulást és állapotromlást jelent, és hogy meglesz ennek még a böjtje.
Nyugalom, ennek a sztorinak mégis happy endje lesz, várjátok ki a végét! 12 éve héja-nászban élek ezzel az egész menstruációs kérdéskörrel és a női nemi szerveimmel, a viszony azonban konszolidálódni látszik. Nekem személy szerint sokat segített a termékenységtudat-módszer, amit én nem babatervezésre vagy fogamzásgátlásra használtam elsősorban, hanem arra, hogy megtanuljam a női szervezet havi ciklikusságának általános tulajdonságait, és ezeket jól beépítsem az életembe. Megtanultam, hogy teljesen általános és evolúciós okai vannak annak, ha a menstruáció utáni két hétben az ember kicsattan, az ovuláció környékén meg tudja váltani a világot, de a második két hétben már befelé fordul, a menstruáció napjaiban pedig egyenesen kitenné az ajtóra a kérem, ne zavarjanak táblát. Viszont a tűrhetetlenül erős menstruációs fájdalom egyáltalán nem normális! Nem szabad csak úgy elfogadni, hogy mi ilyenek vagyunk, hiszen a háttérben komoly nőgyógyászati problémák is állhatnak. Nálam soha nem merült fel az endometriózis gyanúja, a policisztás petefészkem (volt) a ludas, viszont ha a kedves olvasónak hasonló tünetei vannak, mindenképpen látogasson meg egy endometriózis-specialistát is!
A nőgyógyászok gyakran mondják, hogy »áh, a ciszták jönnek-mennek«, viszont nálam nem jöttek és mentek, hanem stagnáltak, és jó sok évre megkeserítették az életemet.
Annak ellenére is, hogy félévente járok a mai napig is nőgyógyászati-endokrinológiai kontrollra (az egy másik cikk témája lehetne, hogy a túlterhelt budapesti állami egészségügyben nekem már nem jutott ilyen szakorvos, ezért arra kértek, keressek magánorvost, ha kezeltetni szeretném magam…), gyógyszeres terápiában vettem részt, diétáztam, aktívan mozogtam, és a lelki pillérre (bármit is jelentsen az) is igyekeztem nagyobb hangsúlyt fektetni.
Az igazi megváltást nekem egy egészen random gasztroenterológiai kivizsgálás hozta, amelynek következményeképpen kiderült, hogy a bélbaktérium-állományom kritikusan kis diverzitást mutat – ez bármennyire is furcsa, de szoros kapcsolatban áll a női egészséggel is –, ezért sok más mellett pre- és probiotikum kúrát javasoltak. Körülbelül egy éve tartom a kúrát, és azóta nem mondom, hogy nincsenek menstruációs fájdalmaim, de legtöbbször már gyógyszer nélkül is képes vagyok elviselni a menzesz időszakát. Azóta voltam nőgyógyásznál is, a cisztáim szinte felszívódtak.
Aztán néhány hónappal ezelőtt bevillant a fejembe a nőgyógyász-endokrinológusom egy sok-sok évvel ezelőtti mondata: „az Aviva-tornát próbálta már?” A karanténban szenvedés és mozgáshiány közepette gyorsan beiratkoztam egy néhány hetes online Aviva-tanfolyamra is, amitől csupán azt vártam, hogy heti néhányszor fél órás kardiomozgással több leszek, de kiderült, hogy ez tényleg a világ egyik legjobb dolga, az utolsó két hónapban már végig tudtam tanulni és dolgozni is a menstruációmat, ami szinte elképzelhetetlen volt még egy éve ilyenkor is.
Persze ez az én történetem, ez nem egy általános „recept”, és én sem tudom, mi lesz a jövő hónapban. Az első fájdalmas menstruációm óta felnőttem, már a húszas éveimet taposom, szerintem egyszerűen az idő és a tinédzserkori hormondömping konszolidációja is segített, de kétségtelen, hogy ma már a néhány ezelőttivel összehasonlíthatatlan balanszban vagyok a ciklusommal. Mostanában inkább már csak fantomfélelmeim és -fájdalmaim vannak: például még mindig összeugrik a gyomrom, ha meglátom a menstruációs naptáram vérzésre kijelölt napjait.
