„Napról napra erősödött az önvád: gyenge vagyok” – egy terhességi szorongással küzdő kismama vallomása

2021. február 04. |

Áldott állapot – mondják a várandósságra. De van olyan – és nem is ritka –, amikor az áldottságérzés helyett a szorongás vagy a depresszió uralja ezt az időszakot. Na és persze a hozzá tapadó bűntudatérzés, önostorozás és a mások véleményétől való félelem. Gál Nóri tréner bátran kiáll és megosztja a nagyvilággal arccal és névvel, hogy mit érzett az első trimeszterben. Akkor, amikor a sztereotípiák szerint a legboldogabbnak kellene lennie.

A 20-as éveim elején egyértelmű volt számomra, hogy gyermeket szeretnék, szinte előttem volt a kép, ahogyan rohangálnak körülöttem a porontyok. Ez az elképzelés viszont az idő előrehaladtával egyre halványult. Mikor közeledtem a harminchoz, és két barátnőm is bejelentette, hogy babát vár, akkor jelent meg bennem az anyaság gondolata. De már nem egyértelmű jövőkép formájában, hanem sokkal inkább egy olyan döntés meghozatalaként, ami előbb vagy utóbb elkerülhetetlen, és ami így vagy úgy,  de örökre megváltoztatja majd az életem. A gyermekvállalás mellett az ember vagy igennel, vagy nemmel voksol, ezt nem lehet kipróbálni, ez a döntés egy életre szól.

Ugyanebben az időszakban – talán éppen a fentebb említett hatás is közrejátszott abban, hogy – elkezdtem házhoz járni, és olyan anyukákkal foglalkozni, akik még a bölcsi vagy ovi előtt álló gyermekükkel otthon vannak. Ez lehetőséget adott arra, hogy nagyon különböző nők életébe nyerjek betekintést heti egy-két alkalommal, és elkezdtem reálisabban látni, a maga valóságában szemlélni az anyaság kezdeti időszakát. Szembesültem rengeteg boldogsággal, szeretettel, odaadással, valamint az ezt beárnyékoló magánnyal, bizonytalansággal, kialvatlansággal, felelősséggel, bűntudattal és félelmekkel egyaránt. A tapasztalás árnyaltabbá és ijesztőbbé tette számomra a gyermekvállalás gondolatát. Mivel pályám eleje óta főleg nőkkel foglalkozom, és találkoztam az esetleges meddősség lehetőségével is, sok inzulinrezisztens és/vagy PCOS-es vendégemet láttam küzdeni, mindent megtenni a gyermekáldásért. Ezeket a sokszor kilátástalannak tűnő, akár évekig is elhúzódó küzdelmeket támogatva és végigkísérve egy újabb képet kaptam az anyaságról és arról az akaratról, vágyról, ami mögötte rejtőzik.

Szóval közel 5 éve készülök fejben az anyaságra, a tapasztalataimat és a saját gyermekkoromat újból és újból átgyúrva a pszichológusomnál. A döntés, hogy akarok-e édesanya lenni, a férjem érkezéséig mégsem született meg bennem. Dávid mellett viszont elemi erővel tört rám. Azt éreztem, ha most nem ugrok fejest a dologba, akkor soha. Persze vele is rengeteget beszéltem a félelmeimről, és természetesen neki is voltak szép számban aggodalmai, mégis úgy döntöttünk, belevágunk. Sajnos már az első két sikertelen próbálkozás után elkezdtem szorongani – akkor még azon, hogy nem lehet babánk. Ez a félelem szerintem a foglalkozásból adódó tapasztalataim miatt volt bennem.

Majd amikor mindent úgy csináltunk, ahogyan kell, és megjelent a két csík azon a bizonyos kis kazettán, valami egészen más, szorongás és félelemmel vegyes boldogság lett rajtunk úrrá. 

Ma vagyok a 13. hét utolsó napján. Mostanra kicsit nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok. Az elmúlt hetek viszont nagyon kemények voltak. 

A terhességem elején volt egy elképzelésem arról, hogyan fogom bírni a dolog fizikai részét. Azt gondoltam, mivel sportoló és edző vagyok, az ezen a területen elsajátított test feletti kontroll segíteni fog, és könnyen átvészelem majd az első heteket. Ehhez képest egészen meglepő volt, mennyire nem így történt végül. Ugyan a tipikus terhességi fáradtság nem tört rám, mégis levert voltam. Volt, hogy egész nap émelyegtem, és szinte minden étkezés után 1-2 óra kálváriában volt részem. Ettől az egésztől egyre szomorúbb lettem, úgy éreztem, elvesztem a kontrollt a testem felett, és semmi más nem marad a számomra, mint az elfogadás. (Többségében azok az emberek is ezt hangoztatták, akiket beavattam az állapotomba.)

Ehhez a rossz érzéshez idővel hozzáadódott, hogy az első 10 hétben egyáltalán nem tudtam kontrollálni az étvágyamat sem, és állandóan olyan dolgokat ettem és kívántam, amikről szakmámból kifolyólag pontosan tudom, hogy egészségtelen és túlzott mértékben hízlaló is. A nonstop kajálás és a várandósság velejárójaként, valamint azért, mert az első 12 hétben hol a rosszullétem miatt, hol pedig azért, mert nem mertem, sokkal kevesebbet mozogtam, mint ezidáig. A testem hirtelen ütemben elkezdett megváltozni, ami számomra csak egy újabb szorongási faktor lett. Tudtam, hogy a gyermek még csak szilvanagyságú, én mégis 4 kilóval vagyok már nehezebb. Ehhez az egészhez az egyik napról a másikra megnőtt és állandóan feszülő mellem csak hab volt a tortán.

Esténként sokszor azt éreztem, azért megyek el korán aludni, hogy feladhassam azt a napot, mint egy vesztes csatát. Azzal a reménnyel aludtam el, hogy a másnap talán jobb lesz. Ehhez a szorongáshoz nyilván hozzájárult az az iszonyú mennyiségű hormon, ami elkezdett termelődni a testemben, a szürke, hideg és a végtelennek tűnő tél, a lassan egy éve tartó bezártság, a koronavírustól és a jövőtől való félelem, és az, hogy a barátaim többsége előtt titokban kellett tartani a várandósságomat is.

Ahogy haladtak a napok, és elkezdtem válaszokat keresni az első trimeszteri változásokra, úgy mélyült el bennem a bűntudat. Vajon milyen visszafordíthatatlan károkat okozhattam a szorongásaimmal a még meg nem született gyermekemnek? Napról napra erősödött bennem az önvád: gyenge vagyok. Sajnos ez a hang csak egyre hangosabb lett, mert szinte kivétel nélkül minden cikk azzal kezdődött, hogy ez egy nő életében az egyik legboldogabb időszak, hogy micsoda boldogság várandósnak lenni. Én mégsem ezt éreztem, és minden ilyen mondattal magamra húztam a vizes lepedőt, és erősödött bennem a félelem, hogy máris rossz anya vagyok.

 

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

GÁL NÒRI FITTHON (@gal_nori_fitthon) által megosztott bejegyzés


Dáviddal és a pszichológusommal való beszélgetések és az idő múlásával viszont elérkezett egy pont, amikor sikerült többé-kevésbé túllendülnöm a bűntudatomon. Elkezdtem utánajárni a terhességi szorongásnak, elkezdtem blogokon kutatni, személyes riportokat olvasni, találtam egy-két őszinte vallomást, és rájöttem: nem vagyok egyedül. Kiderült, hogy nagyon sokan küzdünk a terhességünk elején vagy akár végig szorongással, és hogy a terhességi depresszió éppúgy jelen van a nők életében, akárcsak a szülés utáni depresszió, de mint olyan sok mindent, ezt a témát is tabuk és kimondatlan érzések, statisztikák övezik. Egyre inkább elhittem, hogy minden, ami velem történik az normális, és hogy az érzéseim validak.

Most már tudom, az első 13 hét számomra arra volt elegendő, hogy megszokjam a gondolatát annak a rengeteg változásnak, ami most az életemben bekövetkezik. Azt is tudom, hogy mindezekkel egyedül nem tudtam volna megküzdeni, és hogy nagy szüksége lehet a segítségre (akár a család, akár külső szakértő formájában) azoknak az anyáknak, akik hasonló szorongásokkal és félelmekkel élnek. Fontos, hogy beszéljünk erről, és hogy nyilvánossá váljon az is a nők számára, hogy amikor így érzik magukat, az is teljesen rendben van. Mikor úgy döntöttem, elmondom az Instagramomon az érzéseimet és a tapasztalataimat, ledöbbentő volt számomra, hogy milyen sokan írtak nekem. Sokan elmesélték, hogy ők is így éreztek, vagy hogy ugyanezeken mennek át éppen most is. Sőt, ami talán a legjobban meglepett, hogy sok olyan lány írt, aki bár nem volt még terhes, mégis azt érzi, hogy ugyanilyen nehézségekkel kell majd szembenéznie.

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek