Élet PCOS-sel: „Havonta egy hétre kivontam magamat a forgalomból, és csak összekuporodva vártam a vérzés végét”

2021. március 10.
Amikor 13 éves voltam, éppen mentem haza a suliból, és egyszer csak hétrét görnyedtem az utcán. Pokolian elkezdett fájni az alhasam, fogalmam sem volt róla, hogy mi történik. Alig tudtam hazavonszolni magam, a fájdalom nem akart szűnni, ezért már aznap este a kórház ügyeletén, egy rideg vizsgálóasztalon találtam magam. Átnyomkodták a hasamat, konstatálták, hogy ez bizony nem vakbélgyulladás, semmi gond, de azért egy hétig bent tartanak megfigyelésre. Persze semmit nem találtak, és a hét végén tanácstalanul széttárt karokkal engedtek haza. Utólag már tudom, ez volt életem első fájdalmas menstruációja, amit 12 évnyi hasonlóan fájdalmas követett.

Körülbelül 17 éves voltam, amikor policisztás ovárium szindrómát (PCOS) és inzulinrezisztenciát diagnosztizáltak nálam. Természetesen a diagnózis felállítása előtt a rendelőben is szóba került a fájdalmas menstruáció kérdésköre, de erre ugye nincs megoldás, ez egy tünet, ami legalább segítette a diagnózist, ezért viselni kell. Én pedig viseltem is. Jól emlékszem, amikor gimnazistakoromban éjjel kilopóztam a konyhába, hogy készítsek egy cickafarkteát, ami ugye jó menstruációs fájdalmakra, majd visszasurrantam a szobámb,a és egész éjjel csak próbáltam túlélni. Nem olyan fájdalmaim voltak, amihez elég lett volna ez a tea, de azért hátha, gondoltam, komolyzenét hallgattam, agykontrolloztam, forró vizes palackot nyomtam a hasamhoz, és csendben átpityeregtem az éjszakát. Másnap egy szemhunyásnyi alvás nélkül elvonszoltam magamat a gimnáziumba, behúzódtam egy sarokba, és szinte számláltam a perceket, hogy mennyivel hamarabb fognak véget érni a fájdalmaim.

Isteni megváltásként éltem meg minden egyes hónapban, amikor a harmadik, negyedik nap környékén elmúlt minden panaszom, mert tudtam, hogy ismét egy hónap felhőtlen tiniélet vár rám. Aztán a huszonvalahanyadik nap környékén már egyre csak arra tudtam gondolni, hogy nemsokára ismét ki kell vonnom magam a forgalomból és összekuporodva várni a vérzés végét. Egyszóval a menstruáció az életem szervezőelvévé vált. Egyetemista lettem, közben dolgozni kezdtem, és már szinte fix programként be volt írva a naptáramba a menstruáció: megpróbáltam úgy intézni az életemet, hogy leginkább otthon, laza pizsamában, karnyújtásnyira a flectoros doboztól és a forró vizes palacktól kelljen túlélnem ezt a néhány napot.

Én nem mentem szabadságra, sosem lógtam el az egyetemi szemináriumokat, mert a hiányzós alkalmakat, szabadságokat arra tartogattam, hogy otthon tudjak menstruálni, ha éppen arra a napra esik a legnagyobb fájdalom.

Ezek a napok hol a legerősebb fájdalomcsillapítóktól bódulva teltek, hol csak guggoltam a zuhanyzóban, és a lehető legforróbb vízzel égettem a hasamat, ami után hosszú órákig vörös folt maradt a vízsugár helyén, hol kínomban megpróbáltam menstruációs jógázni, és kipróbálni az internet összes fájdalomcsillapító eszközét (banán- és étcsokievés, magnéziumtabletta, maszturbálás és társai, sziasztok) hol pedig csak feladva a próbálkozást átadtam magamat a fájdalomnak, és vártam, hogy enyhüljenek a kínjaim. Ezt nagyon rossz leírni, de volt, hogy annyira szenvedtem, hogy azt kívántam, szedjék inkább ki a női szerveimet.

menstruacio-vallomas

Na jó, kicsit túlzás, hogy 12 éve telik így az életem, mert a PCOS-nek hála (?) volt, amikor a ciklusom teljesen felborult, hónapokig nem menstruáltam, az ovuláció intézményét pedig egyébként is csak 2-3 éve ismerem: egyben a legszebb és a legszörnyűbb hónapok, évek voltak ezek. Egyrészről végre megtapasztaltam, milyen, amikor hónapokig nincsenek fájdalmai az embernek, másrészről viszont tudtam, hogy ez hormonális felborulást és állapotromlást jelent, és hogy meglesz ennek még a böjtje.

Nyugalom, ennek a sztorinak mégis happy endje lesz, várjátok ki a végét! 12 éve héja-nászban élek ezzel az egész menstruációs kérdéskörrel és a női nemi szerveimmel, a viszony azonban konszolidálódni látszik. Nekem személy szerint sokat segített a termékenységtudat-módszer, amit én nem babatervezésre vagy fogamzásgátlásra használtam elsősorban, hanem arra, hogy megtanuljam a női szervezet havi ciklikusságának általános tulajdonságait, és ezeket jól beépítsem az életembe. Megtanultam, hogy teljesen általános és evolúciós okai vannak annak, ha a menstruáció utáni két hétben az ember kicsattan, az ovuláció környékén meg tudja váltani a világot, de a második két hétben már befelé fordul, a menstruáció napjaiban pedig egyenesen kitenné az ajtóra a kérem, ne zavarjanak táblát. Viszont a tűrhetetlenül erős menstruációs fájdalom egyáltalán nem normális! Nem szabad csak úgy elfogadni, hogy mi ilyenek vagyunk, hiszen a háttérben komoly nőgyógyászati problémák is állhatnak. Nálam soha nem merült fel az endometriózis gyanúja, a policisztás petefészkem (volt) a ludas, viszont ha a kedves olvasónak hasonló tünetei vannak, mindenképpen látogasson meg egy endometriózis-specialistát is!

A nőgyógyászok gyakran mondják, hogy »áh, a ciszták jönnek-mennek«, viszont nálam nem jöttek és mentek, hanem stagnáltak, és jó sok évre megkeserítették az életemet.

Annak ellenére is, hogy félévente járok a mai napig is nőgyógyászati-endokrinológiai kontrollra (az egy másik cikk témája lehetne, hogy a túlterhelt budapesti állami egészségügyben nekem már nem jutott ilyen szakorvos, ezért arra kértek, keressek magánorvost, ha kezeltetni szeretném magam…), gyógyszeres terápiában vettem részt, diétáztam, aktívan mozogtam, és a lelki pillérre (bármit is jelentsen az) is igyekeztem nagyobb hangsúlyt fektetni.

Az igazi megváltást nekem egy egészen random gasztroenterológiai kivizsgálás hozta, amelynek következményeképpen kiderült, hogy a bélbaktérium-állományom kritikusan kis diverzitást mutat – ez bármennyire is furcsa, de szoros kapcsolatban áll a női egészséggel is –, ezért sok más mellett pre- és probiotikum kúrát javasoltak. Körülbelül egy éve tartom a kúrát, és azóta nem mondom, hogy nincsenek menstruációs fájdalmaim, de legtöbbször már gyógyszer nélkül is képes vagyok elviselni a menzesz időszakát. Azóta voltam nőgyógyásznál is, a cisztáim szinte felszívódtak.

Aztán néhány hónappal ezelőtt bevillant a fejembe a nőgyógyász-endokrinológusom egy sok-sok évvel ezelőtti mondata: „az Aviva-tornát próbálta már?” A karanténban szenvedés és mozgáshiány közepette gyorsan beiratkoztam egy néhány hetes online Aviva-tanfolyamra is, amitől csupán azt vártam, hogy heti néhányszor fél órás kardiomozgással több leszek, de kiderült, hogy ez tényleg a világ egyik legjobb dolga, az utolsó két hónapban már végig tudtam tanulni és dolgozni is a menstruációmat, ami szinte elképzelhetetlen volt még egy éve ilyenkor is.

Persze ez az én történetem, ez nem egy általános „recept”, és én sem tudom, mi lesz a jövő hónapban. Az első fájdalmas menstruációm óta felnőttem, már a húszas éveimet taposom, szerintem egyszerűen az idő és a tinédzserkori hormondömping konszolidációja is segített, de kétségtelen, hogy ma már a néhány ezelőttivel összehasonlíthatatlan balanszban vagyok a ciklusommal. Mostanában inkább már csak fantomfélelmeim és -fájdalmaim vannak: például még mindig összeugrik a gyomrom, ha meglátom a menstruációs naptáram vérzésre kijelölt napjait.

Olvass tovább!