Néhány évvel azután, hogy megházasodtam, minden barátnőm elkezdett lebabázni – még azok is, akikről sosem gondoltam volna, hogy egyszer anyák lesznek. Ez volt az az időszak, amikor a Facebook idővonalam hirtelen egy babaképtárrá változott. Először jöttek az ismerősök terhességi bejelentései, majd a szelfik a szülőszobából, a babák havi fejlődésének dokumentálása, és a mókás „most tanul a gyerekem járni” típusú videók. Mivel a legtöbb barátnőm tőlem távoli városokban él, és személyesen sajnos nem gyakran tudtam meglátogatni őket, igazából még örültem is ezeknek a posztoknak. Ha már nem lehettem mellettük, legalább így nyomon követhettem a mindennapjaikat.
Ha új fotót posztoltak a piciről, én voltam az első, aki nyomott rájuk egy lájkot. Tudtam jól, hogy mennyi minden szakadt most a nyakukba, hogy a munka és az anyaság között kell egyensúlyozniuk, én pedig ezzel, a lájkolással és néhány kedves kommenttel szerettem volna kifejezni a figyelmemet, hogy érezzék, törődőm velük.
Egy idő után aztán a Facebookom felülete megváltozott: az oldalt megnyitva a babás posztok mellett egy rakás anyukáknak szóló hirdetéssel találtam szembe magam. Nem úgy kell elképzelni, hogy néha napján előjött egy-egy ilyen reklám, hanem, hogy tényleg minden egyes nap babacuccokkal bombáztak. A jelenség egészen elgondolkodtatott, és elfogott egy csomó furcsa érzés. Olyan volt, mintha a Facebook hirdetői szemében csak akkor lennék igazi nő, ha én is anyává válnék.
Sose voltam az a tipikus bababolond. Nem érzek késztetést arra, hogy mások csecsemőit a kezembe fogjam, hogy szagolgassam őket csillogó szemekkel, vagy hogy hülye arcokat vágjak a kisgyerekek szórakoztatására. Szinte azonnal elfog a sírás, ha egy cuki kisállatos videót nézek, miközben a kisgyerekes filmek egyáltalán nem tudnak meghatni. Sosem akartam gyereket. Íróként mindig is éreztem, hogy nem tudnám és nem is akarnám feláldozni az időmet egy babára. Mindeközben ott vannak a kutyáim, akiket mindennél jobban imádok, de őket simán kiengedhetem futkározni egy kicsit a kertben, ha magányra, koncentrációra van szükségem.
Találtam egy társat, aki ugyanúgy érez, mint én. Amikor a környezetünk azt kérdezgeti tőlünk, hogy mikor lesz már gyerekünk, csak annyit felelek, hogy én inkább egy jó fej nagynéni szeretnék lenni. Bár nem tartozunk senkinek sem magyarázattal, a válaszunkat eddig mindenki elfogadta.
Az igazság az, hogy mindig is nevetségesnek tartottam, amikor az emberek automatikusan minden nőről azt feltételezték, hogy biztosan anya akar lenni. Sosem értettem, miért kell mindenkit gondolkodás nélkül beskatulyázni – erre tessék, most már a Facebook célzott hirdetései is ezt csinálják. Néhány nap után persze megpróbáltam leállítani ezeket a reklámokat: rájuk kattintva visszajeleztem, hogy köszönöm szépen, de a babaholmik számomra nem relevánsak. Gondoltam, egy idő után a Facebook algoritmusa végül megérti és elfogadja majd a jelzésemet, és nem bombáz velük tovább. Tévedtem. Olyan volt, mintha azokhoz a keményfejű rokonaimhoz beszélnék, akik korábban éveken át nyüstöltek a babával. Akiknek akárhányszor, akármilyen szépen vagy csúnyán próbáltam elmondani, akkor sem akarták elfogadni, hogy nem, nem szeretnék gyerekét. Akik minden egyes találkozásunkkor újra és újra elmondták a szokásos mantárjukat: „Majd meggondolod magad, ha idősebb leszel.” Mintha a gyerektelenséget egyszerűen kinőné az ember, úgy, mint a lázadó tinikort, és amikor ez az életszakasz végre véget ér, minden nő annak rendje és módja szerint betagozódik a társadalmi elvárásokba.
Egy időben még azon is elgondolkoztam, hogy inkább törlöm magam a közösségi oldalról, de azért legbelül tudtam, hogy ez nem lehet a jó megoldás. A barátnőim miatt mindenféleképpen maradni szerettem volna, hiszen velük tényleg itt tartom a kapcsolatot. Később az jutott eszembe, hogy ha nem lájkolnék több babás posztot, akkor egy idő után valószínűleg a hirdetések is eltűnnének. De ez sem volt járható út. Nem akartam, hogy a Facebook algoritmusa irányítsa a viselkedésem. Ekkor elfogott a kíváncsiság:
vajon ha nem lennék többé nő, a Facebook sem bombázna babás hirdetésekkel?
A válasz engem is meglepett. Miután a Facebook adatlapomon megváltoztattam a nememet, a babareklámok egy éjszaka alatt eltűntek. A babaholmik helyett másnapra megjelentek a különféle fotós cuccokat, digitális kütyüket ajánlgató hirdetések, olyan reklámok, amik tényleg egybevágtak az érdeklődési körömmel. Elkeserítő, de míg a férfiaknak a Facebook szemében lehetnek hobbijaik, lehet saját személyiségük, addig a közösségi oldal szerint a nőket kizárólag a szülés és a gyereknevelés érdekelheti.
Persze mondhatjuk, hogy ez az egész nem nagy ügy, de én nem tudtam ennyire félvállról venni a dolgot. Hiszen valójában ezek a hirdetések sem csinálnak mást, csak még jobban bebetonozzák a fojtogató társadalmi elvárásokat. Mennyire jó lenne, ha a társadalom és a Facebook hirdetői is megértenék, hogy minden ember külön egyéniség, akiknek teljesen eltérő álmaik és vágyaik lehetnek az életben.
Forrás: HuffPost Fotó: Getty Images
Olvass tovább!
