Vallomás: „Néha még eszembe jut, hogy miért is akarna egy rákos csajjal lenni”

2021. április 06. |

Még a legstabilabbnak tűnő párkapcsolatot is alapjaiban rázhatja meg, ha az egyik fél súlyos beteg lesz. A bizonytalanság és a kiszolgáltatottság olyan megterhelő lehet a felek számára, hogy bizony megesik, hogy a diagnózis egyben a kapcsolat végét is jelenti. A 39 éves újságíró/blogger Dóra és párja, Miki az üdítő kivételek közé tartoznak. Több mint tíz éve vannak együtt, aminek több mint a felében Dóra már beteg volt – négyes stádiumú mellrákkal diagnosztizálták. A következőkben Dóra meséli a történetüket.

32 éves voltam, amikor hét évvel ezelőtt négyes stádiumú mellrákkal diagnosztizáltak. A csomót teljesen véletlenül, egyik nap zuhanyzás közben éreztem meg a mellemben, és abban a pillanatban tudtam, hogy annak nagyon nem kellene ott lennie.

Mivel akkor már volt pár év tapasztalatom a rákkal, elég jól ismertem az orvosok arcát. A tény, hogy egy csomó volt bennem, és hogy a vizsgálat során az orvos végig hümmögött, nagyjából már azelőtt egyértelművé tette a diagnózist, mielőtt bármit is mondott volna. A mellrák, ha időben felfedezik, egy nagyon jól gyógyítható betegség, éppen ezért, mikor kiderült, úgy voltam vele, hogy ha már rák, legalább olyan helyen van, ahonnan könnyű kivenni.

A meglepetés egy héttel később jött, amikor a CT-n hirtelen kiderült, hogy a tüdőmben és a májamban is van.

Amikor megkaptam az eredményt, az nagyon kemény nap volt. Négy hónappal korábban halt meg rákban a családunk egy nagyon fontos tagja, szóval elég ijesztő volt. De szerencsére onnantól annyira felgyorsult minden, hogy nem volt időm ezen gondolkodni. Mielőtt elkezdtük a kemót, megkérdeztem az orvosomat, hogy „na, akkor eltüntetjük őket, ugye?”. Volt bennem egy egészen furcsa nagy lendület. Ő viszont mindössze annyit felelt, hogy „most annak örülünk, ha nem nőnek tovább”. Többet ilyesmiről nem is nagyon beszeltünk, csak mentünk előre.

A kezelésemet kemoterápiával kezdtük, amit szerintem elég jól bírtam. Tíz éve dolgozom a Van Holnap! Alapítványnál, aminek az egyik alapítótagja is vagyok. Itt daganatos betegeknek próbálunk segíteni, úgyhogy a kezelés nem ért váratlanul, tudtam mivel járhat. Úgy voltam vele, hogy egy ilyen helyzetben az embernek igenis tennie kell magáért, nem szabad, hogy csak úgy sodródjon az árral. A kezelésekre fel lehet – és fel is kell – készülni, ami mellékhatást meg lehet előzni, azt meg kell előzni, amit pedig kezelni lehet, azt kell is.

dora-mellrak

Öt éve voltam már a párommal, amikor fény derült a rákra, tehát a jelenleg 12 éve tartó párkapcsolatunk több mint a felében én már beteg voltam. Ő mégis még mindig itt van mellettem. Néha eszembe jut, hogy miért is akarna egy ilyen problémás csajjal lenni, de ezeket a kétségeimet gyorsan lezárjuk egy kétmondatos beszélgetéssel. Nem mondom, hogy könnyű, vagy hogy mindig vidám így az életünk, mert egyáltalán nem. A párom egyszer elmesélte, hogy a betegségem elején volt, hogy inkább lent üldögélt a ház előtt a kocsiban, mert félt, hogy ha látom mennyire kétségbeesett a tehetetlenség miatt, akkor az engem is megvisel majd, és rosszabbul leszek. Mindeközben én éppen megpróbáltam úgy csinálni, mintha semmi gond nem lenne, hogy őt megkíméljem, pont azért, hogy ne legyen neki túl sok. Kezdetben totális zűrzavar volt a kommunikációnkban, de szerencsére gyorsan rájöttünk, hogy ez így nem lesz jó. Beláttam, hogy igenis baj van, és bizony segítségre szorulok, amit meg kell osztanom vele – ő pedig ettől rájött, miben tud segíteni, hogy mire lenne szükség, és már nem érezte magát tehetetlennek. Megértettük, hogy egy párkapcsolatban a jóról és a rosszról is tudni kell beszélni.

Én is tudom jól, hogy milyen egy rákbeteg hozzátartozójának lenni, én is voltam azon az oldalon. A rák nemcsak a beteg betegsége lesz, hanem az egész családé. Ha úgy gondolkodunk, hogy van a beteg és van a másik, aki egészséges, akkor nem fog működni a dolog, mert gigantikus falak épülhetnek fel a felek között nagyon gyorsan. Ez csak akkor tud működik, ha együtt vagyunk. Ez az igazi jóban-rosszban.

Ezt olvastad már?

Hat kemoterápiás kezelésen és két kisebb műtéten estem át, és folyamatosan hormongátló kezelést kapok, hogy megakadályozzuk a kiújulást. Úgy érzem, hogy mázlista vagyok. A kemoterápiára nagyon jól reagáltam, a tüdőmből teljesen kipateroltuk a rákot, a többi pedig annyira összezsugorodott, hogy a biztonság kedvéért, amennyire lehetett, eltávolították. Mindez hét éve történt, azóta a ráknak nincs látható jele, ami nagyon jó.

Sokáig próbáltam visszaemlékezni rá, hogy lehetett-e korábban valami jele a betegségnek, valami, amit nem vettem észre. De semmi nem volt, ami egyértelműen azt mutatta volna, hogy bajban vagyok. Kellett hozzá idő, hogy az ember tovább tudjon lépni arról a pontról, hogy nem az ő hibája. Elengedni azokat a gondolatokat, hogy mi lett volna, ha… A rák egyébként is tele van hibáztatással. Hibáztat a társadalom, mert biztos egészségtelenül élsz, nem figyelsz magadra, a te hibád, és hibáztatod te magadat is, mert biztos valamit rosszul csináltál. Egyszer egy orvos a vizsgálat közben teljesen lekezelő hangon megkérdezte, hogy minek vártam meg, míg áttétek lettek. Őszintén, mit tud erre mondani valaki, aki épp az életéért küzd? Kezdjem el magyarázni egy orvosnak, hogy kis százalékban, de megtörténhet, hogy egyszerűen nincs semmi jele, csak már későn? Inkább eljöttem, és többet nem mentem oda, de nagyon megviselt.

Végig dolgoztam. Próbáltam, próbálom ugyanúgy tölteni a mindennapjaimat, mint a legtöbb ember. Persze vannak jó és rossz napok, vannak dolgok, amik nehezebbek, vannak, amikre oda kell figyelni, de ezek hozzá tartoznak a rákhoz, nem nagyon van választásom. A párommal igyekszünk mindent tudomásul venni és alkalmazkodni. Szépen lassan kialakult az az élet, ami nekünk normális – és ami amúgy egyáltalán nem rossz, sőt van, amiben sokkal jobb, csak másoknak furcsa. Nagyon szeretünk például utazni, de nem úgy, mint a legtöbb ember. Nem 1-2 hétre megyünk nyaralni, hanem csak egy napokra. Ha az ember ügyes, nagyon olcsón tud repjegyet találni szuper helyekre, hatalmas élmény például Nápolyba elugrani megebédeli, majd este hazajönni.

Dóri a diagnózisa után kezdte el írni Füles Odú címmel a blogját, hogy így segítse a sorstársait a tapasztalataival, hogy megmutassa azokat a dolgokat, amik ezzel a betegséggel járnak, és amikkel könnyebbé lehet tenni az egészet. Részletekért kattints!

A rákkal együtt élni igazából olyan, mintha mindig lenne egy szürke felhő a fejed fölött. Mondjuk az elején ez a felhő inkább fekete és nagyon nehéz, de annyi minden történik, és annyira szalad az idő, hogy szépen lassan megtanulsz mindent a helyén kezelni. Az a lényeg, hogy megpróbáld a felhőt minél magasabban tartani, hogy ne telepedhessen rád. Nem mindegy, hogy a ráknak van egy Dórija, vagy a Dórinak rákja. Nem könnyű, vannak jobb és rosszabb időszakok, de próbálok általában mindent viccesen felfogni, emiatt pedig magamon is hatalmasakat tudok röhögni. Bár igaz, hogy ettől néha falnak megy a környezetem.

Olvass tovább!

6 nő vallomása a mellrákról

6 nő vallomása a mellrákról

Olyan nőket kérdeztünk meg arról, mi lepte meg őket a legjobban a diagnózissal, kezeléssel és felépüléssel kapcsolatban, akik legyőzték a mellrákot.

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Tévhit, hogy a gyerekek otthonosan mozognak a digitális térben cyberbiztonság

Tévhit, hogy a gyerekek otthonosan mozognak a digitális térben