Ha egy csecsemő a kórházban hal meg, abból nem lesz hír. Ott többnyire nem kérdezik, hogy elég gyorsan szaladt-e a műtősfiú, hogy elég jól ítélte-e meg az orvos a helyzetet, hogy elég jó volt-e a felszereltsége a kórháznak, vagy elég jól képzett volt-e a szülésznő. Ott mindent megtettek, és az, hogy mégis tragédiával végződött a szülés, csak annyit bizonyít, hogy a természet néha kegyetlen és igazságtalan, és hogy vannak szörnyű véletlenek. Ott az anya áldozat. Egy otthonszülésnél tettes.
Múlt hét szerdán egy 35 éves nő vidékről utazott egy budaörsi dúlalakásba, hogy világra hozhassa kisbabáját. A csecsemő nem sírt fel, ekkor a jelen lévő szakemberek értesítették az egyik koraszülöttmentésre szakosodott céget, de már ők sem tudták újraéleszteni az újszülöttet. Szinte az összes hazai lap beszámolt erről a hírről, és bár a szülés és a tragédia körülményei egyelőre nem ismertek, a híroldalak mégis hangsúlyozták, hogy a rendőrség vizsgálja az ügyet, vagyis hogy meg lehetett-e volna menteni a csecsemőt kórházi körülmények között. Magyarországon az otthonszülés sokszorosan terhelt téma, amit részben Geréb Ágnes ellentmondásos alakja árnyékol be. Anélkül, hogy belemennénk az otthonszülés körüli vitába, statisztikai adatok alapján kijelenthető, hogy azokban az országokban, ahol megfelelő egészségügyi infrastruktúra működik (a szakképzett bábáktól a gyors és megbízható mentőkig), ott az alacsony kockázatú várandósságok esetében egyáltalán nem jelent nagyobb veszélyt az otthoni szülés. Hogy Magyarországon mi a helyzet, az már egy kicsit bonyolultabb: bár néhány éve már nálunk is törvényben szabályozzák az otthonszülés körülményeit – itt kimondják például, hogy az otthonszülésnek olyan helyszínen kell történnie, ahonnan 15 perc alatt elérhető egy kórház, illetve azt is, hogy az adott kórház felé jelezni kell az otthonra tervezett szülést –, de sok szakember úgy gondolja, hogy a valóságban nem mindig teljesülnek a leírt kritériumok. De most nem is ez a fontos.
Bár a kommentelőknek látszólag erről is markáns véleményük van, a nők nem passzióból választják az intézményen kívüli szülést. Hanem többnyire azért, mert valami súlyos trauma érte őket a kórházi szülésük, vagy más kórházi élményük kapcsán. Pedig valahogy abból sincs hír, hogy a kórházakban nemcsak a csecsemőik elvesztése miatt sérülnek a nők, hanem azért is, mert szülészeti erőszak áldozatai lesznek, mert megalázzák őket, vagy mert az indokolatlan beavatkozások életre szóló (lelki és fizikai) sebeket okoznak nekik és a gyermekeiknek. De még ez is mellékes. Nem gondolom, hogy egy nőnek meg kellene indokolnia, hogy miért szeretne otthon szülni, ahogyan azt sem, ha éppen császármetszést szeretne, vagy ha két császármetszés után hüvelyi szülésre készül. A szülés a női test élménye, és ez akkor is igaz, ha sokan azt gondolják, „önző dolog” a biztonságos kórházi körülmények helyett az otthoni, háborítatlan szülést választani. Nincsen olyan ember a világon, aki az anyánál jobban tudná, hogy mire van szüksége neki és a kisbabájának, ahogyan azt is fontos hangsúlyozni, hogy a szülés nem betegség, hanem egy olyan élettani folyamat, amire a női test inherens módon képes. Kilenc hónap alatt a test felkészül arra, hogy életet adjon, és amikor eljön az idő, egy csodálatosan bonyolult és összehangolt folyamat eredményeképpen megszületik egy kisbaba, ideális esetben úgy, hogy az anyán kívül mindenki más csak támogatást nyújtó segítőként van jelen. Miközben vitathatatlanul nagyszerű, hogy a modern orvostudománynak köszönhetően jelentősen csökkent a csecsemőhalandóság, az is tény, hogy a terhességet és a szülést indokolatlanul medikalizálta az egészségügy.
Ma már (Magyarországon legalábbis) annyira alapvetésnek számít, hogy csak a kórházi szülés lehet a felelős döntés, hogy egy ilyen szörnyű tragédiára is képesek vagyunk áldozathibáztatással reagálni. Tényleg félelmetes olvasni a rengeteg kommentet, amik arról szólnak, hogy a csecsemőjét elvesztő anya mennyire felelőtlen volt, és hogy „megérdemelte”, meg hogy „majd most rájön, hogy mennyire volt jó ötlet az otthonszülés”. Rengetegen próbáltak bizarr tanmesét kerekíteni az esetből, amiben a „rossz döntést hozó asszony” végül megkapta „méltó büntetését”, miközben mintha mindenki elfelejtené, hogy a szóban forgó család valószínűleg élete legnagyobb fájdalmát éli át. Egy olyan helyzetben, amire csak az empátia lehetne a válasz, a társadalom inkább azt mondja, hogy „magára vessen az ilyen”, miközben már be is kúszott a képbe az összes sztereotípia az ilyen búzafűleven élő hippikről. A Másállapotot a szülészetben mozgalom a hír kapcsán úgy fogalmazott, „jelenleg semmi hiteles információ nem ismert, és szeretnénk tiszteletben tartani, hogy ez egy veszteség története (…) Magán- és nem közügy egy veszteség, meghatározó és fájdalmas életesemény, hiába lett bulvárhír. Látjuk, hogy a sajtó, és a kommentelők méltatlanul kezelik, és nem vesznek tudomást arról, hogy egy család most a babavesztés fájdalmát éli át.” Ők is a média felelősségét hangsúlyozzák, ami nemcsak azért fontos, mert egy privát veszteségtörténetből országos szenzáció lett, de azt is érdemes megvizsgálni, hogyan fogalmaztak az otthonszüléssel kapcsolatban. A dúlalakásba tartó utazás hosszának hangsúlyozása azt sugallja, hogy a nő már azzal felelőtlenül döntött, hogy vajúdás közben vállalkozott egy ilyen útra, a rendőrségi vizsgálat kiemelése pedig szintén azt erősíti, hogy nem tragédia, hanem bűncselekmény történt. Hogy bűnösök az intézményeken kívül dolgozó dúlák, és még inkább bűnösök az anyák, akik nem akarnak kórházba menni. Ahogyan a szülészeti aktivisták is jelezték, egyelőre még nem áll rendelkezésünkre elegendő információ ahhoz, hogy tudjuk, hibáztak-e a szakemberek valamiben, vagy hogy megítéljük, mennyi esélye lett volna a babának a túlélésre kórházi körülmények között. De bármi is derüljön ki, annyi biztos, hogy ez az édesanya nem bűnös, mert senki nem lehet bűnös azért, hogy a számára leginkább megfelelő körülmények között szeretné világra hozni a gyermekét. A gyásza pedig nem büntetés, hanem leírhatatlan fájdalom, amin egyelőre annyival segíthetünk, hogy nem ítéljük meg a döntését, a tragédiáját. Ahogyan a Másállapotot írja, „adjuk nekik a csendet együttérzésünk jeleként”.
