A beszélgetésünk után próbád lesz itt a Jurányi Közösségi Házban. A második gyermeked születése és a karantén óta ez az első próbád?
A Katona József Színházban idén lett volna az első darab, amit újonnan próbáltam volna, de az elmaradt. Amin a párommal (Szabó Győző – a szerk.) dolgozunk, az közel másfél éve csúszik, de ha minden igaz, akkor szeptemberben bemutatunk egy gyerekdarabot. Ez egy sorozat Hab a tortán címmel, amiben színészpárok hoznak létre egy-egy előadást. Győzővel a Boribon és a hét lufit dolgozzuk fel.
Milyen újra próbálni?
Bár egyelőre még minden elég nehézkes, hiszen ketten csinálunk mindent, egészen felemelő, hogy más térben, máshogy találkozunk Győzővel. Hosszú volt ez a karantén, néha komolyan úgy éreztem, nincs már olyan téma, amiről mesélhetnénk egymásnak. Otthon voltunk egész nap, mégis, mit lehet azon megbeszélni? De ez így most nagyon jó, hogy kiléphetünk ebből, hogy végre van valami más.
Hogyan élted meg, hogy pont, amikor újra kezdett volna kicsit megnyílni a világ, megint bezárultak az ajtók?
Nem volt egyszerű, pláne a távoktatás része, de megtapasztaltam, hogy mi egy erős család vagyunk: jól működünk együtt ilyen szélsőséges helyzetben is. Persze azt mondanom sem kell, hogy a munka és a társasági élet nagyon hiányzik.
Ennyi kihagyás után a színész „berozsdásodik”?
Ezt még nem tudom, de amikor januárban felvettünk egy kortárs darabot a Katonában, a Végre egy kis csönd címűt, az elképesztően jólesett. Nem éreztem, hogy nem menne, sokkal inkább az volt bennem, hogy mennyire „tele vagyok” minden jóval. Szakmailag kifejezetten jót tett a szülőség.
A terhességeimnél nagyon féltem, hogy mi lesz, ha abbahagyom a munkát, de igazából mindkét alkalommal annyira jó volt otthon lenni a kicsikkel, hogy rá kellett jönnöm, én egy olyan ember vagyok, aki mindig bele tud helyezkedni az adott szituációkba. Nem esik ez nehezemre.
Mi az, amit a pandémia tanított meg neked, és amit magaddal viszel?
Rájöttem, mennyire kevés dolog elég ahhoz, hogy jól és teljesnek érezzük magunkat, az életünket. Korábban például elég sokat jártunk étterembe, a járványhelyzettel viszont ez megszűnt, teljes mértékben átálltunk az otthoni főzésre – és be kell vallanom, sokkal jobban esik az étel, ha mi készítjük el. A vásárlást is szinte teljesen visszaszorította mindez. Néha jó bemenni egy-két boltba, de alapvetően nincs szükségem pluszdolgokra. Nagyon szeretném, ha ez így maradna.
A pandémiának köszönhetem a transzmeditációt is. Bár a neve mást sejtet, semmi különös dolgot nem rejt. Az egyik legegyszerűbb meditáció, amit valaha próbáltam: egy szóra kell mindig gondolni, ami az úton tart, de természetesen az sem baj, ha elkalandozol. A lényeg, hogy legyen egy kis időd, amikor magadban, magaddal vagy. A dolog legnehezebb része, hogy találj naponta kétszer húsz percet.
A karantén során számomra ez volt az egyik legnehezebb dolog: nagyon szeretek egyedül lenni, és ezt nehezen lehetett megoldani a gyerekek miatt. Nem azért, mert ne tudtam volna elvonulni, de ha egy picit is távolodtam, egyből kérdezték, hol vagyok. Nekem viszont nagyon kell, hogy néha magamban lehessek: szeretek egyedül vásárolni, de jó néha megnézni mondjuk egy főzéssel vagy lakberendezéssel kapcsolatos műsort úgy, hogy közben nem szól hozzám senki. Szeretek kertészkedni, palántákkal, fűszernövényekkel, virágokkal babrálni. Ezek a dolgok nagyon megnyugtatnak.
Nemcsak meditálni tanultál meg, de futni is elkezdtél.
Igen, a futást is a pandémia hozta el az életembe. Mindig csodáltam azokat a kollégáimat, barátaimat, akik megtaláltak egy olyan sportot, amivel ki tudnak kapcsolódni. Nekem ez soha nem sikerült. Mindig sportoltam valamit, de mindig hiányzott ez a jóleső sodródás. A futással is így voltam: nyűg volt, biztos voltam benne, hogy fél óránál többet soha nem tudok lefutni, aztán találtam egy alkalmazást, amibe a karantén első hetébe beírtam, hogy milyen rossz állapotban vagyok, majd ez az applikáció egy vezetett tréning mentén szépen felépítette az egészet, egyre több jóleső élményt hozott. Aztán egyszer csak megéreztem ennek az egésznek a flow-ját, és teljesen rákattantam. Jött az endorfin, és beborított. Ehhez hasonlót soha nem éreztem. Három kilométerrel kezdtem, de most már a tíz is megy. Nagyon büszke vagyok magamra!
A közösségi oldaladon gyakran mutatsz olyan pillanatokat az életedből, ami azt üzeni, fontos számodra a fenntarthatóság. Még azt is kiszámoltad, hogy egy év alatt mennyi PET-palackot nem vásároltál meg.
A természetközeliség a családom által már gyerekkorom óta bennem van, de maga a fenntarthatóság kérdése akkor vált igazán fontossá, amikor az első gyermekem megszületett. A hozzátáplálással kezdődött minden, amikor tudni akartam, milyen minőségű zöldséget, gyümölcsöt adok neki. Újdonsült szülőként első körben az én utam is a biopiacra vezetett, ma már a termelői piacokat járom, de a legjobban az édesanyám otthoni terményeit szeretem.
Aminek nagyon örülök, hogy a gyerekeimnek a környezet védelme már teljesen természetes, az iskolában is ezt tanulják, dolgozatot írnak belőle, de a mindennapokban is ott van velük. Például ha inni szeretnének valamit, tudják, a műanyag flakonos szóba sem jöhet, üvegest vagy fémdobozost kell választani. Néha az az érzésem, mintha visszatérnének ahhoz a gondolkodáshoz, ami az én gyerekkoromban is megvolt – és amit aztán jól átírt a fogyasztói társadalom…
Ami mindig szembeötlik, az az, hogy a fővárosban valahogy sokkal koncentráltabban van jelen ez az egész. Ha például hazalátogatok Miskolcra, ott nem érzem ezt az iszonyatos pazarlást.
Mennyire tudatos a részedről az, hogy a közösségi médiában mindenféle filter nélkül, teljesen valóságosan mutatod magad?
Őszinte leszek, szeretnék nagyon szépen kinézni, de nekem ez egyáltalán nem megy. Az, hogy egy fotó kedvéért kisminkeljem magam, megcsináljam a hajam, beállítsam a fényeket, és egy tucat képet készítsek, hogy aztán ki tudjam választani azt, ami a legjobban tetszik, több óra lenne, nekem pedig erre nincs időm.
Én ilyen vagyok, így élek, csak arról tudok beszélni, azt tudom megmutatni, ami velem megtörténik. Mást kitalálni nem tudok, és nem is akarok – nem beszélve arról, hogy eleve nehezen fogadtam el azt is, hogy nem feltétlenül magamutogatás az, ha kiteszek magamról egy fotót.
Ez lehet az oka annak, hogy bulvárszereplő sem igazán lett belőled?
Szerintem én nem vagyok annyira érdekes karakter, hogy a sajtó foglalkozzon velem. Persze jólesik, ha felkérnek, ha meghívnak, ha készül egy-egy jó fotó, de közben azt érzem, nem tetszem magamnak, ahogy öregszem. Tudom, ez ellen lehet tenni, de a magammal való foglalkozás egyszerűen nincs benne a napi rutinomban, ráadásul a smink is nagyon idegen: az nem én vagyok, mintha valamit eltakarnék vele. És itt jön a csavar: miközben a természetesség híve vagyok, nehéz ezt a természetességet elfogadni.
Mi az, amit nem szeretsz magadban?
A színészi pálya miatt a külső kérdése nagyon ellentmondásos dolog: bennem van, hogy színésznőként jól kell kinéznem, közben viszont tudom, az a jó színész, akinek látszik az élet az arcán. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mit nem szeretek magamban. Nem is olyan régen feltettem magamról egy képet az Instagramra, ami tizensok évvel ezelőtt készült. Pontosan emlékszem, nekem az a fotó akkor nem tetszett, ma viszont igen. Vagyis a jelenben soha nem vagyok elégedett magammal, de utólag visszanézve már igen, és nem nagyon értem, akkor mi volt a bajom.
Introvertált színésznek tartod magad. Nem nehéz ezzel az alkattal egy reflektorfényben fürdő szakmában alkotni?
A helyemen vagyok: megtaláltam azt a hivatást, amiben ki tudom élni érzéseimet, ugyanakkor civilként megmutatni magam már sokkal nehezebb, de megszokható. A színpad és ami azon túl van, két egészen más dimenzió.
Hogyan lett a színészet, a tánc az utad?
Édesapám ügyvéd, az édesanyám tanárnő volt, és tőlem sem állt távol a gondolat, hogy pedagógus legyen belőlem – de aztán megtaláltam a balettet, és az nagyon gyorsan magával rántott. Menthetetlen volt az egész, tudtam, ezt akarom csinálni. Tizennégy éves voltam, amikor elkerültem otthonról, hogy Pécsett balettet tanuljak. Ha belegondolok, hogy Misi fiam most negyedikes, és négy év múlva fogja magát, és az ország másik végébe költözik, összeszorul a szívem. Nem lehetett egyszerű a szüleimnek.
És neked?
Én annyira ezt akartam, és annyira boldog voltam az egésztől, hogy bár egy ideig szomorkodtam, úgy voltam vele, elvégzem ezt a négy évet, aztán úgyis hazamegyek. Egy hónapja sem voltam ott, amikor rájöttem, az életem teljesen más lesz, és már soha nem fogok hazamenni. Mindenem lett a tánc: szerettem a testemet használni, koordinálni, a mozdulatokat nézni. Mind a mai napig boldogsággal és harmóniával tölt el ez.
Mivel én a klasszikus balettet későn kezdtem el, végül nem lehetett ez az utam, de az iskolában már akkor rengeteg modern tánckurzust tartottak, így lehetőségem volt, hogy másban is kipróbáljam magam. A táncos világgal együtt a színházi élet is beszippantott, és rájöttem, hogy a színészet is érdekel. Tizennyolc évesen beadtam a jelentkezésemet a főiskolára.
Míg a balett egy fegyelmezett műfaj, addig a színészet mintha több szabadságot adna. Hogyan fér meg egymás mellett a kettő?
Sokszor mondják, hogy a színpadon jól bánok a testemmel, ami abszolút a tánc hatása, viszont az is igaz, hogy meg kellett tanulnom picit lazítani, le kellett vetnem azt az erős fegyelmet, amit a tánc nevelt belém. Mindig jó kislány voltam, szerettem megfelelni, így nagyon furcsa volt megélni, ahogy a színész például vitázik a rendezővel. Meg kellett tanulnom, hogy ezt így is lehet – sőt néha kell is.
Egyszer azt nyilatkoztad, hogy nagyon komolyan veszel mindent. Ez „belül” mivel jár?
Igen, a legapróbb dolgokat is komolyan veszem, és nagy bennem a megfelelési vágy. Ez egy nehéz belső munka, ami nyomással, szorongással, stresszel jár. Nemcsak másoknak szeretnék megfelelni, de önmagamnak is. Egyrészt tudom, ez a kettősség egy erős motor, ami előre visz, másrészt viszont ártalmas.
Amióta ezt felismertem, tudatosan próbálok tenni ellene. A hétköznapok során, amikor apróságokon görcsölök, figyelmeztetnem magam arra, hogy mindig lesz valahogy. Egy éve pedig van egy közhelyes, de nagyon hatásos mottóm, miszerint: Az élet egy játék! Ha erre gondolok, kicsit mindig megnyugszom.
Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy a szakmámban vannak olyan időszakok, amikor „nem kellek”, majd jön a másik véglet, amikor egyszerre jön minden, és azon görcsölök, hogyan fogom ezt a sok mindent megoldani – aztán persze mindig sikerül.
Sokáig abban hittem, hogy a feladatokat majd valami vagy valaki megoldja helyettem, eszerint is éltem, sodródtam, viszont egy jó ideje szeretem én irányítani az életem. Például szeretnék jobban odafigyelni arra, hogy a munkámban megtartsak egy bizonyos mennyiséget, ami szakmailag még jólesik, és nem megy át a munka egyfajta „gyári termelésbe”.
Nekünk, nézőknek sok az emlékezetes Rezes Judit-alakítás. Rajtad melyik formált a legtöbbet?
Bevallom, erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Nagyon kevés az olyan szerep, ami úgy talál meg, hogy az megüt, a magasba emel, és nagyon sokáig magával visz.
2018-ban forgattátok, de csak most mutatták be a Hét kis véletlen című filmet, veled a főszerepben. Gertrúd szerepe magával visz?
Könnyen megtaláltam magam ebben a szerepben. Egy középkorú, a házasságában megfáradt nőt alakítok, akit váratlanul megtalál egy nagyon erős érzelmi bumm, amit egy volt tanítványa, egy lány vált ki belőle. Bár a film tele van humorral, egyáltalán nem könnyű – én mégis nagyon szeretem és értem.
Ami a színházhoz képest más, hogy a felvételek nem kronológiai sorrendben készülnek el, és csak a vásznon látom az egészet egyben. Míg a színházban meg tud történni az emberrel valami, addig filmen rövid perceid vannak arra, hogy tudd, mit akarsz közölni. A forgatáson pillanatokra – és nem egy egész darab erejéig – tudom csak odaadni magam.
Fotó: Czvitkovits Judit
Olvasd el ezt is!
