Csupán két és fél hetet segítettem be a nővéremnek a két gyerekével, de ennyi idő bőven elég volt ahhoz, hogy mentálisan, fizikailag és egészségileg is teljesen amortizálódjak. El sem tudom képzelni, és őszinte leszek, nem is nagyon akarom elképzelni, hogy milyen lehet minden álló nap ebben a folyamatos mókuskerékben élni. Persze tök szép dolog a szülői lét, és én is őszintén szeretem az unokaöcsémet és az unokahúgomat, de akkor is: két és fél hét után rettenetesen tudtam örülni neki, hogy hazaérve nekem csak a két macskámról kell gondoskodni. Hogy végre nincs több gyerekzsivaj, nincs folyamatos pörgés, játék és őrület. Csak csend és nyugalom.
Annyit tudni kell, hogy a nővérem Hollandiában él, a párja holland, és a gyerekeik is már kint születtek. Nem tudok hozzájuk csak úgy, bármikor átugrani, de évente minimum 2-3 alkalommal (ha a koronavírus nem szól közbe) mindig meglátogatom őket. Ezek általában 4-5 napos kiruccanások szoktak lenni, és kizárólag a kikapcsolódásról, a közös szórakozásról szólnak. Az elmúlt két és fél hét azonban más volt. Amikor június elején a nővérem mesélte, hogy a párjának a munkája miatt egy hónapra Németországba kell utaznia, rögtön bedobtam neki az ötletet, hogy mi lenne, ha egy időre kimennék hozzájuk segíteni. Hiszen milyen jó móka lesz végre egy kicsit több időt eltölteni a gyerekekkel – gondoltam.
A gyerekeket nem elég csak életben tartani
Mint ahogy Hollandiában az teljesen megszokott, a nővérem és a párja is az egyenlő munkamegosztás hívei: mindketten dolgoznak, és mellette mindketten kiveszik a részüket a háztartás vezetéséből és a gyereknevelésből is. Azzal, hogy egy hónapra egyedül maradt, gyakorlatilag minden a nővérem nyakába szakadt – próbáltam tehát minél hasznosabban eltölteni az ottlétemet, még úgy is, hogy ez idő alatt home office-ban a laptopomról nekem is minden nap dolgoznom kellett. És hát pont ez, a munka és a gyerek kombó volt az, ami miatt nagyjából két-három nap után úgy éreztem, hogy legszívesebben magamra zárnám a pinceajtót, csak hogy végre eltölthessek néhány magányos órát a csendben és sötétben.
Egy három és fél éves kislányról és egy lassan ötéves kisfiúról van szó, akik egyrészt tényleg nagyon imádnivalóak, de mellette ízig-vérig gyerekek is. Velük egyszerűen nincs megállás: folyamatosan pörögnek, és bár szeretnek egymással is eljátszani, igenis igénylik a szüleik figyelmét. Nem elég életben tartani őket és arra koncentrálni, hogy az alapvető életfunkcióik ki legyenek elégítve. Ha befejezted a munkát a munkahelyeden, kezdődhet a második műszak a gyerekekkel: játszani kell velük, mesélni nekik, válaszolgatni a végeláthatatlan kérdésáradataikra, vagy egyszerűen csak ott lenni, és aktívan részese lenni annak, amit éppen csinálnak. Kívülről nézve mindez egyszerűnek, akár szórakoztatónak is tűnhet, pedig itt bizony kőkemény melóról van – fizikairól és mentálisról egyaránt. Ha eleged van, mert kikészített a főnököd, és csak egy kicsit pihenni szeretnél, nem bújhatsz el egy csendes sarokban, nem zárhatod ki őket a teraszra, hogy lehűtsék magukat – ami a macskáknál bizonyos esetekben tökéletesen beválik. A szülőségből nincs menekvés. Ez a felismerés számomra egészen sokkoló volt.
Ráadásul mindketten éppen abban az életkorban vannak, amikor nemcsak a saját, de a szüleik határait is előszerettek feszegetik. Egyik pillanatban még végtelenül cukik, aztán hirtelen azt veszed észre, hogy megint a fehérre meszelt falakra rajzolgatnak a kedvenc csillámos tollaikkal. Persze tudják jól, hogy nem szabad a falra firkálni, ezerszer el lett már nekik mondva, de hát miért ne próbálkoznának meg vele ezeregyedik alkalommal is? És abban is biztosak lehetünk, hogy minden közös játék alkalmával eljön a pillanat, amikor a két testvér egy egészen banális dolog miatt egymásnak fog feszül. Egymás torkának esnek, sírni, üvölteni kezdnek, te pedig ott állsz tehetetlenül, és próbálsz a lehető legigazságosabb békebíró szerepébe bújni, és úgy beavatkozni ezekbe a vitákba, hogy egyiküknek se bántsd meg a lelkét. Hogy egyikük se érezze azt, hogy a másik a kivételezett vagy a kedvenc. Ezek mind-mind olyan mentális kihívások, amikkel egy anyának és egy apának nap mint nap szembe kell nézni, és amikre valójában senki nem készíti fel őket.
Hiába vagy beteg
A hirtelen jött leterheltség miatt, vagy egyszerűen azért, mert sok időt töltöttem óvodás- és iskoláskorú gyerek között, az első hétvégére durván le is betegedtem. Begyulladtak a manduláim, belázasodtam, és úgy összességében borzalmasan éreztem magam. Ilyen állapotban legszívesebben bevackoltam volna magam a paplan alá, hogy meleg teát szürcsölve sorozatokat nézzek egész nap, ám gyerekek mellett ez is csak egy álom maradt. És ez volt az a pont, amikor ismét elgondolkoztam: a szülők ezt mégis hogyan csinálják? Hogyan és mikor van idejük saját magukra, a fizikai és mentális egészségükre? Hogyan tudnak kifeküdni egy betegséget, ha közben ott vannak a kisgyerekek, akikkel ugyanúgy foglalkozni kellene? Hova rakják addig őket? Mit csinálnak velük? Ha két napig nyugodtan feküdhettem volna, valószínűleg minden bajom gyorsan elmúlik, de így, hogy menni kellett, csinálni, fizikailag és mentálisan is ott lenni, a betegségem a teljes kintlétemre rányomta a bélyegét.
Szeretem a kényelmes életemet
Egész életemben tudtam, hogy belőlem soha nem lesz anya. Sosem vágytam rá, nincs bennem anyai ösztön, nem érzek késztetést arra, hogy hátrahagyjak magamból egy másik embert a világnak. Soha nem voltak ilyen érzéseim, ezzel pedig teljes mértékben ki is vagyok békülve. Azon viszont mindig kiakadtam, amikor az emberek azzal jöttek, hogy biztosan a kényelmes életem miatt nem akarok anya lenni, és hogy túl önző vagyok ahhoz, hogy egy gyerekről gondoskodjak. Megjegyzem, a gyerekmentes életet még mindig nem feltétlenül tartom önzőnek, hiszen bár tény, hogy a gyerekvállalás jelentős áldozattal jár anyagilag, időben, energia és a szabadság korlátozása szempontjából, de aki gyereket vállal, rendszerint mégis csak azért teszi, mert örömet, boldogságot is vár tőle. Tehát mondhatjuk, hogy ő is „önző” okból vág bele… A kényelmes életről viszont ez után a két hét után merőben megváltozott a véleményem. A gyerektelenségem fő oka továbbra is az anyai ösztönök hiánya, ám mellette az is világosság vált számomra, hogy igen, a gyerekmentes élet tényleg nagyon kényelmes. Valószínűleg életben tudnék tartani és fel tudnék nevelni egy gyereket, ha nagyon akarnék, de ezután a két hét után még biztosabb lettem benne, hogy nem akarok. Túlságosan is szeretem a jól megszokott, gyerek nélküli, kényelmes életemet.
Ettől függetlenül, vagy éppen ezért nem tudok mást mondani, mint hogy minden tiszteletem a szülőké, különösen a dolgozó szülőké. Elképesztően kemény melót végeznek nap mint nap még úgy is, hogy a munkájukért nem feltétlenül kapják meg a megérdemelt megbecsülést.
Fotó: Getty Images
