Néhány éve még teljesen biztos voltam abban, hogy én vagyok az az ember, akinek a barátai közül a legstabilabb az élete: keményen tanultam, mellette dolgoztam, egyre komplexebb feladatokat kaptam, egyre többen ismertek a szakmában, nemcsak eltartottam magam, de tudtam spórolni is, új, mély barátságokat szereztem, lelkesen kerestem (majd megtaláltam) a várva várt párkapcsolatot. Ha valaki leírná a kemény adatokat egymás mellé, akkor egyértelműen meg lehetne húzni egy felfelé törekvő vonalat, ami a kiteljesedés és karrier felé mutat. Mégsem így érzem. 27 éves leszek, és úgy érzem, körülvesz egy láthatatlan háló, amiből nem tudok szabadulni, hogy folytassam az életem.
„Most kellene a legnagyobb erőbedobással élni!” – mondja a fejemben a hang, amit legszívesebben én magam is kiütnék. Csak mennek mellettem a napok, semmi kiemelkedően jó nem történik, de vészes sem, dolgozgatok, tanulgatok, sportolgatok, működgetek – de hát éppen ez a gond, hogy -getek és -gatok. Semmi nem hoz igazán lázba, semmi nem hajt igazán, semmi nem mozdít ki igazán az állapotomból. Nem az a típus vagyok, aki egy ötletre teszi fel az életét, van nemcsak B, de C és D tervem is – egyik sem nyugtat meg. Igazából már annak is örülnék, ha szomorú vagy ideges lennék, mert az valami definiálható, így orvosolható is. Inkább valami indokolatlanul nyomasztó hiányérzés az, ami gúzsba köt.
Máskor is van beláthatatlanul sok munka, határidők, prezentációk, kényelmetlenségek, mégsem ilyen a mindennapos stressz. Éppen csak annyira másmilyen érzés ez fizikailag, hogy feltűnjön. Kicsit jobban nyom a mellkasom és a torkom, kicsit hamarabb sírom el magamat, kicsit jobban betalálnak mások véleményei és kicsit jobban rá kell készülnöm a másokkal való interakciókra. Annyira azért működöm szerencsére, hogy izgatni kezdjen, ez mégis mi lehet, így folyamatosan kutatom, mi van velem. Jelzem a barátaimnak, a páromnak, hogy most valami más, mint eddig, szólok a munkahelyemen, olvasgatok a témában, sőt, végre felkeresek egy terapeutát is. Klímadepresszió, poszt-Covid, általános szorongás, kapunyitási pánik – bármelyik lehetne, de valami azt súgja, az utolsó a megfejtés.
Ha nagyon őszinte akarok lenni, kicsit talán valahol a lelkem mélyén le is néztem eddig azt, aki azt mondta, kapunyitási pánikja van. Biztos nem gyakorolt kellő önreflexiót eddig – gondoltam. De most, hogy valószínűleg én is benne vagyok, már teljesen máshogy érzem. Hogy érzékeltessem azoknak, akik egy másik történelmi kor és korszellem szülöttei, így másmilyen volt a munkaerőpiacra lépésük mikéntje, hogy ez milyen is:
mintha végtelen sok kapu lenne nyitva előttem, mindegyik mögött úgy tűnik, hogy valami izgalmas lapul, én mégis azt érzem, egyetlen egyet választhatok, de ez annyira lehetetlen feladat, hogy inkább nem is választok, és egy huzatos, de azért pont nem szörnyű előtérben maradok.
A kapunyitási pániknak két verzióját szokta elkülöníteni a pszichológia, az egyik főként a 20-as évek elején járókat jellemzi, a másik viszont a 30-asokat. Míg a 20-as évek elején a gondot a munkaerőpiacra lépés félelme uralja, addig a 30-asokat inkább a monotonitás felismerése dermeszti le. Az én példámból is látszik, hogy ezek a kategóriák sosem konkrétak: 20 éves korom körül kezdtem dolgozni, 21 éves koromban már azt csináltam, amit most is, mellette pedig mintegy másodállásban végig tanultam. Most, 6 év múlva már éppen ott vagyok, ahol 30 éves korukra szoktak lenni azok, akik az egyetem után, 24-25 évesen kezdenek dolgozni.
Mostanra éltem meg a munka világából annyit, hogy lássam, milyen is az a felnőtt lét, amire gyerekként az időt erőszakosan sürgetve annyira nagyon vágytam. Az emberi élet nevű hegymászás ezen pontján már pontosan látni a felnőtt lét adta szabadság szépségeit, de túl jól látni azt is, hogy hol a hegy csúcsa. Túl jól érezni már a felnőtt mindennapok elcsigázó jellegét, a gyerekkorban komolynak képzelt, ma már inkább csak komolykodóvá szelídült teendők értelmetlen szükségességét. Sokszor gondoljuk életünk során azt, hogy az emberi élet milyen rövid, mennyire jó lenne, ha legalább egy kicsit hosszabb lenne. De ha kapunyitási pánikban lévő embert kérdezünk, akkor ő inkább úgy látja, kínzóan hosszú lesz minden év, amit addig kell kibírni, hogy… – hogy mit is? Talán éppen ez a „hogy mit is” az, amitől csak -getünk és -gatunk. Ez ilyen lesz végig – se több, se kevesebb, ebben kell megtalálni azt, amit eddig a hegy csúcsára képzeltünk.
Fotó: Getty Images
