Illés Fanni paralimpikon: „Sose kívántam, hogy bárcsak lenne lábam”

2021. október 04. |

Az aranyérem magával hozott egy 180°-os fordulatot. Kamerák kereszttüzébe került, magazinok lapjaira, riporterek figyelmébe – és valahányszor kérdezik, a válaszaiban mindig ott van egy stabil, belső hit. Ami ahhoz köthető, amit még kislányként kérdezett egy vasárnapon az apukájától: „Szerinted én miért születtem így?” „Valószínűleg Istennek terve van veled.” Illés Fanni paralimpiai bajnok meséli el a történetét.

Semmi sem magától értetődő. Legalábbis nekem nem. Egy pillanat elég ahhoz, hogy mindent elveszíts. Míg azért, hogy nyerj, éveket küzdesz. Én legalábbis így tettem. Tizenhét éve úszom. Sokáig csak élvezetből. Néha dühből. Majd célból. Sokáig nem hittem, hogy belőlem valaha is paralimpikon lehet. Vagy hogy valaha is győzhetek. Beértem volna ezüst-, vagy bronzérmekkel. Ki se mertem mondani, hogy arany… Csak azt, hogy szeretném elhozni a legfényesebbet. Ma, ha kézbe veszem az aranyérmem, kiráz a hideg, és könnyes lesz a szemem – meghatódom, mert ez sokkal több, mint egy érem. Benne van az egész életem.

illes_fanni-4

Lassan harminc éve, hogy halva születtem. Hiányos kézfejjel, és lábak nélkül. Lassan harminc éve, hogy azt mondták édesanyámnak, mondjon le rólam, hagyjon ott a kórházban, mert alkalmatlan leszek az életre. Életem első pillanataiban én nem az édesanyám mellkasán szuszogtam, hanem a döbbenet és a sajnálat tekintetei között.

Majd édesanyám, mit sem törődve a figyelmeztető, vészjósló szavakkal, visszajött értem a kórházba, és igent mondott rám. „Ha akkor, ott, megmutatják nekem a lányomat, nem mentem volna el nélküle a kórházból. Nem is gondolkodtam volna. Mert ő az én lányom, és már akkor szerettem, mikor még csak nem is láttam őt.” Ez az igen, ez a feltétel nélküli szeretet megpecsételte a sorsomat. A szüleim úgy mondtak rám igent, hogy semmit sem tudtak arról, hogy lehet-e velem bármit is kezdeni. Nem volt idejük, se lehetőségük arra, hogy felkészüljenek rám, egy gyerekre lábak nélkül, egy gyerekre, akinek speciális élettérre van szüksége. Épnek neveltek. Soha nem különböztettek meg. Se otthon, se az óvodában, se az általános iskolában. Mégis, mindig tudtam, hogy más vagyok. Miután anyukám először olvasta fel nekem A rút kiskacsát, utána tudattalanul, de mindig arra böktem rá az apró kézfejemmel, hogy azt olvassa újra.

Rafinált, zsivány kislány lettem. Gördeszkáztam. Míg a többiek mellettem mentek biciklivel, én beléjük kapaszkodtam, és húzattam magam. Hatalmasakat estem. Ma is őrzöm a nyomait a karomon. Mami nem aggódott, legalábbis nem mutatta. Nem óvott túl. Se engem, se a húgomat. Azt gondolta, így leszünk életrevalóbbak. Amikor ötévesen először voltam a Balatonban, amibe majdnem megfulladtam, mert nem értek le a „lábaim”, akkor is azt mondta utólag: „Rossz pénz nem vész el.” Úgy hitt bennem, hogy esélyem sem volt nem hinni magamban.

Egy kis községben, Reziben nőttem fel egy kertes házban, ahol nagyokat bandáztunk az utcában lakó gyerekekkel. Nem voltak körülöttünk kerítések. Emiatt gyerekként azt hittem, hogy minden közös. Egyenlőségben és meghitt biztonságban éltünk. A kedvenc zugom a szobámból nyíló apró erkély volt, ami egy szintben volt a gyümölcsfák lombjaival, és ahonnan mindig tisztán láthattam a csillagokat. Meleg nyári estéken kint aludtam elnézegetve ezeket a fénylő, apró égitesteket. És nem, akkor se, sose kívántam, hogy bárcsak lenne lábam.

Két évesen kaptam műlábakat. Először olyat, ami nem hajlott. Olyan voltam velük, mint egy Barbie-baba. Megközelíthetetlen és valóságmentes. Majd hétévesen egy modernebb, térdben hajlított szerkezet lett a mindennapjaim része. Ami igencsak nyomott, a hidegben teljesen átfagyott. És a hozzátartozó mankók a kezeimet is elvették. Ezekkel a műlábakkal csak még zárkózottabbá váltam, mint amilyen voltam. Pedig nélkülük is sokszor voltam mufurc. Sokszor közlekedtem úgy, hogy csak essünk már túl a napon. Hogy nem akarok senkivel beszélni. Elég antiszociális vagyok. Csak a saját közegemben szeretek lenni. Az aranyérem most viszont magával hozott egy 180°-os fordulatot. Kamerák kereszttüzébe kerültem, magazinok lapjaira, riporterek figyelmébe – és valahányszor kérdeznek, a válaszaim között mindig ott van egy stabil, belső hit, ami vezérel. Ami ahhoz köthető, amit még kislányként kérdeztem egy vasárnapi napon apukámtól: „Szerinted én miért születtem így?”„Valószínűleg Istennek terve van veled.”– ez a mondat kísér. Amikor az életem része lett az úszás, azt hittem, Isten terve az, hogy paralimpiai bajnok legyek. Majd rájöttem, és most már meggyőződésem, hogy a terve az, hogy kapocs legyek a sorstársaim és a világ között.

Az első gondolatom és válasz bennem arra, hogy mi szeretnék lenni felnőttként, az volt, hogy orvos. Sebészorvos. Rengetegszer voltam gyerekkoromban a nagyszüleimnél disznóvágáson, amiben én is bátran segédkeztem, így azt gondoltam, menne nekem, ha műtenem kellene. (Nevet.) A sport iránti szeretetem apához köthető. Neki nem volt lehetősége megvalósítani a futballhoz fűzött reményeit, de rendszeresen néztük vele a mérkőzéseket. Engem egészségügyi okokból terelt a sport felé. Amikor 2005-ben gerincferdülést diagnosztizáltak nálam, édesapám önmagát nem kímélve hozott-vitt engem az edzésekről, és kereste fel a legjobb szakembereket. Három hét alatt megtanultam úszni hát-, gyors- és mellúszásban is, és az egyik szokásos, délutáni, köztünk zajló versenyben leúsztam őt. Akkor, döbbenetünkben először fordult meg mindkettőnk fejében: ez akár több is lehet. Életem első sikerélménye volt, mikor egy év úszás után, ifjúsági és felnőtt magyar bajnokságon első lettem. Majd tizenhat évesen a pekingi paralimpián a döntőbe jutottam, de ebben már évek kemény munkája volt. Megtapasztaltam, hogy semmi sem történik befektetett idő és munka nélkül, legalábbis olyan dolgok nem, amelyek időtállóak. A kezdetekkor paraúszó edzők edzéstervei alapján gyakorolt velem apukám, aki önzetlenül, de sokszor halálosan fáradtan, a napi munka után ott állt a medence szélén, fejlesztett, és biztatott. Ő volt az első, akinek a szavait hallottam és figyeltem a víz hullámzásán keresztül.

Ha Magyarországon leveszem a műlábam, megáll az élet.

Külföldön tapasztaltam meg először, hogy milyen felszabadult vagyok műlábak nélkül. Mert a külföldi versenyekre mindig kerekesszékkel mentem. Huszonnégy évesen dobtam el őket végleg. És ekkor végre nem kellett többé magyarázkodnom, mert egyértelmű és teljes valómban láttak az emberek. De itthon még mindig féltem a reakcióktól, az utcákon elhangzó „jaj, szegény” kifejezésektől. Ha Magyarországon leveszem a műlábam, megáll az élet. Készen kellett állnom arra, hogy végre jól érezzem magam úgy, ahogy vagyok, és, hogy ne zavarjanak a bámuló tekintetek. És ebben nekem az úszás segített. Felvértezett. Megnyitott. Megtanultam általa levetkőzni önmagamat. Mert ott minden látszik. Minden stria, minden szőrszál, minden „hiba”. Semmi sem marad rejtve. Csak te vagy. Két éven keresztül azt éreztem, hogy meztelen vagyok műlábak nélkül. Védtelen, de közben szabad. És ez mindennél többet ér.

Mamitól kaptam azt a tartást, ami bennem van, hogy méltósággal kell viselni a sorsot, amit kaptunk, hogy bármi is történik, te akkor is mész tovább. Neki is nagyon nehéz volt számtalanszor elmondani ugyanazt: „igen, nincs lába”, és mindenkinek elmagyarázni, hogy miért is szereti és fogadja el úgy a saját lányát, ahogy van. Nem értették őt. De ő kihúzta magát, ment tovább, és csak még jobban szeretett.

A téves besorolás miatt, évekig nem a saját, a számomra megfelelő mezőnyben versenyeztem. Állandó igazságtalanságérzetem volt. De a düh erős hajtóerő. Dühből jókat tudok úszni. 2017-ben volt egy balesetem. Egy ablakban ültem, ahonnan leestem – szerencsére befelé –, és az esés közben kicsúszott a könyököm a helyéről. Műteni kellett. De végül ennek az esésnek köszönhetően kategorizálták be újra, már a valós helyemre. Az évek során kialakult bennem egy bizonyosság: „Minden úgy fog történni, ahogyan nekem a legjobb.” Ha az egy pofon, utólag látni fogom, mi értelme volt. Amíg nem látom, addig fogom kapni a leckéket, míg meg nem értem, míg meg nem tanulom.

Most, hogy paralimpiai bajnok lettem Tokióban, egy hatalmas teher került le a szívemről. Mert végre megtérült az az elképzelhetetlen mennyiségű idő, energia, könny és verejték, ami ebben benne van. A tizenhét évem, a családom, az edzőm és társam Álmos, a hitem, a múltam és a jelenem. Napi hat-hét óra fizikai és mentális munkám. Figyelem minden egyes tempóra, légzésre, fordulásra, fejtartásra, levegővételre és étkezésre. Elveszel a testedtől, kipréseled és tönkreteszed – de ahhoz, hogy ezt megtehesd, hogy a maximumot nyújtsa, adnod is kell neki, masszázst, gyógytornát, pihenést, vitaminokat. Amikor ott álltam a medence szélén, millió tekintet és szurkoló ember kereszttüzében, az nyugtatott meg, hogy már vagy milliószor elképzeltem, hogy ott vagyok, és sikerül. De mindez mérhetetlenül kimerítő, és sokszor rendkívül monoton – én mégis szeretem, mert kiszámítható. Mert a stopperóra sosem hazudik. Biztos pont az életemben.

Miután nyertem, és a kezemben tudhattam az aranyérmem, napokig nem tudtam mit kezdeni magammal. Az élet csak a verseny napjáig, augusztus huszonkilencedikéig tartott. Addig terveztem, tovább nem. Mintha utána nem lenne másnap. Ez egy pont volt az életemben, és egy hatalmas vessző. Ami után már csak egy dologra vágyom ennyire, arra, hogy édesanya legyek. Illetve, hogy a fogyatékkal élő társaimnak segítsek. Hogy érezzék, ők is hasznos és fontos részei a társadalomnak. Mert egyek vagyunk. Sokszor érzem azt, hogy Magyarországon az eredmény határoz meg. És ez majdnem minden szektorra igaz: csak akkor vagy értékes, ha elértél valamit. Én pedig abban akarok hinni, hogy engem sem az aranyérem határoz meg, hanem az, hogy milyen ember vagyok. Olyan, aki az utolsókig kitart.

Illés Fanni történetét Kosztin Emese foglalta írásba.

Fotó: Vavrik Dóra

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter