„43 éves vagyok, és most következik életem legboldogabb 40 éve”

2021. szeptember 17. |

A gondolat pár hónappal ezelőtt fogalmazódott meg bennem. Lehet vele vitatkozni, és biztosan mindenkinél más életkorban vagy korszakban köszönt be hasonló érzés, és az is megesik, hogy valaki sosem jut el idáig. Mire is gondolok pontosan?

Elöljáróban szeretnék megkérni mindenkit, aki az életem első 40 évének fő- vagy mellékszereplője volt, hogy semmit ne vegyen zokon, ez az írás nem arról szól, hogy ki vagy mi tett boldoggá azokban az években, vagy hogy mik történtek akár a magánéletemben, akár a karrieremben velem akkor. Sőt! Csupaszítsuk le az egész helyzetet. Ez az írás pusztán a saját magamban és magammal szemben érzett boldogságról szól.

lelek-40-felett-boldogan

39 és fél éves voltam körülbelül, amikor Hidas Judit Negyvenen túl című írását szerkesztettem itt, a marieclaire.hu-n, és már akkor nagyon elgondolkodtatott a következő rész, de még nem pontosan értettem a lényeget.

„Örülök, hogy egyre kevésbé érdekel, ki mit mond. Nem akarok beledögleni abba, hogy mindig jó nő és jó anya legyek. Elég, ha csak törekszem erre. Nem akarok eminens lenni, aki azt hiszi, a szorgalommal mindent elérhet. Szeretném minél többször megvalósítani a saját elképzeléseimet, ha kell, akár konfliktusok árán is. Nem akarom, hogy azért ne váltsak valóra ötleteket, azért ne mondjak véleményt, mert félek. Egyáltalán, minél kevesebb dolgot szeretnék félelemből tenni.”

Ma, körülbelül három évvel később, már pontosan értem ezt a féle boldogságkeresést, amiről Hidas Judit is ír.

Az első 40

Életünk első szakaszában annyi mindenen kell aggódnunk. Fontos, hogy mit gondolnak rólunk a szüleink, akkor még nem látjuk tisztán, hogy a gyerekkorunk esetleg nem miattunk elcseszett, olykor igazán fájdalmas, nem értjük, hogy nem biztos, hogy attól leszünk felnőttként boldogok, ha kitűnő tanulók vagyunk az iskolában. Erősen vágyunk dolgokra, de még nem ismerjük eléggé magunkat, és nem szereztünk elég tapasztalatot ahhoz, hogy az elvárásokat, amelyek elég sok helyről érkeznek – pláne egy nő felé –, le tudjuk bontani, át tudjuk értékelni. Szakmát választunk, karriert akarunk, férjet választunk, nagy esküvőt akarunk, anyává akarunk válni – de vajon biztos, hogy mindezeket mi akarjuk? Huszonévesen még nem ismerjük és szeretjük magunkat annyira (persze tisztelet a kivételnek), hogy biztosan tudjuk, ezek tényleg a mi valós vágyaink, vagy sokkal inkább a társadalmi és egyéb elvárásokból erednek. Már minden barátnőnk férjhez ment, hát nekünk is kell, a családunk csak arra kíváncsi, mikor jön a „trónörökös”, és még sorolhatnánk… A sok elvárás között még nem tudunk igazán befelé figyelni, de nincs is meg hozzá a kellő élettapasztalatunk.

Én semmit nem bántam meg, ami életem első negyven évében velem történt: volt benne szép, jó, vicces, csodálatos, de ugyanúgy szomorú, nehéz, igazán fájó és siralmas is. Mindegyikből tanultam, elsősorban magamról. Persze akkor nem így gondoltam, ez a megvilágosodás csak később jött. Mindig zavart például, hogy elég türelmetlen vagyok, vagy hogy nehezen élem meg a spontán helyzeteket. A húszas és a harmincas éveimben dacból bizonygattam, hogy nem vagyok az, főként magamat akartam meggyőzni… Ettől persze nem lett jobb, mert amellett, hogy idegesített, hogy türelmetlenül reagálok egy helyzetre, utána még szégyenkeztem is magamban miatta. Pontosabban a dac és a szégyenérzet kettős érzése feszített. Másokra haragudtam, magamra haragudtam. Frusztráltak dolgok, helyzetek, de inkább lesöpörtem őket, mintsem szembenéztem volna velük. De nem is tudtam volna. Akkor, azzal az élettapasztalattal, mondhatnánk úgy is, hogy az akkori eszemmel, nem voltam még abban a helyzetben. Még nem ismertem, szerettem önmagam annyira, hogy képes legyek elfogadni önmagam úgy, ahogy vagyok. Ez pedig naná, hogy feszített: főként olyan helyzetekben, amikre azt hittem, én akarom, mégis valami furcsa, nem is lehet megfogalmazni, de boldogtalanságérzés társult mellé. Ahhoz, hogy rájöjjünk, hogy nem leszünk helyzetektől vagy másoktól teljesen boldogok, idő kell. És persze pár nehéz pillanat, ami ráébreszt fontos dolgokra, jó néhány terápia, de legalábbis a lelkünkkel való foglalkozás… Mindenkinek más, nekem ezek együtt hozták meg azt az értést, hogy jóban legyek magammal, tudatában legyek önmagamnak. Vagyis önmagamnak keressem azt, hogy boldog vagyok-e vagy sem.

Ilyenek voltunk 10 éve #tenyearschallenge

Ilyenek voltunk 10 éve #tenyearschallenge

Pár napja tombol a közösségi médiában egy újabb kihívás. A #tenyearschallenge azt várja tőlünk, hogy mutassuk meg, milyenek voltunk 10 évvel ezelőtt. Hát megmutatjuk!

A másik 40

Amikor kb. 35 éves voltam, egy barátunk a társasában lévő csajoknak azt mondta, hogy már középkorúak vagyunk, és ez már a B-oldal. Akkor ez ijesztően hangzott. Egyébként itt szeretném megjegyezni, hogy a WHO szerint csak 45 éves kortól számítunk középkorúnak (Mikor lesz egy nőből középkorú, és mi várhat még rá ebben az életszakaszban? cikkünket ne hagyjátok ki, ha érdekel a téma). Vagyis még 2 évem van addig. De a viccet most tegyük félre!

Ki kell, hogy mondjam: szeretek annyi idős lenni, amennyi épp vagyok. 40 éven át tanultam magamat, és azt hiszem, megszereztem a diplomát magamból. Persze sosincs vége, nem lettem Buddha, de ismerem magam, szeretem magam – úgy ahogy vagyok. Arra is rájöttem, hogy a saját boldogságom csakis és egyedül tőlem függ. Mindegy, hogy közben mi történik velem az életben. Én és én jól megvagyunk egymással: és ezen azok a nehézségek, szomorúságok sem tudnak változtatni, amik még bátorkodnak zavarni életem legboldogabb időszakában. Van, amin még szorongok, de felismerem, és tudom kezelni, van, amikor szomorú leszek, de tudom, hogyan szedjem ki magam belőle. És ne gondoljátok, hogy milliomos lettem, gondtalan a karrierem és mindig csodás a szerelmi életem. Azt tanultam meg, hogy mindezek egyáltalán nem számítanak. Csak én és én vagyunk, és akkor jöhet bármi. Picit olyankor kibillenek, de egyensúlyozom tovább. Nem ijedek meg, nem akarom elnyomni, nem futok el, inkább megpróbálom megkeresni a megoldást. Igyekszem közben nem, vagy csak röviden szorongani, mérgelődni, kiakadni vagy épp elszomorodni. Mert elfogadtam, hogy ez is én vagyok. Már egész jól megy. Nekem ennyi idő kellett, hogy máshogy éljek együtt magammal, és rájöjjek, hogy bármit csinálhatok és bármire képes vagyok. Egyetlen egy dologra kell figyelnem: hogy tényleg akarom? Tényleg boldog leszek tőle? Ezért is merem kijelenteni: életem következő 40 éve lesz a legboldogabb, mert önmagammal már megbirkóztam.

Fotó: Getty Images

Kíváncsi vagy?

Kipróbáltuk: egy hétig nem kiabálok a gyerekemmel

Kipróbáltuk: egy hétig nem kiabálok a gyerekemmel

Bevallom, néha kieresztem a hangom gyereknevelés közben. Éppen ezért gondoltam, hogy érdekes vállalkozás lesz, ha egy hétig azt kell kipróbálnom, hogyan tudunk működni úgy, hogy egy hangos szó sem hagyja el a számat. Tóth-Szántó Krisztina egy hetes kihívása.

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter