2009, válság. Hvang Donghjok rendezőnek egy évig nincs munkája, anyjával és nagyanyjával folyamatosan kölcsönből él. Ez a kilátástalan élethelyzet inspirálta a most az egész világot megmozgató Squid Game-et, azaz a Nyerd meg az életed című sorozatot. A kapitalizmus rendszerét és a koreai társadalmi struktúrákat élesen bíráló sorozathoz hasonló nagyon sok születik, mégsem lesz mindegyikből kasszasiker.
Gyilkos gyerekjátékok
A Squid Game sikere azért is nagyon érdekes, mert az erőszakot nemcsak tematizálja, de realisztikusan ábrázolja is epizódról epizódra. Az erőszak ezen foka általában csak egy-egy szűkebb réteget tud megszólítani, számukra tud fontossá válni, mainstream sorozattá azonban nem képes válni. Ráadásul itt mindez nagyon abszurd módon gyerekkori környezetbe van helyezve, ami további borzongást szokott kiváltani az emberekből.
Az életükért küzdő játékosoknak gyerekkoruk kedvenc játékait kell játszaniuk – csak éppen most az életük a tét. A gyerekjátékok a kísérletezés terepei, a játék keretein belül lehet veszteni, de annak nincs nagy hatása az életre magára. A Squid Game-ben viszont a gyerekjáték felhőtlensége, biztonsága szűnik meg és válik élet-halál kérdéssé, ez pedig hallatlanul nagy feszültséget kelt a befogadóban. A sorozat rendezője azt mondta, hogy mivel a gyerekjátékok nagyon egyszerűek, nem kötik le az agyunkat az azokra való koncentráció, így nagyobb tér jut a szereplők megfigyelésének.
Mindannyiunk életét a pénz(hiány) rendezi
A szereplőkkel való azonosulás tehát kifejezetten célja volt a sorozatnak. A társadalom marginalizált, kilátástalan helyzetben lévő csoportjaival sokan tudnak azonosulni – vagy legalább örülni annak, hogy egy kicsit jobb élethelyzetben, nagyobb stabilitásban vagyunk hozzájuk képest. Ez pedig felszabadító érzés. A pénz a sorozatban mint az életünk értékét szervező erő jelenik meg, ez is közös tapasztalat: a legtöbb embernek soha nincs elég belőle, így nagy, közös nevezőt alkot, közös szorongás tárgya, amiben könnyű feloldódni.
Meg persze egyúttal görbe tükröt is mutat a kapitalista világrendnek… Mindenhol, de Koreában kiemelten jellemző a társadalmi szakadékok mélyülése, az eladósodás a vezető oka az ottani öngyilkosságoknak. A rendezőnek magának is voltak eladósodási problémái, de a sorozat egy másik szerzője, Geoffrey Giuliano konkrétan hajléktalan volt a sorozat előtt, Indiában vészelte át a járványt fiával, és fél évig banánon, illetve mogyorón élt.
A sors különös játéka, hogy a sorozat maga is 900 millió dollárnyi bevételt hoz a Netflixnek. A sorozat rendezője, Hvang Donghjok a The Guardiannak azt mondta, hogy a Netflix semmilyen bónuszt nem ad neki a sorozat sikere miatt, az eredeti szerződésben foglaltak alapján érkezik a fizetése. „Annyira nem vagyok gazdag, de kenyérre azért telik” – mondta.
Nosztalgiavonat
Egy másik fontos jellemvonás, ami sok más kortárs sorozatot is jellemez, az a nosztalgiafaktor ügyes használata. A koreaiak számára ezek a gyerekjátékok nosztalgikusak, a nem koreaiak pedig be tudják helyettesíteni a nagyon hasonló gyerekjátékokat a sorozatban megjelenítettek helyére.
Az egyik legjobban sikerült nosztalgiajáték ezek közül a dalgona cukorkához kapcsolódik: a sorozat második játékában szódabikarbónával felfőzött karamellizált cukrot öntenek ki egy papírra, majd nyomnak bele egy-egy jelet, amit törésmentesen kell kiszedni az életben maradáshoz. Az ételekhez, különösen az édességhez mindig nagyon intim, nosztalgikus viszony fűzi az embereket, a sorozat hatására sok koreai felnőtt ember úgy érezte, újra ennie kell gyerekkora ikonikus dalgona cukorkájából.
Tragikus utópia
Kim Pyeong-gang, Sangmyung-i Egyetem a kultúratudomány professzora kiemeli, hogy Dél-Koreát éppen annyira jellemzi a hiperkompetitivitás, mint a szomszédait, Kínát vagy Japánt, a sorozat erre a toxikus működésmódra is rámutat. „Hiába a kemény munka, egyszerűen olyan nincs, hogy mindenki bejusson a legjobb egyetemekre és jó állása legyen. A sorozat halálos végkimenetelű, de fair play alternatív világot mutat be” – magyarázza.
A falanszterszerűség képi szinten is jellemzi a történetet, a hatalmas, letisztult hangárokban vonuló szereplők és az erős, szuperprecíz színhasználat egyszerre nyugtatja a szemet és kelt feszültséget az erőszakos történésekkel. A nyugati orgánumok gyakran kiemelik a Squid Game és a néhány éve az Oscaron szintén hatalmasat taroló Parasites című film közötti hasonlóságokat is, mely szintén a társadalmi rétegek egymástól elszakadását tematizálja a brutalitás eszközeivel.
A szépség és a brutalitás kényes egyensúlya, a játékok egyszerűsége, a karakterekkel való azonosulás és a való világ kegyetlen beemelése kellhetett tehát talán ahhoz, hogy a Squid Game pont most, pont ennyi embernél betaláljon. Na meg talán az is, hogy az emberek megunták az amerikai stílusú történetmesélést, és vágyakoznak valamiféle paradigmaváltásra, egy másik kultúrára, nyelvre való rácsodálkozásra: hátha majd éppen abban fogják megtalálni magukat.
Forrás: BBC USA, The Guardian
Olvass tovább!
