Életben tartották bennem a szüleim emlékét. „Hamarosan látod őket!”„Gyere, küldünk nekik fényképet rólad.” „Ha anyád ezt látná..!” – mondogatták apai nagyszüleim, de nekem annyira jó volt velük, hogy egyáltalán nem érdekeltek, sőt, hidegen hagytak a szüleim. Nem tudtam őket elképzelni. Hol, és milyenek lehetnek? Vajon, anyunak is ilyen gesztenyebarna haja van? Egy gyereknek kell, hogy jelen légy, hogy megfogd, megsimogasd, hogy beszélj hozzá – hogyha ez nincs, akkor az a fogalom, hogy apa, anya semmit nem jelent a számára. Mikor megkaptuk a hírt: „Indulhatunk!” – nagymamám könnyek között mondta el: „Újra láthatod anyukádékat!” De én közömbös voltam. Semmit nem éreztem. Sőt, amikor megláttam őket, akkor sem. Idegenek voltak a számomra. Nekem a nagymamám volt a minden.
1949 sötét éveiben, másfél éves koromban szakadtam el a szüleimtől, akik egyik hajnalban elmenekültek Magyarországról. Apu, aki Németországban amerikai fogságba esett és onnan szökött haza illegálisan – akkor már egy ideje a rákoskeresztúri köztemetőben bujkált. Ha itt marad, és elkapják, bíróság elé állítják. Egyik nap azt mondta anyukámnak: „Pakolj, Jolikám, holnap indulunk!” „Borzasztó lelki tusán mentek keresztül. A nagyszüleim meggyőzték a szüleimet, hogy engem ne vigyenek magukkal, mert minden olyan bizonytalannak tűnt, hogyan fognak átjutni a határon, mi lesz, ha felsír a gyerek, és lebuknak. Azt hiszem, végül inkább a nagyszüleim döntöttek, és rábeszélték anyut és aput, hogy mindenkinek jobb lesz, ha én maradok.”* Ígéretet tettek, hogy úgy szeretnek, és úgy nevelnek, mint saját gyermeküket és, hogy addig nem nyugszanak, míg újra, épségben vissza nem kerülhetek apukámékhoz. Boldog gyerekkorom volt velük. Mindent megadtak. Sokszor erejükön felül. Annak ellenére, hogy a rendszer mindent elvett tőlük, amibe nagyapám igen hamar bele is halt. Nem tudta feldolgozni, hogy élete munkája, a rengeteg verejtékkel felépített szabóműhely és üzlet egyszer csak volt, nincs. Egy nyolcadik kerületi szoba-konyha lakásba kényszerültek, ahol igen hamar kettesben maradtunk: nagyi és én.
Az emberek szeretettel és megértéssel fordultak felém, mert tudták, hogy nincsenek szüleim, vagyis vannak, de valahol a világ másik végén… Úgy bántak velem, mint egy kis árvával. Édesanyám rendszeresen küldte haza az IKKA csomagokat, amikben gyönyörű ruhák, cipők és édességek voltak Caracasból. Felvenni viszont nem tudtam őket, mert nem lehetett, nem volt hova. Így gyakran játszottunk divatbemutatósat otthon a nagymamával. Emlékszem a bordó, sötétkék, puha bársony anyagokra, a fehér, bézs csipkegallérokra és a hozzájuk passzoló csipkezoknikra, a fekete lakkcipőre. „A szüleim egy év elteltével kérelmezték a családegyesítést. A nagymamámmal el kellett menni a minisztériumba, ahol általában beültettek egy nagy fotelba, emlékszem, hogy kalimpáltam még a lábaimmal, mert nem értek le a földre. Aztán egy bajuszos vagy szakállas bácsi egészen közel hajolt hozzám, és rengeteget kérdezett. A nagymamám előtte alaposan kioktatott. Azt mondta, az a legjobb, ha nem mondok semmit, de ha meghallom azt, hogy apuka, anyuka, akkor kezdjek el sírni. Elvégre egy síró gyereket nem lehet kikérdezni. A kérvényt minden alkalommal, összesen tizenkétszer elutasították azzal a kitétellel, hogy a nagymama mehet, mert özvegyasszony, de a gyermek nem, őt – mármint engem – majd állami gondozásba vesznek.”*
Alicia gyerekként és fiatal lányként
Hat és fél év telt el, mire megkaptuk a kiutazási engedélyt. Nyolcévesen láttam először a szüleim arcát, nyolcévesen éreztem először az ölelésüket. És az, hogy mindez nem él traumaként a szívemben, a nagymamámnak köszönhető. Aki nagyon tudott szeretni. Aki a legnagyobb pokol közepén is tudott mosolyogni, örülni az életnek.
Azt hiszem, tőle örököltem, hogy én is mindig áldásnak tartottam azt, hogy élek, hogy élhetek.
Egyszer láttam őt sírni, de akkor vigasztalhatatlanul – utólag már tudom, örömkönnyek voltak, amik megállíthatatlanul folytak végig az arcán a tizennégy napos hajóúton.
Ahogyan közeledett a hajó Venezuela partjai felé, egy óriási hegyoldalt láttam, rengeteg színes házikóval. Hihetetlen látvány fogadott. Egy igazi slam negyed. Mondtam is a nagyinak, hogy remélem, anyuék is egy olyan színes házikóban élnek. Megérkezve, nagymamám a hajó lépcsőjén megállt, és remegő hanggal mutatott rá a tömegben várakozó két emberre: „Alízkám, az a magas férfi ott szürke nadrágban a te apukád és a virágos ruhás nő mellette az anyukád, körülöttük a két kisfiú pedig az öcsikéid.” Akik úgy néztek rám, mint egy betolakodóra. A szüleimnek ki kellett alakítaniuk egy szeretetkapcsolatot egy vadidegen, elkényeztetett kislánnyal – velem. Édesanyámnak lehetett a legnehezebb átélni, ahogy az ölelése elől a nagymamához menekülök. Csak felnőttként értettem meg, már anyaként, hogy valójában ez mekkora fájdalom is lehetett a szüleimnek. Anyu egyik éjjel a salzburgi menekülttáborból gyalog indult vissza értem Budapestre: „Hideg éjszaka volt, és amikor a barakkban felébredtek, a Jolán nem volt sehol. Valaki mondta, hogy az országúton látott egy fekete kabátos nőt. Zaklatott idegállapotban találtak rá, teljesen átfagyva.”* Apám – anyám kínját látva – döntött: nem vár tovább. Az első hajóval amire felférnek, ami a venezuelai delegáció volt, útnak indulnak, és új életet kezdenek.
Alicia és családja
Édesanyámmal tizenegy éves koromban mélyült el a kapcsolatom, amikor Bécsbe mentünk, mert a legnagyobb vágya volt, hogy megmutathassa a gyermekeit az édesanyjának. Ekkor ismertem meg őt közelről, hogy mennyire önálló, kemény és okos nő. És hogy mekkora túlélési ösztön él benne. Az ő daca, ereje bennem is megvan. Megtanított rá, hogy minden a hozzáálláson múlik. Te döntöd el, a problémát, vagy a megoldást látod.
Tizenhat éves koromig három különböző országban, hét különböző iskolába jártam.
Nyolcévesen deportáltak Spanyolországba, tizenegy évesen Bécsbe, onnan vissza Venezuelába, majd Németországba. Tizenhét évesen elkezdett gyötörni a kérdés: meddig fog ez így menni? Mindennél jobban vágytam a stabilitásra, egy megszokott, jól ismert közegre. A tizenhetedik születésnapomon sírva ébredtem. A vizes párnahuzat hidegen tapadt az arcomhoz. Mi történik velem? Én, a barátkozós, cserfes, „csakazértis” lány, nem bírom abbahagyni a sírást.
Csak az visszhangzott bennem: „nem akarom ezt tovább.” A tanórán csendben ültem, elrévedve a nagy semmibe, miközben mindent elhomályosított előttem a könny a szememben. Végül lehajtottam a fejem az iskolapadra, és hagytam, hogy ahogyan reggel a párna, úgy a füzetem is had ázzon el. A nap végére döntést hoztam. Tizenhét évesen elhatároztam: mától én döntök az életemről. Nem rángat többé senki. Németországban fogok leérettségizni. Itt maradok. A szüleim pedig elfogadták, finanszírozták a döntésemet, és visszatértek Caracasba nélkülem.
Én pedig ott maradtam Burg Kastlban, a gimnáziumban, ami minden Magyarországról emigrált szülők gyerekének helyet adott, amit egy újságíró „a magyar emigráció fellegvárának”* nevezett. Ahol a tanárok és diákok is, különböző kontinensekről érkeztek. Meghatározó volt számomra itt az a másság, és szigor, ami hamar betört, mégis tanított. „Az első év eléggé traumatikus volt számomra. Egy tizenöt éves latin közegben felnőtt lány gyorsabban érik, mint az európaiak. Én Caracasban már fiestákra (házibulikra) jártam, és »senoritá«-nak szólítottak. Kastlba tűsarkú (igaz, hogy csak alacsony tűsarkú, de mégiscsak tűsarkú) cipőben, szűk szoknyában és nejlonharisnyában érkeztem. Ja, és Grace Kelly konttyal. Egy hét alatt térdharisnyás, lapos cipős, iskolaköpenyes, copfos kislányt csináltak belőlem. El lehet képzelni, milyen rebellis voltam. Mindent kipróbáltam, ami tilos volt.”*
Egy hideg novemberi csütörtökön, a történelemtanár berendelt konzultációra délután háromra. Én megérkeztem negyed négyre. Ő az íróasztalánál ült. Fel sem nézett. Nem is köszönt, csak annyit mondott: „Fedor, te engem megloptál.” –” Tanár úr, én?” – kérdeztem ledöbbenve. „Elloptál tizenöt percet az életemből, amit soha nem fogsz tudni nekem visszaadni.” Akkor megtanultam pontos lenni, ahogyan később azt is, hogy mit jelent valakiért mindent vállalni…
Alicia és férje, Diego Vincente
Húszévesen, az egyetem első óráján velem szemben ült egy fekete szemű, spanyol fiú, aki még aznap este a szórakozóhelyen a fülembe súgta: „te leszel a feleségem.” Kinevettem, és határozottan kijelentettem: „Nekem magyar fiú lesz a férjem.” Ő volt Diego Vicente, a férfi, a férjem, aki negyvenkilenc évig volt a társam, a gyerekeink apja. Mi egymásért mindent vállaltunk. Szövetségben éltünk. És ez a szövetség olyan volt nekem, mint egy puha, meleg tenyér a hátam közepén, ami megtart, erőt ad és támogat. Egy dolog vezérelt minket, hogy jók legyünk egymáshoz, hogy szeressük egymás mellett az életet. “1973 őszén apám küldött egy nagyon szép szívhez szóló levelet. Azt írta, hogyha már mindenütt voltam, ahol szerettem volna lenni, és ha már mindent megtanultam, amit meg akartam tanulni, akkor azért menjek haza, hiszen annyira várnak. Akkor már volt munkám, maradhattam volna az egyetemen a spanyol tanszéken, de apám sorai annyira megérintettek, hogy elhatároztam, hazamegyek Caracasba.”* Vicente ekkor azt mondta: „Nem mehetsz egyedül, én is veled megyek!” Én pedig kikértem magamnak: „Dehogynem mehetek egyedül! Független, emancipált nő vagyok! Azt teszek, amit csak akarok!” De ő mindent maga mögött hagyva, útra kelt velem. Mindent vállalt értem. Elgondolkodtatott: mi lenne, ha mostantól minden reggel mellette ébrednék fel? Akkor is, ha megöregszik, akkor is, ha horkolni fog – ha erre azt tudom mondani: vállalom, akkor ez az én saját magammal szemben felállított elvem lesz. Ezek az elvek adnak tartást az embernek. Elvek, ami mellett kiállsz, ami számít, ami meghatároz.
Alicia és Kosztin Emese újságíró
Én hiszem, hogy az ember jó. Én azt tapasztaltam, a világ bármely részén is jártam, hogy jók vagyunk egymáshoz. Négy nyelven beszélek és tanítok, tolmács vagyok, és eddig, bárhol és bárkivel is hozott össze az élet, mindenkiben tudtam találni-látni valami jót, valami szerethetőt. Hiszem, hogy nem szenvedni, és nem bántani jöttünk a világra, hanem felfedezni, fejlődni, és a körülményeinkhez képest a lehető legjobban érezni magunkat.
*részletek Gyuricza Péter Visszidensek című könyvéből.
Diego Fedor Alicia történetét Kosztin Emese foglalta írásba.
Fotó: Vavrik Dóra
