A közösségi értékeket felváltó individuáció és az elidegenedettség globális jelenségek, Magyarországon azonban más országokhoz viszonyítva is nagyon erős a bizalmatlanság a társadalomban. Mit gondoltok, milyen okok állhatnak emögött?
Kapronczay Stefánia: Én nem gondolom, hogy ez csupán Magyarországra jellemző probléma lenne, ez a társadalmi polarizáltság már országokban is ugyanúgy jelen van. Emögött részben olyan általános okok állnak, mint a digitalizáció vagy az oktatási rendszer hiányosságai, melynek következtében a gyerekek nem tanulnak meg egymással kommunikálni, konstruktív vitákat folytatni. És persze a politikai kultúra is fontos tényező: ilyen szempontból Kelet-Európában – és Magyarországon különösen – nagyon markáns tényező, hogy képtelenek voltunk szembenézni a történelmi traumáinkkal, társadalmi szinten, de akár a szűkebb családon belül sem – gyakran előfordul például, hogy a család egyik része kiszolgálta a szocialista rendszert, míg a másik kritizálta azt, ez pedig kibeszéletlen feszültség marad a családon belül. Az is nagyon fontos, hogy a regnáló hatalom mennyire erősíti fel ezeket a tendenciákat azért, hogy ezt kiaknázva szavazatokhoz juthasson.
Katona Évi és Kapronczay Stefánia
A szocializmus idején az államhatalomnak kifejezetten érdeke és célja volt a társadalom atomizálása, amit gyakorlatias intézkedésekkel igyekeztek megvalósítani. Szerintetek most is jelen vannak ilyen törekvések?
K.S.: A rendszerváltás előtt az államnak volt egy olyan üzenete, hogy ha boldogulni szeretnél, akkor ne foglalkozz az állam ügyeivel, törődj csak a magad dolgával. Ne kezdjetek szervezkedni, politizálni, ne akarjátok megváltoztatni a rendszert. Szerintem a jelenlegi kormány üzenete is nagyon hasonló, sőt, még abban is érezhető párhuzam, hogy az állam milyen gyakran hárítja a döntést az állampolgárokra – ez a koronavírus járvány idején nagyon húsbavágó, de például az oktatás területén is erősen jelen van. Így mindenki azzal vannak elfoglalva, hogy valahogy megpróbálja megoldani a problémáit, menedzselni az életét, ami elveszi az energiát a közösségi cselekvéstől. A mi jogsegélyszolgálatunkat évente több ezren felkeresik, és a legtöbb tanácsunk központi üzenete az, hogy fogjanak össze a közösségek, próbáljanak meg együtt változást létrehozni. A jogi lehetőségek sokszor adottak, de csak akkor lehet igazán hatékonyan fellépni, ha egy közösség képes összefogni, és közösen kihasználni ezeket.
Katona Évi: Én is úgy látom, hogy, csak akkor találhatunk kiutat az elidegenedettségből, ha a közösségteremtésbe fektetjük az energiánkat. Ha megpróbáljuk létrehozni a saját buborékainkat, amik szembefordulnak a kirekesztő államhatalom működési elveivel, és bízunk benne, hogy ezek a buborékok egy ponton majd összeérnek. Szerintem nagyon fontos, hogy azok, akik alkotással foglalkoznak és láthatóbbak a társadalomban, kiálljanak a fontos ügyek és a szabad gondolkodás mellett.
Egyébként a szocializmusban működtetett atomizáció kérdése a kötéshez is kapcsolódik, hiszen ma ez a technika ma már leginkább a nyolcvanas évek romantizált, nosztalgiával átitatott világához asszociálódik, miközben azért nem volt az olyan idilli, ahogy az asszonyok egyedül kötögettek a Dallas előtt. Mégis, ez akkoriban egy olyan kézműves tudás volt a társadalomban, ami tulajdonképpen a tömegkultúra része volt, vagyis magában hordozza a közösségépítés lehetőségét. Ezért fontos, hogy workshopokat, kapcsolódási lehetőséget szervezünk köre, hiszen a kézműves tevékenységeknek ez már évszázados hagyománya: már az első világháború idején is léteztek női kötőkörök, amik nemcsak praktikus célt szolgáltak, de a kapcsolódásra alkalmas tereket is teremtettek.
Még nyáron jött ki a kampányhoz egy videó Nagy Zsolt főszereplésével, ahol Fideszes politikusok gyűlöletkeltő mondataiból válogattatok. Mennyire számít szélsőségesnek a magyarok agresszióra, kirekesztésre való hajlama más nemzetekhez képest? Lehetséges például, hogy ebben épp a kormányzati kommunikáció torzít, hiszen a homofób intézkedések ellenére vannak olyan felmérések, amik azt mutatják, hogy a szivárványcsaládok elfogadottsága az elmúlt években Magyarországon is megnőtt.
K.S.: Ez összetett kérdés, hiszen nagyon nem mindegy, hogy milyen csoport a gyűlöletkeltés céltáblája. Az LMBTQ-emberek megítélése például azért is speciális, mert ez – ahogyan hazai és nemzetközi kutatásokból is látszik – erősen generációs kérdés: minél fiatalabb valaki, annál inkább elfogadó ebben a témában. Ezzel szemben a roma magyarok helyzete sokkal nehezebb, különösen sokan élnek közöttük mélyszegénységben, kevésbé láthatóak, nem tudják hatékonyan érvényesíteni az érdekeiket. A velük kapcsolatos sztereotípiák is más jellegűek: míg az LMBTQ-személyekhez inkább az kapcsolódik, hogy szexuális identitásuk vagy orientációjuk miatt “furcsának” gondolják őket, addig a romákról nagyon erős, és jóval mélyebben beágyazott negatív kép él a magyar társadalomban – ezekre az indulatokra már korábbi kormányok is rájátszottak, legfeljebb kevésbé erősen. Ráadásul egy adott csoporton belül is nagy eltérések lehetnek: más a helyzete például egy fővárosi, jól szituált meleg férfinak és egy vidéken élő transznemű embernek. Azt egyértelműen ki tudom jelenteni, hogy az üzenet, amit egy választott döntéshozó közvetít, nagyon fontos. És ha ez az üzenet az, hogy bizonyos embereket valamiért nem fogadunk el, az nagyon súlyos következményekkel járhat.
A szociálpszichológia egyik alaptétele, hogy az előítéletek lebontásának egyik legjobb módja, ha az előítéleteket hordozó csoport egy tagja kontaktusba kerül az előítélet tárgyát képező csoport egy tagjával. Szerintetek mennyi esély vagy tér van ezekre a találkozásokra ma Magyarországon?
K.É.: Én nem gondolom egyébként, hogy mindenkit le kéne ültetni egy asztal mellé, és mindenki mindenkivel találhat közös pontokat. Lehet, hogy inkább abból lenne érdemes kiindulni, hogy ezekben a konfliktusokban vannak bántalmazók, áldozatok és egy szemlélő, magát semlegesnek valló közeg, akik általában azzal érvelnek, hogy őket nem érdekli a politika – szerintem inkább őket lenne érdemes behívni a párbeszédbe. Ennek a kampánynak is elsősorban ez a célja, nem a gyűlölködők, hanem a bizonytalanok megszólítása.
K.S.: Minden kampánynak vannak korlátai azt illetően, hogy kiket képes megszólítani de szerintem ez nem is feltétlenül baj. Nem régiben volt egy cikk a The New Yorkerben egy vallásos klímakutató új könyvéről, amiben arról beszél, hogy valójában nem csak két szélsőséges vélemény létezik a klímaváltozással kapcsolatban: az elutasító, klímaváltozást tagadó hangok valóban a leghangosabbak, viszont az ő kutatásai alapján csak a társadalom 8 százalékának véleményét tükrözik – a legtöbb energiát mégis az ő győzködésük emészti fel. Szerinte sokkal eredményesebb lenne azokra fókuszálni, akiknek ellentmondásosabb a véleményük, vagy egyszerűen csak nincs elég információjuk a véleményalkotáshoz. Azt gondolom, hogy a miénkhez hasonló kampányoknak is ezt az elvet érdemes követniük.
A Több köt össze… szlogen nyilván igaz fundamentális szinteken, de közben azt éljük meg, hogy Magyarországon valóban fényévek vannak bizonyos társadalmi rétegek között. Ugyanígy létezik egy főváros-vidék ellentét, de akár Budapesten belül is óriási különbségek vannak egyes városrészek között. Szerintetek hogyan tudnak kapcsolódni egymáshoz ezek a nagyon különböző világok?
K.É.: Én a saját közegemben azt tapasztalom, hogy a kötés például több generációt és különböző társadalmi helyzetű embert képes összekapcsolni. Szinte mindig viszem magammal a kötős holmimat, és rengetegszer előfordul, hogy egy parkban vagy a postán várakozás közben csak úgy nekiálltam kötni – ilyenkor pedig rengetegen odajöttek és megszólítottak, hogy beszélgessünk a kötésekről. Számomra borzasztóan izgalmas élmény, hogy ezeket a beszélgetéseket – még akkor is, ha alapvetően nagyon más világban mozgunk az illetővel – nem zárom le, hagyom kibontakozni, így már létre is jött a kapcsolódás.
K.S.: A kampányunknak alapvetően két iránya van: egyrészt a közösségépítésre való törekvés, másrészt a döntéshozókat is megpróbáljuk valamiféle elköteleződésre bírni. Őszintén szólva ez az utóbbi sokkal kevésbé mozgatja meg az embereket, mint ahogy számítottunk rá. A kapcsolódási lehetőségekre, és a gyűlöletkeltés elleni küzdelemről szóló hírlevelünkre látszólag sokkal kíváncsibbak, mint amikor a nagypolitika történéseire reagálunk. Vagyis jól láthatóan van vágy az emberekben egy elfogadóbb társadalomra, de oda még nem jutottak el, hogy a kirekesztést számon kérjék a politikusokon. Persze ezeket a kommunikációs falakat tényleg nagyon nehéz lebontani, de az sokat segíthet, ha azoknak az embereknek, akiket elérsz, olyan eszközöket kínálsz, amikkel ők maguk képesek lehetnek a hatékonyabb kommunikációra másokkal. Mi is erre teszünk kísérletet a hírlevelünkben, hogy értékekre, érzelmekre és tényekre alapuló érveket is adjunk az olvasóknak. Az az alapgondolat, hogy sokszor vagyunk olyan helyzetben, amikor kirekesztő véleményt hallunk, de nem tudjuk mit reagáljunk rá. A hírlevünkkel ezeket a beszélgetéseket akarjuk megtámogatni.
Meséljetek egy kicsit a kampány részleteiről!
K.É.: Egyrészt készítettünk egy Szabad feliratú sálmintát, és hozzá egy kötőcsomagot Hitka Viki képzőművész közreműködésével. A csomagban van hét gombolyag fonal, kötőtű és egy útmutató a mintához, amivel mindenki elkészítheti magának a sálat. A csomag megvásárlói már a sál viselésével is támogatják a TASZ-t, de a csomagok árából is befolyik minden eladott darab után 5000 forint a szervezethez. Másrészt tervezünk majd egy workshopot is, ahol együtt tudunk alkotni az érdeklődőkkel.
K.S.: Emellett vannak nagyköveteink, akik vállalták, hogy alkotnak valamit a kampány keretei közt, cserébe pedig arra kérik ismerőseiket, hogy támogassák a TASZ-t. Eredetileg szerettünk volna szervezni egy rendezvényt is, hogy a nagykövetek által megalkotott tárgyakat elárverezhessünk, és találkozhassanak egymással a támogatóink, de sajnos most a járványhelyzet miatt ezt csak online fogjuk tudni megtartani. A kötés, horgolás, hímzés mellett pedig a Delka által készített pólók, és az Olovka Studio által tervezett kitűzők megvásárlásával is lehet segíteni a szervezet munkáját – ezeken szintén megjelenik a Több köt össze, mint ami elválaszt szlogen.
Lehet, hogy ez szexistának hangzik, de valószínűleg puszta realitás, hogy ez a projekt inkább nőket tud aktivizálni. Ez a szempont felmerült bennetek, nem jelentett problémát?
K.S.: Igen, beszéltünk erről mi is. Egyébként tettünk is kísérletet arra, hogy férfiakat is bevonjunk, de ez egyelőre nem járt átütő sikerrel. (Nevet.) Egy férfi nagykövetünk van egyébként, aki nagyon szép karkötőket készít. De azt gondoljuk, hogy ha nagykövetként nem is kapcsolódnak be olyan sokan férfiak, azért más módon ők is részesei lehetnek a kampánynak.
K.É.: Én egyébként már elég sok pasit megtanítottam kötni, szóval egyáltalán nem csak a nők képesek rá. Érdekes egyébként, hogy ez is mennyire szocializációs kérdés: a kötést, kézimunkázást végtelenül nőiesnek gondoljuk, pedig a hajómodellek építése – ami pedig kimondottan férfias hobbinak számít – ugyanolyan finommotorikai készségeket kíván. Egyébként már vannak olyan iskolák Magyarországon is, ahol minden gyereknek el kell készítenie valami kézműves terméket, függetlenül attól, hogy fiú-e vagy lány – hiszen ezek a folyamatok nagyon hasznosak, rengeteget lehet belőlük tanulni. Én azt is próbálom hangsúlyozni, hogy nemcsak a maga a kötés, de a kötött holmik is ugyanúgy mindkét nemnek „valók”, a kötött balaklavák például szerintem a férfiakat is meg tudják szólítani.
A TASZ pólóival, a kötött sállal, kitűzővel kommunikálhatjuk a szabadság iránti elköteleződésünket. Ugyanakkor Magyarországon több olyan esetről is hallottunk, amikor valakit valamilyen hasonló, liberális eszmét, vagy ideológiai elköteleződést vállaló ruhadarab (szivárványos táska, Free SZFE-maszk) miatt ért atrocitás. Mit üzennétek azoknak, akik szimpatizálnak a kezdeményezéssel, de félnek ilyen holmikat viselni?
K.É.: Ebben a kampányban nem minden tárgy jelzi olyan egyértelműen, hogy a TASZ-hoz kapcsolódik. De ott van például a már régóta kapható SZABAD feliratú póló, ami önmagában sok mindent jelenthet. Engem egyébként a SZABAD-pólómban nem a TASZ-szal való szimpatizálás miatt szoktam konfliktusba kerülni, hanem azért, mert azt hiszik, hogy így hirdetem a szingliségem! (Nevet.)
K.S.: Erre két válaszom is van: egyrészt azokról az esetekről kevesebbet hallunk, amikor valakit egy ilyen darab miatt pozitív élmény ér. Engem a SZABAD-póló miatt sokszor megállítanak, rám köszönnek, kifejezik az örömüket afelett, hogy hasonlóan gondolkozunk. A másik, hogy ez az ország nemcsak olyan, amilyenné a politikusaink teszik, hanem olyan is, amilyenné mi formáljuk. Épp ezért fontos, hogy ha van lehetőséged, akkor viseld ezeket a holmikat, de ha ezt nem szeretnéd, segíthetsz annak, aki mondjuk emiatt konfliktusba keveredik. Nemrégiben a családommal a pécsi Pride-on jártunk, ahol a felvonulás után észrevettük, hogy egy hangos ellentüntető társaság megindul egy talpig szivárványba öltözött lány irányába, aki egyedül ácsorgott a buszmegállóban. Mi ekkor odaléptünk a lányhoz, és beszélgetni kezdtünk vele, hogy ne kössenek belé. Ezek szerintem nagyon fontos gesztusok, és mindannyiunk egyéni felelőssége, hogy a lehetőségeinkhez mérten megvédjük azokat, akik segítségre szorulnak.
Hogyan folytatódik a kampány a jövőben, mik a terveitek?
K.S.: A következő kihívást a választási kampány fogja jelenteni, ahol várhatóan eléggé eldurvul majd a közbeszéd. Mi szeretnénk ebben az időszakban is rámutatni, hogy nagyon sokan gondoljuk, hogy gyűlölettel kampányolni elfogadhatatlan. Már most látjuk, hogy ehhez a témához már nem kapcsolódnak olyan könnyen az emberek, ezért most az a feladatunk, hogy kitaláljuk, hogyan tudnánk mégis bevonni őket, hiszen a közéleti aktivitás elengedhetetlen a változáshoz. Emellett folytatjuk a hírleveleink küldését is, és reméljük, minél többen feliratkoznak majd rájuk.
