Két évvel ezelőtt, egy augusztusi reggelen úgy keltem fel, hogy tudtam: rákos vagyok. Nem sokkal később azt is megtudtam, hogy hat hónapom van hátra. Akkoriban már több álmatlan éjszakám is volt. Mígnem egyik éjjel, egy rémálomból riadtam fel. Arra ébredtem, hogy hasogat a jobb mellem, és álmomban rám akarják csukni a koporsó fedelét, amit én két kézzel tolok el magamtól: ne, ne, itt vagyok! Élek! Felkaptam a köntösömet és kiszaladtam a ház elé, hogy friss levegőt szívjak. Rossz beidegződés, hogy “a rák nem fáj”, ha már növekszik, igenis fáj.
2017-ben egy rutinszerű, esti zuhanyzásnál egy apró bors méretű csomót tapintottam ki a jobb mellemen, ami nagyon közel volt a bőrfelszínhez. Azt hittem, pattanás lesz. Semmi rosszra nem gondoltam. Elhatároztam, elmegyek egy vizsgálatra. De az időpontot halogattam. Az emlőultrahangon azt mondták, ez egy ártalmatlan nyirokcsomó, de azért menjek el mammográfiára. Nem mentem el. Megnyugodtam. És ez hiba volt… de akkor, más ember voltam még. Fontosabbak voltak a teendőim. A napok pedig csak úgy peregtek. Ezt nevezem az előző életemnek.
Édesanyaként a szoptatást követően megereszkedtek a melleim. Ezért plasztikai sebészhez fordultam. Hiú voltam. Átestem egy szépészeti beavatkozáson. Így lettek szilikon melleim. Vészjósló jel lehetett volna, amikor a jobb mellem eldeformálódott, asszimetrikus lett. De „csak” annyi derült ki, hogy tönkrement az implantátum, és, hogy egy mocsaras, olajszerű folyadék került a jobb mellszövetem közé. Természetesen, senkivel ilyen korábban még nem fordult elő. A megoldás: ki kell cserélni. Még itt sem merült fel bennem, hogy bármi baj lenne, de hónapokkal később a borsszem méretű apró csomó, borsó méretűre növekedett. És ahogyan maszírozgattam a mellem, már nem egy, hanem három csomót találtam.
Ekkor volt az a bizonyos reggel. A rémálom, amiből felriadva hangosan zakatolt bennem a gondolat, és a szívem a fülemben kalapált. Leültettem a páromat, és vele szemben leültem én is. Megfogtam a kezét, az enyém jéghideg volt, és hirtelen nemcsak hidegnek, gyengének is éreztem. Teljes bizonyossággal mondtam a férjem szemébe: beteg vagyok. Ő hárított. Nem hitte el. Semmi nyoma nem volt kívülről a testemet emésztő daganatnak. Két kérdést tettem fel neki: ha úgy van, kitartanál mellettem? És vigyázol a kisfiamra?
Felkerestem egy magándiagnosztikai központot. A vizsgálaton, a doktornő arcán, a szánalom és a döbbenet teljes skálája rajzolódott ki. Majd kérdezgetni kezdett: hány éves? Mekkorák a gyerekei? És már hívta is fel az unokatestvérét, aki vékonytűs biopsziát végez: soron kívül kaptam időpontot. Mindhárom csomóból vettek mintát, az egyikből kétszer is. Közben az egyik szúrás következtében hematóma keletkezett a mellemen. De csak legyintettem. „Nem baj, Ez a legkevesebb! Csak éljem túl. Hadd neveljem fel a kisebbik fiamat is.” Miközben ezeket kimondtam, a kezelőorvosok nem néztek rám, nem találkozott a tekintetünk.
A vizsgálat után, az orvos kikísért és átkarolta a vállamat. Mintha már búcsúzna. Éreztem a sajnálat súlyos, remegő szárnyait a vállamon. Úgy éreztem, mintha már nem is élnék.
“Negyvennyolc órán belül lesz eredmény. Amennyiben negatív a lelet, e-mailben elküldjük öt óráig. Ha nem kapja meg, akkor pedig ezt a telefonszámot kell felhívnia.” Ugyanolyan nap volt mint a többi, bementem dolgozni. Tudtam, hogy beteg vagyok, de a remény a félelemmel együtt bennem élt. Nem tudhattam, mi vár rám. Az ismeretlentől való félelemnél pedig nincs rosszabb. Elmentem bevásárolni, hátha egy kicsit kikapcsol. De a parkolóban állva, nem bírtam kiszállni a kocsiból. Ott ültem, és csak frissítettem és frissítettem az emaileket. De semmi. Öt óra múlt tíz perccel. Kirázott a hideg, vacogtam. Ott hívtam fel azt a bizonyos számot, és a megérzésem beigazolódott. Csak az nem, ami tűhegyes nyílként hasított belém: végstádiumú mellrákom van. A rák most az én ajtómon kopogtatott. Azt hisszük, ez mindig valaki mással történik meg és lebénulunk, ha ilyen közel kerülünk ehhez a pusztító kórhoz, ha mi vagyunk a soron.
Akkoriban egy négy lakásos társasházban éltünk. A kisfiam már otthon volt. A szomszédok a kertben. Én pedig csak valahol egyedül akartam lenni. A hozzámtartozók sírtak. A férjem pedig több mint egy hétig ki sem tudott kelni az ágyból. Szeretném leszögezni, hogy minden bánat és kétségbeesés közepette is azt gondoltam, hogy jöjjön bármi, én nem megyek innen sehova. Dolgom van, kicsi gyerekem, nem engedhetem meg magamnak, hogy meghaljak.
Tíz éves korom óta írok. Mindig is könyvet akartam írni. De a távlati jövőbe helyeztem ezt a célt. Majd egyszer…, de ez az egyszer sosem jött el. Ilyen álom volt nekünk Nógrád-megye is. A férjemmel ide jártunk kikapcsolódni, de akkoriban, ahogy kiszálltam a kocsiból, és nekiindultunk volna a mesés tájnak, máris csörgött a telefonom. Évekig könyvelőként dolgoztam. Majd egy cukrászdában helyezkedtem el, ahol fagyiárusként kezdtem, de ez annyira jól sikerült, hogy később üzletvezetői pozícióba kerültem, hamarosan pedig már nyolc kereskedelmi egységet vezettem. Tulajdonosi szemlélettel végeztem a feladataimat. Másokért éltem. Sosem magamért. Észre sem vettem, és a munkám lett az életem. Mellette két gyerek anyukája voltam, akinek a magánélete is megsínylette ezt az életszakaszt. De a cukrászdában megbecsülték a munkámat, és ez az érzés csak úgy vitt magával. Annyira adtak a véleményemre, hogy szinte már úgy éreztem, az enyém a cukrászda. És ami a tiéd, azért mindent vállalsz, mindent megteszel. Ha volt egy szabadnapom, azt is úgy időzítettem, hogy elintézhessem az elintéznivalókat: mostam, főztem, takarítottam, a gyerekekkel voltam, renováltam, vagy épp anyukáméknak segítettem. Londonba is úgy utaztam el a nagyobbik fiamhoz, hogy amint leszálltam a gépről, már intéztem is, az akkor halaszthatatlannak vélt cukrászdai teendőket. Mindent intéztem, mert mindent intézni akartam. És azt hittem ez így van jól. Hogy ahhoz, hogy jussak valamire, így kell tennem.
Nem szerettem magam. Erre sose tanítottak meg. Ma már tudom, szinte egyikünket sem. Mindent magam elé helyeztem. Folyamatos lelkiismeret-furdalásom volt, ha azon kaptam magam, hogy valami rólam szól. Az ébredéstől az elalvás pillanatáig zakatoltam. Mint egy bugócsiga, aki nekimegy a falnak. Próbáltam megfelelni. Jól élni. Bizonyítani. Mintha ezzel az állandó teljesítéskényszerrel meg akartam volna mutatni, hogy igenis jogom van a létezéshez. Hogy értelmem van.
Eszem ágában nem volt meghalni. Se kedvem, se időm nem volt hozzá. Hiába állt ott az emailjeim között feketén fehéren, hogy négyes fázisú daganatos beteg vagyok. Nem látszott rajtam semmi. Nem éreztem magamat betegnek. Fáradékony voltam, de nehéz volt eldöntenem, hogy a stressztől, vagy az állandó túlhajszolástól. A lelkem fáradt el, vagy a testem? Amikor bementem az onkológushoz, akkor is vidáman, mosolyogva közöltem: „rákos vagyok!” –„Én pedig onkológus, szóval jó helyen jár!” Ő volt az egyetlen, aki visszamosolygott. Elkezdtem hadarni, mert azon stresszeltem, hogy mennyien várnak még rá odakint és nehogy valakire ne jusson idő. Akkor rám szólt, hogy ne kapkodjak. Meghallgat. Ez most csak az én időm. Érezzem, hogy fontos vagyok. Ráérünk. Meglepett, hogy valakit tényleg érdekel a történetem, az, hogy mi van velem. „Innen szép nyerni, nem?” –„Nem, innen kell nyerni! És maga ezzel a hozzáállással meg fog gyógyulni.” Felemelte a kezét és lepacsiztunk. Ő volt az az orvos, aki hitet adott.
Arra készültem, hogy egy pici metszéssel megoldódik az egész, és ennyi volt az én kapcsolatom a rákkal. Egy onkológiai bizottságot hívtak össze és ott, velem együtt döntöttek arról, hogy mi is lesz a sorsom. Dermesztő volt a hangulat és kegyetlenek a szavak. Oda is csinosan mentem. Késtem is pár percet, ezért kérdeztem, hogy elmehetek-e még mosdóba. Azt a választ kaptam: „Persze, menjen nyugodtan egy nagyon beteg nő esetére készülnek, és már most vitáznak az orvosok.” Ránéztem: “Az a valaki, én vagyok.” “Nem, nem, egy daganatos betegről van szó.” Nem látta rajtam… de oda is figyeltem arra, hogy ne látszódjon rajtam a betegség.
Volt, aki mellmegtartó műtétet tanácsolt, míg más, a teljes eltávolítást. Hallottam a vizsgálat utáni dilemmázást, majd kijelentettem, hogy én biztosra akarok menni. Vegyük le! Azt hitték, nem értem miről van szó. „Amputálni fogjuk a jobb mellét.” Mondták, hogy a műtét napjáig meggondolhatom magam, de a patológus csak rázta a fejét, és ez a fejrázás bennem maradt…
Számomra a mellem azonosult a daganattal, és mikor felébredtem és már nem volt ott, hittem, hogy gyógyult vagyok. Emiatt nem is akartam korrekciós műtétet.
Kosztin Emese és Váradi Eszter
Az operáció előtt egy furcsa, azelőtt még soha nem tapasztalt érzés kerített hatalmába. Bűntudatom volt. Úgy éreztem túlságosan is pazarló, fényűző életet éltem. Végignéztem magamon, a kezemen műköröm, az arcomon rengeteg smink, körülöttem pedig mennyi felesleges dolog, amit eddigi életem során vásároltam össze… Minek a pompa? Mit szeretnék eltakarni? Vágytam a megtisztulásra kívül, belül. Úgy éreztem, ha túlélem, az én lemondó és minimalista életem lesz a vezeklésem. Úgy döntöttem, hogy mindent elajándékozok. Csak adtam és adtam, és cserébe öntötte rám a sok gyógyító szeretetét a világ. A legfájdalmasabb az volt, amikor a derékig érő hajamra került a sor. De adni vágytam mindent, ami tőlem telt, hogy bizonyítsak, hogy önzetlen vagyok és jó. Olyasvalaki, aki megérdemli az életet. Megtanultam elengedni az összes létező külsőséget, ami valaha fontos volt.
A műtét után gyakran lettem rosszul a gondolattól, hogy nincs mellem, és ez az érzés örvényszerűen húzott lefelé. Ha hasra fordultam, odakaptam, megijedtem, hogy nincs ott. Volt, hogy este összegörnyedve sírtam egy sarokban és menekültem a tükrök elől. De ez idővel átértékelődött bennem.
Résztvettem egy pszichoterápián. Ahol a pszichológus megkérdezte tőlem, hogy milyen szimbólummal tudnék azonosulni. „Egy fehér galambbal, aki gubbaszt, aki szinte látja a saját begyét.” Elkezdődött egy utazás… Most mit lát? A homokban ülök, egy hideg, szeles, magas ponton és előttem egy szakadék. Lehet, hogy beteg vagyok. Talán nem is tudok repülni.
De elindultam. Mert nem volt ott jó nekem. És végül hófehér galamb lettem, kitártam a szárnyam, ami nem hagyott cserben, és elrepültem onnan.
A férjemmel vagy százszor elmondtuk: „Ha nyugdíjasok leszünk, veszünk egy házikót Nógrád megyében, ahol kiülhetünk a kertbe napozni, ahol majd a saját paradicsomunkat ehetjük reggelire… Elhagyunk mindent, ami a fővároshoz köt.” Ez egy ugyanolyan távoli álomkép volt, mint az, hogy egyszer könyvet írok. De amikor megkaptam a végítéletet: hat hónapom van hátra, rögtön elkezdtem élni. Megváltozott az idővel való viszonyom. MOST veszünk egy házat, mert ha már nem lesz időnk megöregedni, mire várunk? Lehet, hogy Nógrád megyében fogok meghalni, de legalább odaértem. Ahogy kiköltöztünk, nekiálltam megírni a könyvem, amit idén ki is adtam, Felhők alatt címmel, amiben leírtam mindazt, amit megtanultam az életről, ezalatt a szerény negyvenhat évem alatt.
Csodálom a falusi emberek nyugodt életritmusát. És most már nekem sem esik nehezemre lelassulni és rácsodálkozni az élet szépségére. Nem lehet rohanva alkotni, szeretni, de még főzni sem. Te hány fokon égsz? Ugye tudod, hogy a tűz ugyan meleget ad, de közel merészkedve inkább perzsel. Hova ez a nagy sietség? Attól, hogy sietsz, nem fér bele több minden az életedbe.
Tavaly ilyenkor azt hittük, már rég nem leszek. És mégis, itt vagyok! Furcsa, de boldogabban, mint valaha. Sőt, ha szétnézek, azt látom, hogy én vagyok a legboldogabb ember magam körül. Ezt sose hittem volna. Ahogyan azt sem, hogy a saját magam hőse leszek.
Fotó: Vavrik Dóra
A szöveg részleteket tartalmaz Váradi Eszter Felhők alatt című könyvéből. A történetet Váradi Eszter emlékei alapján írta Kosztin Emese.
Olvass tovább!
