Bobák Szilvia
Nem gondoltuk, hogy rövid időn belül nulláról kettőre fog nőni a befogadott cicáink száma, de úgy alakult, hogy megörököltünk egy kisfiú cicát, Mogyorót, akivel azóta próbáljuk elfeledtetni a gazdája halálát. Ő pedig elképesztő mennyiségű dorombolással, bújással hálálja meg a törődést, ő segített idén mindannyiunknak átvészelni a legrosszabb pillanatokat.
Tamás Anita
Több csodás dolog is történt velem 2021-ben, a nyilvánvalóan örömteli események mellett azonban azokra a pillanatokra is szeretnék emlékezni, amikor egy-egy egészen hétköznapi helyzetben csordultig telt a szívem és fülig ért a szám (sőt néha még a szemem is bepárásodott), és végtelen hálát éreztem mindazért, amim van. Legutóbb például ezen a pár héttel ezelőtti, naplementekor tett sétán az én zsémbesre öregedett Fülöpömmel, amikor csak a miénk volt a Balaton-part.
Botás Enikő
A színek, a tengeren megcsillanó fények, minden tökéletes ezen a fotón. Ebben az egy képben benne van mindaz, ami számomra a nyarat, a szabadságot jelenti. A szabadságot, amitől a koronavírus miatt egy ideig meg voltunk fosztva, de amit idén nyáron, ha csak néhány napra is, újra átélhettünk.
Lampért Zsófi
A mi életünk legnagyobb horderejű változása idén minden kétséget kizáróan az volt, hogy beköltözött hozzánk Brody, a kutyánk. Rengeteg új feladatot, hatalmas kihívásokat hozott a család minden tagjának, de még több szeretet és vidámságot. Nemcsak ő tanulja nálunk, hogyan kell játszani, bízni az emberben, bízni más kutyákban, családban és a belváros közepén létezni, de mindannyian tanulunk tőle mi is. Empátiát, türelmet, odafigyelést, elfogadást, amiből olyan kevés van ma az emberekben, pedig ezekből kellene végtelen.
Sütő Emese Franciska
Az idei év minden volt, csak nem a lelassulás éve, legalábbis az első fele egy viszonylag friss kiadású újszülöttel. Mindig levert a víz az „énidő” kifejezéstől, de 2021-ben szívesen magamra is tetováltam volna, ha ezzel kiérdemeltem volna napi nettó 30 perc teljes csendet és háborítatlanságot, amikor sem egy öntudatos Duracell-kisfiú nem rángatja le a bokámig a rendszeresen mobilszalvétaként használt nadrágomat, sem a családbővülés óta állandó jelleggel „haj, de betegesen elhanyagolt, boldogtalan vagyok” fejet viselő kutyánk nem invitál folyton fejhangon nyüszítve a rongyijával egy újabb bónusz pisiszünetre (alig fél órával az előző, azonnal elfelejtett kör után). Miközben nem fut a ház, nem néz farkasszemet velem a laptop, karon öltve a Google-naptárba bevésett napi leadási határidőkkel, és nem fokoz bűntudatszintet a zöldségrekeszből némán és fonnyadtan kikönyöklő, felhasználatlan batáta-, sárgarépa- és céklagyűjtemény, amiket a hosszú babanyavalyákkal vagy épp leadásokkal tűzdelt napokon kérdés nélkül kiütött a nyeregből egy-egy „teljesen mindegy is, hogy milyen” Gerber-papi.
Az év utolsó negyede azonban, ha lassan is, de a köd felszakadozását hozta magával. A heti egy-két bébiszitternek, a több alvásnak, a rutinnak, és pláne az apukának hála hétvégén néha még 2 órára is elnyúló „picifiú”-mentes csendetapok is kijutnak.
Nincs ilyenkor sem mélytápláló, ragyogást adó multimasking, sem csillámmatrica a lábkörmökre. Csak én és a boldogan is bánatos fejű vizslalány, az XL-es pokróc és az XXL-es kanapé. Ahol a vörös pofijával, selymes füleivel magát ismét felhőtlen puhaságban és szeretetben lebegő boldog egykének érző Pepike úgy tapad hozzám, mint egy limitált szériás ragtapasz. Ilyenkor egy kicsit én is szingli vagyok, igazi meleg(!) tejes kávét szürcsölő időmilliomos. Ezekbe az énidős, pontosabban „miidős” percekbe semmi más nem fér bele, csak a minél nagyobb felületű testkontaktus az „elsőszülöttel”, a henyélés, és a jóleső éberkómás meditáció. Zseniális érzés, aminél csak egy dolog teker nagyobbat a szívemen. Amikor is a „miidő” lejárta után boldog türelmetlenségben csattannak a bejárati ajtón a hurkás babamancsok, majd nyomukban felbukkan a hetyke fürtös, parókaszerű hajzat, alatta zabálnivaló, szélesen villanó, foghíjas mosolyt rejtve.
Kránicz Dorottya
A kisgyerekes életben mindennek az alvás az origója. Elképesztő küzdelmeket folytatunk, hogy a gyerek elaludjon, hogy utána ne ébredjen fel, hogy a délelőtti alvás ne csússzon el, mert akkor a délutáni és az esti is el fog. A találkozókat, munkát, bármiféle programot lehet alvás előttre vagy alvás utánra időzíteni, de bele kell kalkulálni az altatást, meg az ébredést is, mert az sem mindig zökkenőmentes. És ironikus módon, miközben folyamatosan azért küzdesz, hogy a gyereked aludjon, te alig alszol – vagy azért, mert a gyerek se, vagy azért, mert ő végre igen, te meg ki akarod használni az időt. Nálunk úgy alakult, hogy a kislányom csak velem alszik el, lassan kétéves lesz, de ez még mindig így van. Akarom is, hogy ez megváltozzon (sokkal kényelmesebb lenne, nyilván), de szeretem is, hogy így van. Neki én jelentem a pihenést, a megnyugvást, azt a biztonságot, amiben lecsukhatja a szemét, és elengedheti az éberséget. Ilyenkor figyelem, ahogy elcsendesedik, egyre hosszabbra nyúlnak a pislogások, aztán egészen kisimul az arca, a pici kéz, ami a pizsamámat markolja, elernyed, a teste közel van és meleg, a szuszogása ütemes és hangosabb. Az én arcom alig néhány centire az övétől, már kimehetnék dolgozni vagy filmet nézni, de még egy kicsit maradok, és megint eszembe jut, hogy ő az én gyerekem, belőlem lett, és mégis túlnőtt rajtam már most, gyönyörű és tiszta, és ami összeköt vele, az valami olyasmi, amit korábban soha nem éreztem. Szerencsés vagyok, amiért rengeteg izgalmas dolog történt velem idén, de ezekben a pillanatokban éreztem magam a legboldogabbnak.
Mucsi Blanka
Az előző évhez hasonlóan 2021 is a fejlődés és a megpróbáltatások éve volt. Panaszkodni egyáltalán nem is szeretnék, sőt nem is tudok. Két országot is meglátogathattam a pandémia ellenére: Csehországban és Franciaországban is jártam. Az előbbiben a világ vezető lapjainak és hírügynökségeinek újságíróitól tanulhattam, utóbbiban pedig Strasbourgot és az Európai Parlamentet látogathattam meg mint fiatal újságíró. A Covid az én családomat is elérte, de hálás lehetek, mert mindenki épségben átvészelte. Arra azonban megtanított, hogy ne ragaszkodjak az általam eltervezett pontos menetrendhez, inkább legyek rugalmas és nyitott a változásokra. Az egyik legnagyobb változás egy cica személyében, pár nap alatt köszöntött be. Csodálatos érzés felelősséget vállalni egy apró lényért, aki tőlem függ – cserébe pedig szeretetet ad. A képen Prágában vagyok, a John Lennon Wall előtt.
Czvitkovits Judit
Bár 2021 nem lesz a legkedvesebb évem, az is biztos, hogy soha életemben nem tanultam magamról annyit, mint idén. Például rá kellett jönnöm, én sem vagyok sérthetetlen, a koronavírusba én is pont úgy belerokkanok, mint mások, de azt is egy életre megtanultam, hogy van az úgy, hogy a rossz csőstül érkezik, nekem pedig nincs eszközöm, hogy megfékezzem. Ez az év döbbentett rá arra is, hogy mit jelent számomra a szabadság, pontosabban annak megcsonkítása: hogy nem láthatom a szüleimet, a testvéremet, a barátaimat, hogy nem pattanhatok fel egy vonatara csak azért, hogy megsimogassam a tengert, hogy nem mehetek moziba, színházba és úszni, hogy kihullanak az életemből azok a dolog, amikkel testem és lelkem épségét őriztem. Ma már azt is jó tudni magamról, hogy alig van szükségem tárgyakra ahhoz, hogy vidáman tudjak létezni – hogy a párom gardróbszekrényéből öltözve gond nélkül le tudok húzni egy évet. Ezt a sok felismerést koronázta meg a karantén utáni első utazás, ami egy sovány hátizsákkal volt teljes. Barcelonában nemcsak a visszakapott egészségemet ünnepeltem meg, de azokat a változásokat is, amik hatására nagyobb felszabadultsággal, könnyebbséggel, kíméletlen őszinteséggel tudok az életemre tekinteni.
Fotó: Neményi Márton
Tóth-Szántó Krisztina
2020 után 2021 olyan volt, mint a beszoktatás… Sok mindent lehetett már, de azért módjával. Igyekeztem ehhez az évhez is optimistán hozzáállni, és minden apróságnak, amit már lehetett, amit már nyugodt szívvel megtehettem, tiszta szívből örülni. És persze teljesen megélni. Ebben az évben a boldog pillanataim nem köthetőek nagy eseményekhez, óriási kalandokhoz, messzi utazásokhoz, mégis voltak szép számmal: kirándulások a saját városunkban vagy a környékén, baráti vacsorák, egy-két buli, nagy séták, jó futások, gyerekkel töltött boldog pillanatok. A kép a nyár egyik utolsó estéjén készült a Strand fesztiválon (az egyetlen fesztiválon, ahol idén megfordultam): kettesben a barátnőmmel koncentráltan éltük meg az élményt, felszabadultan ugráltunk az esőben (én filléres esőkabátban). Ha a képre nézek, az érzés, amit ott éreztem, azonnal rám tör. Talán 2021 nagy tanítása ez volt számomra: megtanulni élvezni és mélyen magamba szívni a pillanatot, amit az élet adott, és nem vágyni akkor és ott többre, hanem abszolút elégedettnek lenni azzal, ami éppen van.
