Minden egy lefolyóval kezdődött: gyanútlanul állok a tus alatt, amikor észreveszem, a bokámig ér a víz. Teszem, amit ilyenkor tenni kell: beleöntöm a bikaerős lefolyótisztítót, hallgatom a kellemes sercegést, elképzelem, ahogy a sárga zselé atomjaira marja a lefolyóban megakadt trutyit, és komolyan elhiszem, ezzel el is van intézve a dolog. De a víz továbbra sem folyik le, szakembert kell hívnom, aki a fél zuhanykabint szétveri, hogy kiműtse a meghibásodott traktust. Mínusz harmincezer.
Alig köt meg a fuga, amikor heteken belül a kazánom is megmakacsolja magát, és pofátlan válaszút elé állít: döntsem el, meleg vizet szeretnék vagy fűtést, mert a kettő egyszerre nem megy. Naivan fellapozom a szervizkönyvet, és követem az utasításokat: feltöltöm a rendszert vízzel, ellenőrzöm, nincs-e levegő a radiátorokban, áramtalanítom a szerkezetet, megnézem, nem költözött-e madárcsalád a szellőzőnyílásba, majd telefonos segítséget kérek. A szervizes már másnap befut, hogy alig tíz percen belül közölje a fájdalmas diagnózist: nemcsak a termosztát ment gajra, de a váltószelep is. Cserélni kell. Hatvannyolcezer lesz!
Alig heverem ki a kazánom történetét, amikor egy fáradt szerda reggelen a lift felé menet megszólal a telefon a zsebemben. Szerencsétlenül nyúlok érte, hosszas zsonglőrködésbe kezdek, kétszer majdnem sikerül elkapnom, de az utolsó mozdulattal a lépcsőig lököm, hogy aztán az okos kis szerkezet egy gyönyörű röppálya mentén frontálisan ütközhessen a márványlépcső legfelső fokával. A szívem kettőt kihagy, az agyam pedig hosszú percekig nem tudja feldolgozni a látottakat. A telefonom teteme fölött állva bizton tudom: átok ül rajtam.
A követező napokban résen vagyok: a szemem sarkából figyelem – sőt várom –, hogy mi lesz a következő krach. Eszembe jut, az épület, amiben élek, elmúlt százéves, a biciklim rég volt defektes, de a porszívóm is tizenöt éve állja a sarat, ideje lenne, ha mondjuk leégne. Ilyen és ehhez hasonló forgatókönyvekkel hergelem magam, amikor a karantén első napsütéses hétvégéjén csak úgy a semmiből pikniktakarós, felhőbámulós vízparti élményre vágyom. Jó jelnek vélem, rég voltam pozitív. A Naplás-tó felé veszem az irányt, és bár az élmény ötcsillagos, a visszaút már kevésbé: az autóm ugyan elindul, a lendület elmarad, a műszerfalon pedig felvillan az ikon, ami semmi jót nem sejtet. Autómentő, szerviz, sokk: a márkaszerviz a bevizsgálás során összesen ezerhatszáz hibára bukkan, de ebből „mindössze” négy életveszélyes. Fékcsere, befecskendezőfej-csere, a többi kettőt nem értem. Négyszázötvenezer forint lesz! Rezignáltan megköszönöm az anamnézist, kifizetem a vizsgálat díját, majd csigatempóban hazavezetek, hogy hosszú hónapokra leparkoljam az autóm.
Naivan azt hiszem, a verdám után nem nagyon marad olyan dolog az életemben, ami elromolhat, de ezúttal is tévednem kell, a fárasztó részletek helyett csak úgy felsorolnám, hogy sikerül kioltanom egy ipari varrógép életét, a laptopom felett átveszi valami láthatatlan erő az irányítást, a kárpitos kompresszorom nem indul be többé, és a mosógépem is elfelejt centrifugázni.
Ezen a ponton már hiába nyugtatom magam azzal, hogy a tárgyak már csak ilyenek, elromlanak és kész, a világ lúzerének érzem magam – és ebből az a tudat sem tud kibillenteni, hogy másnak ennél milliószor rosszabb és nehezebb. Ólomsúlyú lemondás telepszik rám, még az embereket is kerülöm, komolyan elhiszem, a balfékség ragályos. Ezen a ponton még nem tudom, hogy nemsokára elkapom a koronavírust, amiből teljesen felépülni csak nyolc kínkeserves hét alatt tudok – és hogy ezek után az autóm, a mosógépem és az atomjaira hullott mobilom története egészen elhalványul majd.
Olvasd el ezt is!
