Miért hittem, hogy velem ez nem történhet meg?

2021. április 19. |

A koronavírus rengeteg emberből előhozta a „velem ez nem történhet meg” hozzáállást, azt azonban csak kevesen tudják, nincs igazuk.

Erős vagyok, mindent kibírok, meg különben is, a csalánba nem csap…: ha magamra és az egészségemre gondolok, mindig ilyen és ehhez hasonló „nagymellényes” gondolataim voltak az elmúlt harmincsok évben, hiszen néhány csonttörést, két pokoli – hagymás zsíroskenyér-túladagolást követő – epegörcsöt és egy mandulaműtétet leszámítva, nem nagyon voltam beteg; a háziorvosomat pedig – aki a szülőfalumban, a fővárostól 220 kilométerre rendel – csak a jogosítványom lejártakor kerestem fel – eddig. A Jóisten ugyanis ezen a ponton úgy gondolta, túlságosan üres a kórtörténetem, írjunk hát bele néhány sort.

szuperhős nő

Március 19-én kontakt személyként, tünetek nélkül sétálok be egy Covid-központba, hogy biztosra menjek, nincs baj. A gyorstesztem negatív, meg is veregetem tulajdon vállam, vicceskedve megdiskurálom magammal, hogy Ugye, megmondtam, hogy nem lesz itt baj! – és már rohanok is haza a home office-ba. Sietősen zakatolok a teendőim között, és ha az e-mail nem figyelmeztet, meg se nyitom az online értesítőt, amiből kiderül: a gyorsteszttel ellentétben a PCR-tesztem pozitív.

A gyors szövegértés soha nem volt az erősségem, a laboreredményt vagy ötször, utoljára hangosan olvasom fel. Lassan leesik: bakker, baj van. A döbbenetet csalódottság, némi ideg, majd szégyen követi: Miss Terminátornak fityiszt mutat az élet. Ahogy kudarc esetén mindig, most is előveszem a mindig jól funkcionáló bohócjelmezt, majd röhögve körbetelefonálom a szívemnek fontos embereket, hogy tudassam, a Covid történetében én leszek az első, aki meg sem érzi, hogy átsuhant rajta a vírus. Ez a rettegett izé még csak egy laza lázat vagy köhögést sem képes kihozni belőlem. Haha! – és miután mindenkit megnyugtatok, felmegyek a teszkóponthura, hogy ha már így alakult, ne haljak éhen a hatósági karantén ideje alatt.

A szuperhősjelmez körülbelül a harmadik nap környékén kezd el lefesleni. Egymást követik a furcsa, nem túl kellemes tünetek: a fejemre pántot húz a fejfájás, a szemeimet mozdítani sem bírom; a dunyha alatt minden porcikámban reszketek. Fáj a bőröm, ahogy a tus alatt végigsiklik rajta a szappan, étvágyat nem érzek, a tüdőm szorít, a köhögés kontroll nélkül rázza a testem, mozdulni is pokoli fárasztó. A leépülés nemcsak fizikálisan, de mentálisan is utolér: a memóriám lecsapja a biztosítékot, az IQ-m a mélybe zuhan, a magyar nyelvet tőmondatokban művelem.

Ahogy múlnak a napok, úgy erősödik minden tünet. Az erőm fogytán, már pánikolni sem marad bennem elég szufla. Eljön a pillanat, amikor egyszerűen megadom magam, egy „Leszarom!” kíséretében ünnepélyesen átengedem a kontrollt ennek a tüskés valaminek, és hagyom, hogy összemosódjanak a napok.

Miközben a szervezetem a csatáját vívja, depressziószerű apátiába zuhanok, dühös vagyok, színt vallok, belátom, mekkora barom vagyok, hogy a pandémia kezdete óta mély meggyőződéssel hittem, hogy engem ez a vírus messziről elkerül majd. Hogy mik voltak az érveim? Kábé ezek:

Acélból vagyok! Amazonból faragtak!
Szó sem lehet róla! Az én életembe nem fér bele egy betegség! Munkanélküli vagyok, ember! Meg kell oldanom az életem!
Nincs az a pénz, hogy én a magyar egészségügybe bekerüljek!
Már épp eleget szívtam!
Velem ez nem történhet meg!

A fenti érvek azon túl, hogy nem nevezhetők érvnek, meglehetősen gyermetegek, és elkerülhetelenné teszik a kérdést: mikor, hogyan és legfőképp, miért növesztettem ekkora mellényt, honnan a gőg, a beképzeltség, a magas ló, a szuperhősjelmez, a gondolat, hogy az egészségem egy kikezdhetetlen, összezúzhatatlan építmény, ami – nem kérdés –, hogy életem végéig sziklaszilárdan állja a sarat?

A karantén tiszta pillanataiban bőven van időm gondolkodni, és bepötyögni a világhálóba a velem-ez-nem-történhet-meg kifejezéseket, hogy aztán olyan pszichológiai jelenségekről tanuljak, amik a józan ítélőképességet torzítják. A szakemberek ide sorolják többek között az irreális optimizmust, amikor az ember alábecsüli a negatív események bekövetkeztének esélyét, tulajdon helyzetét sokkal pozitívabban ítéli meg, a rizikót egész egyszerűen nem látja. Ezt fejeli meg az igazságos világról alkotott elmélet is, amiben ugyancsak nagyon sok ember hisz. Ennek lényege, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel – a jókkal éppen ezért nem történhet baj. Az ítélőképességet deformáló izgalmas pszichológiai jelenségeknek ezzel persze messze nincs vége, covidosként ezekkel szembesülni pedig felettébb sokkoló. Az ember arca összemegy, szerényebben gondol önmagára – a végén pedig megérik benne az elhatározás: ha ebből egyszer talpra áll, tudatosabban építi majd egészsége várát.

Olvasd el ezt is!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Ha kórházban hal meg egy csecsemő, mindent megtettek érte, ha otthon, megérdemelték gyász

Ha kórházban hal meg egy csecsemő, mindent megtettek érte, ha otthon, megérdemelték