Fotóriport: „Remélem, befogadnak bennünket a háború végéig”

Anna is egy a százezer menekült közül, a Nyugati pályaudvaron volt szerencsém beszélgetni vele. A 23 éves nő 11 éves öccsével és édesanyjával érkezett Budapestre, négy teljes nap utazás és várakozás után. És még koránt sincs vége az útjuknak.

Nagyon fáradt a négynapos út miatt, de így is nagyon kedves, és hálás minden segítségért. Azt meséli, hogy nagyon aggódnak a hátrahagyott édesapjuk miatt, aki nem tarthatott velük, mert még csak 59 éves, és az ukrán hatóságok nem engedték a 18 és 60 év közötti férfiaknak, hogy elhagyják az országot, mondván, hogy szükség van rájuk a harcokban. Annáék Zaporizzsja városból indultak el, ami a Dnyeper folyó partján fekszik, és amikor indultak, már ott húzodott a frontvonal. Ráadásul a városukban van Európa legnagyobb atomerőműve, és aggasztó, hogy a harcok során az is megsérülhet. (A mai friss hírek szerint a zaporizzsjai atomerőművet az oroszok hajnalban tűz alá vették, majd reggelre elfoglalták – a szerk.)

„Megjelentek a tankok a városunkban, és hallottuk, hogy lőnek, azonnal lementünk az óvóhelyekre, ott ültünk, és vártuk, hogy mi lesz. Nagyon félünk, mert a mi hadseregünk nem olyan nagyon erős, de a városunkban az emberek mind igyekeznek majd harcolni. Remélem, hogy valahogy jól végződik ez az egész.” Anna közben édesanyját várja, aki próbál eligazodni nyelvtudás nélkül a Nyugati pályaudvaron, és jegyet venni Csehországba, ahova tovább akarnak indulni. Ott lakik Anna udvarlója, akinél megszállhatnak addig, amíg véget nem ér a háború.

Mindösszesen három kisebb táskát hoztak magukkal hármuknak, nem sok idejük volt csomagolni. A legtöbb menekültre igaz amúgy – akiket látok– , hogy nagyon kis zsákokkal, táskákkal érkeztek.

„Remélem, befogadnak bennünket a háború végéig, szóval amíg tart ez az egész. Mi ott maradunk az öcsémmel, de a mama hazamegy a papához. Nem akarjuk őt otthagyni egyedül. Nagyon nem egyszerű. Itt hagy bennünket, a gyerekeit, ő pedig hazamegy. Én az öcsémmel kinn maradok külföldön. Remélem, vége lesz a háborúnak, és haza tudunk térni mi is. Amit Oroszországban beszélnek, hogy felszabadítanak bennünket, az nem igaz, lőnek, robbantanak, nagyon sok gonoszságot művelnek az emberekkel. Szóval az oroszországi hírekben nem mondanak igazat” – meséli Anna. Az öccse szemlátomást vidám, próbál velem angolul beszélni.

„Az öcsém egyelőre nem érti, mi zajlik. Nem hallotta a robbanásokat, éppenhogy csak hallott valamennyi lövöldözést. Lvivben, ahol átszálltunk, majdnem megfulladtunk a tolongásban, mire feljutottunk a vonatra, de ő nem érti igazán, mi ez, azt gondolja, hogy ez csak afféle szórakozás, és hogy csak úgy elutaztunk otthonról.”

Anna és édesanyja könyvelőként dolgozott a háború kitörése előtt, és van valamennyi megtakarított pénzük, abból fognak élni. Noha rajta lóg a laptopja, tudna dolgozni akár külföldröl is, de nincsen kinek. „Egyelőre nem tudok dolgozni, mert a vállalkozó bezárta a céget. Ukrajnában nem működik semmi. Van megtakarításunk, egyelőre ebből fogunk élni. A barátomnak van egy egyszobás lakása, abban fogunk élni. Kicsi ugyan, de legalább együtt leszünk én meg az öcsém.”

Nagyon sok menekült érkezett Kárpátaljáról is, mint Renáta, aki Munkácsról jött négy gyermekével együtt. „Édesanyám és a testvérem otthon maradt, mert nem tudtuk, hogy itt mi vár ránk, hol tudunk majd lakni – meséli a fiatal nő, aki egy befogadó családnál kapott szállást. – Mindent otthagytunk, mindenki gyorsan bepakolt egy táskába, azt hoztuk csak magunkkal. Én kint takarításból éltem, és szeretnék most itt is munkát keresni, hogy el tudjam tartani a gyerekeket.”

Renáta is azt tervezi, hogy amint lehet, visszatér Munkácsra. Renáta nagyobbik lánya, Alíz azt mondja, hogy szinte alig hozott magával ruhákat, csak a legszükségesebbnek vélt holmikat pakolták be. „A barátaim közül sokan kinn maradtak, mert a 18 éven felüli fiúkat nem engedték át a határon. Mi viszont féltünk, és ezért indultunk el, mert nem hisszük el, hogy csak a nagyvárosokat fogják bombázni, szerintünk a kisvárosokat is meg fogják támadni” – mondja Alíz. Nagyon féltik a kinn maradt rokonaikat és a házaikat is.