“Kijevben van mindenünk, és most el kéne indulni egyetlen hátizsákkal”

2022. február 25.
Egy Magyarországon élő ukrán nő mesélte el nekünk, hogyan éli meg Kijevben élő családja a háborús helyzetet.

Julia minden órában felhívja a szüleit. Ha nem is tudnak telefonon beszélni, akkor WhatsAppon, Viberen, Telegraph-on keresztül tartják a kapcsolatot. A testvére már Ukrajna nyugati határánál, de a szülei még Kijevben – mondjuk ahogy Julia fogalmaz, Kijev „biztonságosabb” részén, a Dnyeper folyó bal oldalán élnek, ott még nem olyan rossz a helyzet, bár egy bomba ott is robbant már. Julia szülei nyugdíjasok, az édesanyja Oroszországban született, sok mindent láttak már, és csak akkor hajlandóak mozdulni, ha tényleg nincs más választás, szóval a lánynak leginkább csak az aggódás, és az óránkénti telefonos bejelentkezés maradt.

oroszorszag-kijev-invazio-putyin-menekult

„Anyukám próbált megnyugtatni: a bal oldali városrészen minden rendben, a boltok nyitva vannak, még csak sorok sincsenek, az emberek kutyát sétáltatnak az utcán, ugyanúgy megy a tömegközlekedés. Ez volt tegnap. Aztán hallottam, hogy ma hajnalban valami – talán rakéta vagy drón, ezt nem tudni – felrobbant a szüleim háza közelében, a lehulló darabok miatt pedig kigyulladt az épület. Szerencse, hogy a tűzoltó állomás a közelben van, és hamar el tudták oltani a lángokat. Úgy tudom, senki nem halt meg, viszont többen is megsérültek” – meséli a Magyarországon élő ukrán lány.

Amikor először hallottak az orosz mozgolódásról, még ők sem akarták elhinni, hogy a háború reális kilátás lehet. Mármint egy részük, a „másik részünk sejtette, hogy ha Donyecben ugyanez történik nyolc éve, akkor máshol is ugyanúgy megtörténhet”. Persze az orosz média ideig-óráig próbálta elhinteni, hogy a támadás híre csak fake news, de akkor már senki nem hitt ebben. Az európai politikusok is sokáig szkeptikusak voltak egy orosz-ukrán háború realitását illetően, Julia szerint főleg azért, mert – érthető módon – senki nem kér sem a háborúból, sem a menekültekből. „Senki sem akar egy rakás menekültet az országába, mindenki úgy gondolja, hogy csak a gond van velük. De mi sem akarunk menekültek lenni, a saját otthonunkat akarjuk” – szögezi le a lány.

Julia testvére a férjével és 14 éves fiúkkal hagyta el az ukrán fővárost, azonban egyelőre nem tudnak tovább menni, ugyanis a férfi negyvenéves, így a rendkívüli hadiállapot miatt elvileg sorkatonaságra kötelezhető, és nem hagyhatja el az országot. „A testvéremék mindenképpen együtt akarnak maradni, szóval most reménykednek benne, hogy hamarosan eljutnak Magyarországra vagy Lengyelországba, úgy tudom, itt nincs szükség semmiféle speciális dokumentációra ahhoz, hogy befogadják őket. Az a tervünk, hogy a nővéremék hozzám költöznek egy-két hónapra, amíg meglátjuk, hogyan alakul a helyzet. Ez persze ideiglenesen megoldás lehet, de hát mégis ki vágyik erre? Ott van a lakásuk, a munkájuk, mindenük Kijevben. Ott van az egész életük. Most pedig bele kell préselniük mindenüket egy hátizsákba, és maguk mögött kell hagyniuk mindent, hogy aztán – ha mondjuk nem tudnak hozzám eljutni – menekültként jó eséllyel egy tíz fős hálóteremben aludjanak. Ez borzasztóan méltatlan.”

Az idős szülők egyelőre csak annyira készülnek a menekülésre, amennyire a kormány előírja nekik. Kaptak egy listát arról, hogy miket érdemes bepakolni a hátizsákjukba: víz, útlevél, néhány ruhadarab, és meghagyták nekik, hogy ez legyen összekészítve arra az eshetőségre, ha menekülni kell.

Óvóhelyeket létesítettek a metrókban és néhány középület alagsorában – a Dnyeper jobb partján Julia legtöbb barátja már nem az otthonában, hanem ilyen óvóhelyeken húzza meg magát. Néhányan megpróbálnak vidéki rokonokhoz utazni, de egyre nehézkesebb elhagyni Kijevet. Az orosz katonák állítólag egyre közelebb jutnak a belvároshoz, és senki sem tudja, mire lehet számítani. „A barátaim kínjukban azzal viccelődnek, hogy holnap már rubellel kell fizetni. Fogalmunk sincs, meddig eszkalálódhat a helyzet, de az orosz hadsereg már Nyugat-Ukrajnában is megjelent, szerintem ez már eléggé kiterjedt háborút jelent. De tény, hogy egyelőre Kijevre koncentrálódik a konfliktus.” (Mindez egyébként egybevág az elemzők jóslataival, akik közül néhányan úgy vélik, hogy Ukrajna több részre szakadhat – a nyugati régióba szorulhatnak a menekültek a jelenlegi politikai vezetéssel együtt, míg Kijev egy új bábkormányon keresztül orosz fennhatóság alá kerülhet – de persze az is előfordulhat, hogy egységes oroszbarát kormány létesül.)

Julia azt is megjegyzi, az egyik barátja, aki egy Kijev melletti kis faluban él, néhány napja beszélt a Kijev felé tartó orosz tankokat vezető katonákkal, akik megpróbálták azzal nyugtatni őket, hogy nem kaptak parancsot a civil lakosság bántalmazására, a támadás egyetlen valódi célja az ukrán kormány elmozdítása. A Juliához eljutó hírekből úgy tűnik, az orosz katonák nem agresszívek a lakossággal szemben, de a lány szerint az ukránok nem is igazán a katonáktól félnek: „A rakétáktól, drónoktól retteg mindenki – mondja. – És az a baj, hogy senki sem bízik a politikusokban: a sajátjaikban sem, az oroszokról nem is beszélve… Nem gondolom, hogy ebben a helyzetben az lenne a megoldás, hogy kívülről még több fegyverrel támogassák Ukrajnát, szerintem ez csak fokozná a veszélyt. Nem tudjuk, meddig fokozódhat a helyzet, bízunk benne, hogy Putyin nem akar elhúzódó, véres háborút, és tényleg csak addig maradnak, amíg kierőszakolják a kormányváltást, de ezt tényleg nem lehet előre megjósolni.”

A lány azt mondja, ő leginkább csak annyit vár a világ többi országától, hogy ha ukrán menekült érkezik hozzájuk, fogadják be. És ne csak befogadják, de próbáljanak nekik tisztességes körülményeket biztosítani. „Gondoljanak bele, milyen érzés ez most nekünk. Én értem, hogy senki nem akar háborúzni, a háború borzalmas. De az is elég borzalmas, amikor önhibádon kívül hátat kell fordítanod az életednek.”

Fotó: Getty Images

Olvass tovább!