Letti egész életében ilyen alkat volt – mindig is szeretett másokon segíteni, és amikor lehetősége volt rá, nem félt a tettek mezejére lépni. Csupán gimnazista volt, amikor először kóstolt bele az önkénteskedésben, és két hetet töltött el egy mentálisan és fizikailag sérült gyerekeket ápoló szeretetotthonban. Néhány évvel később, 2005-ben szintén két hétre utazott ki segíteni a Böjte Csaba által alapított dévai Szent Ferenc Alapítvány egyik árvaházába. Az orosz-ukrán háború kirobbanása után nem volt kérdés, hogy valahogy, valamilyen módon segíteni szeretne a harcok elől menekülőknek, és rögtön el is kezdte keresni a segítségnyújtás leghatékonyabb módját. Munkája szerint ugyan nem tolmács (agrármérnökként és levendulatermesztőként dolgozik), ám mivel jól beszéli az angolt, úgy érezte, a nyelvtudásának biztosan a hasznát tudnák venni a határon. Jelentkezett hát egy segélyszervezethez, ami Lettit a záhonyi határon lévő vasútállomásra irányította, és beosztotta a napi munkáját.
Az Alapvető Jogok Biztosa Hivatalának munkatársa humanitárius segítségnyújtás közben
A háború második hetében utazott le a határhoz, ahol előbb öt napot, majd a következő héten újabb három napot töltött. Önkéntestársaival hosszú, 12 órás műszakokat dolgoztak le minden egyes nap, reggel nyolctól este nyolcig, ami után a szállást az első héten még a segélyszervezet tudta biztosítani a számukra, a második héten viszont már egy panzióban kellett szobát bérelnie. „Tulajdonképpen a pályaudvar közepén álltunk, kitűntünk a tömegből a színes mellényeinkkel. Van egy vonat, ami Záhony és az ukrajnai Csap között közlekedik, menetrend nélkül. Akkor indul el Záhonyba, amikor megtelik menekültekkel. Mi az erről a vonatról leszálló menekülteket fogadtuk, egészen pontosan azokat, akiknek megvoltak az úti okmányaik. Volt rajtunk egy nagy papír, hogy tolmácsolunk angolul, és oda lehetett jönni hozzánk. De igazából nem is vártuk meg, hogy odajöjjenek, hanem már amikor húzták át a síneken a cókmókjukat, mi odaszaladtunk, segítettünk cipekedni, és közben kérdezgettük, beszélnek-e angolul, segíthetünk-e” – meséli Letti.
Lettiék minden menekültvonat érkezésére előre felkészültek, és összeírták a Záhonyról aznap tovább közlekedő vonatok menetrendjét, hogy a tovább utazó ukránokat minél gyorsabban és hatékonyabban útba tudják igazítani. Elkísérték őket a jegypénztárhoz, kikérték számukra az állam által biztosított ingyen jegyeket – vagy megesett, hogy előre feltankoltak a jegyekből, és a csatlakozáshoz rohanva osztogatták ki azokat a menekülteknek. „Általában végigvittem egy-egy menekültet vagy családot. Ezt úgy kell elképzelni, hogy én addig velük maradtam, amíg fel nem tettük őket a vonatra. Ha megérkezett egy család, átvettük a jegyüket, majd kivittem őket a helyi lakók és önkéntesek által felállított sátrakhoz, ahol melegételt biztosítottak az érkezőknek. A melegétel egy kvázi anyai gondoskodással ért fel a számukra, ott nagyon elérzékenyültek. Elmondtam nekik, hogy mennyi idejük van a vonatig, és hogy vissza fogok jönni értük, és meg fogom őket keresni. Néha olyan érzésem volt, mintha időzavarban lennének, ezért is bízták teljesen rám magukat. Tudták, hogy vissza fogok menni értük, és hogy időben fel fogom segíteni őket a vonatra.”
A háború kitörése után a záhonyi szakközépiskolát bezárták, áttértek online oktatásra, hogy az épület tantermeit ideiglenes szálláshellyé alakíthassák át. Az iskola körülbelül 150 embert tud egy éjszakára elszállásolni, erre a segítségre pedig Letti tapasztalatai szerint kifejezetten nagy szükség volt. Mint mondja, a menekültek nagy része csak többnapnyi utazással tudott a határra érni, sokan közülük nem voltak jó állapotban, és mindenképpen szükségük volt az alvásra – vagy arra, hogy valahol meg tudjanak mosakodni. Az embereket többnyire a helyi szervezetek szállították át az iskolába, de az is előfordult, hogy az önkéntesek hozták-vitték őket a saját autóikkal. „Ha például három óra volt a vonatig, akkor egy családot átvittem a középiskolába letusolni, felfrissülni, aztán mentem értük, és vittem őket a vonathoz – magyarázza Letti, aki a folyamatos együttlétnek köszönhetően, a családok történeteit is jobban meg tudta ismerni. – Nagyon változó állapotban voltak. Attól is függött, hogy honnan érkeztek és miket éltek át. A legtöbben Harkovot, Kijevet és Mariupolt említették, olyan nagyvárosokból érkeztek, ahonnan tényleg menekülniük kellett. Nem a háború elől, hanem a háborúból menekültek fejveszte a humanitárius folyosókon keresztül.”
Letti azt mondja, nagyon szívszorító volt látni, hogy a vonatról leszálló emberek között gyakorlatilag nem voltak férfiak. A családok általában nagymamákból, anyákból és gyerekekből álltak, akik sok esetben még a négylábú szeretteiket is magukkal cipelték. „Általában a zavarodottságot lehetett rajtuk látni, hogy még azt sem tudják, hogy hol vannak, hogy még nem nyugodtak meg. Éppen hogy átléptek a határon. Nekik még krízis volt egészen addig, amíg el nem érik a végcéljukat” – mondja, és hozzáteszi, hogy a menekültek nagy többsége ekkor már tudta, merre szeretnének tovább menni. Több családtól is hallotta, hogy Stuttgartba, Münchenbe, Olaszországba vagy éppen Marseille-be tervezték a tovább utazást – oda, ahol olyan ismerőseik és családtagjaik élnek, akik átmenetileg be tudják őket fogadni. A menekülésre legtöbbjüknek hangsúlyosan csak átmeneti megoldásként tekintett: Lettinek a családok többsége arról számolt be, hogy mindenképpen vissza szeretnének egyszer térni a hazájukba. „Persze sokaknak ekkor már valójában nem volt meg az otthona, nem lenne hová visszamenniük. De ők így is visszamennének. Főleg azért, mert az édesapjuk, a férjük, a fiuk vagy más férfi családtagjuk ott maradt. Ha erre terelődött a szó, azonnal sírni kezdtek. De az is mindig megható volt, amikor feltettük őket a vonatra, és búcsút vettünk egymástól. Az önkénteseknek is sokszor könnyes lett ilyenkor a szeme.”
Az Alapvető Jogok Biztosa Hivatalának munkatársa humanitárius segítségnyújtás közben
A határon eltöltött nyolc intenzív nap után Letti ma már otthon van, és mint mondja, számára is időbe telt feldolgozni az átélt eseményeket. Akkor és ott, önkéntesként nem volt ideje saját magával foglalkozni, csak arra tudott koncentrálni, hogy minél több menekültet tovább tudjon indítani. Hazaérve aztán a felgyülemlett érzések, az átélt traumák szinte azonnal kitörtek belőle. Bár lelkileg és fizikailag is megterhelő volt számára az önkénteskedés, Letti úgy érzi, sokkal többet kapott ettől a néhány naptól, mint amennyit ő adni tudott a menekülteknek. Emellett az is nagyon sokat jelentett a számára, hogy az önkéntestársaival igazi csapattá tudtak kovácsolódni – a közös cél egy valódi szövetséget hozott létre közöttük.
„Lett egy jó barátunk, egy szintén önkéntes indiai fiú, aki Ukrajnában volt medikus hallgató. Ő is elmenekült az országból, de úgy döntött, hogy ott marad a határon segíteni. Mindennap két órákat aludt, a nap többi részén segített. Nagyon fantasztikus ember. Két hónap múlva lettek volna a záróvizsgái, hogy sürgősségi orvos lehessen, de a háború a tanulmányait is félbeszakította. Indiába nem szeretne visszamenni, az iskoláját szeretné befejezni valahol, de mivel egy fizetős képzésen volt, nem tudom, hogy Magyarországon bárhová át tudnák-e venni. Nagyon reménykedem benne, hogy valaki fog tudni segíteni neki.”
