Honnan indultál útnak?
A békéből, a biztonságból. Hűvösvölgy egy meghitt, szürkésfehér vakolatú kertes házából, ahonnan széles kilátásunk nyílt a Hármashatár-hegyre, ahol a gyümölcsfák apró szirmai között tavasszal látni lehetett a vitorlázó repülőgépeket a magasban. A házunk bár apró, egy szoba-konyhás, verandás házacska volt, az én szememben mégis felért egy fél királysággal. Szerettem ott élni. Nem éheztünk, nem fáztunk, annak ellenére, hogy csak a konyhát fűtöttük és, hogy fürdőszobánk sem volt. Teknőben fürödtünk. A konyha adta a családi teret, ahol anyukám sparhelten melegítette esténként a téglát, amit lefekvés előtt ruhába csavart és betett a dunyháink alá. Így a bátyámmal már egy előmelegített ágyba bújtunk be esténként. Szerények voltak a körülményeink, de gyerekként ezt mégsem éreztem. Ami fontos volt, megadatott: sokat voltunk együtt, négyen, közel egymáshoz, szeparálódni nem igen lehetett az aprócska házban, de nem is volt rá igényünk. Összekapaszkodtunk, az otthont mi jelentettük egymásnak. Édesanyámnak nagy tehetsége volt abban, hogy igazi meleg otthont varázsoljon nekünk. Szerelmes asszony volt, a házasságuk édesapámmal szerelmi házasság volt, ez pedig hosszú éveken keresztül érezhető volt a mindennapjainkban is.
Szinte megelevenedett az idilli kép előttem most, ahogyan meséltél… Az összetartó, meleg családi fészek biztonsága. Ezek szerint a szüleiden keresztül jó példát láttál arról, hogy milyen az „együtt”. Te is egy ilyen jövőképet képzeltél el magadnak?
Az ő példájukat látva, rendíthetetlenül hittem a házasság szépségében, és fontosságában. Nem is tudtam elképzelni mást, mint hogy házasságban éljek. Nem létezett más opció. Annak ellenére nem, hogy mikor már kamaszodtunk a bátyámmal, az én szüleim házasságában is megtört valami… Édesanyám vonásaiba is beférkőzött a szomorúság, a feszültség, a csalódottság… mert az a hír járta, hogy édesapámnak viszonya van. Végül kitartottak egymás mellett. Életük végéig együtt maradtak. És mikor anyukám megbetegedett rákban, apukám odaadóan ápolta őt, és vigyázott rá.
Édesanyádhoz szoros szálak fűztek. Beszélt neked valaha az őt ért fájdalomról?
Igen, bizalmas viszonyban voltunk. A halálos ágyán például a legintimebb pillanataink azok voltak, amikor arról beszélt, milyen sérelmeket okozott neki apu. Minden másról hallgatott. Azt hiszem sosem heverte ki, hogy az egyetlen ember, az egyetlen, akiben vakon bízott, akiért mindent odaadott volna, elárulta. Szerintem élete végéig próbált megbocsátani, de nem tudott.
Ennek ellenére hitted, és akartad a házasságot…
Kétségek nélkül. Mikor először elváltam, huszonnyolc éves voltam. Akkor még gyenge önismerettel rendelkeztem, nem ismertem fel a tanulságokat, a saját felelősségemet, de szentül hittem, legközelebb sikerülni fog. A válás után ismét, mindenáron férjhez akartam menni. És ez így is történt, miután 10 évig egyedül éltem a gyerekekkel. Bár ez a házasság alapvetően jól működött, végül mégis úgy alakult, hogy másodszor is válnom kellett. Kemény munka volt az elengedés, a feldolgozás, alaposan megszenvedtem vele.
Lehet rosszul asszociálok, de úgy érzem a szavaidból, hogy az egyik legnagyobb, legnehezebben megélt gyászfolyamatod a válásod volt.
Jól érzed! Életem legnehezebb gyászfolyamatai nem a halálhoz, hanem a válásaimhoz kötődnek. Mikor huszonnyolc évesen váltam, egyedül maradtam egy négyéves és egy kétéves gyerekkel. És a ’70-es években még stigmát is jelentett a válás. Úgy próbáltam feldolgozni a történteket, hogy fűnek-fának erről beszéltem, a játszótéren, a barátnőknek séta közben, a munkahelyemen a kollégáknak. Egyszer csak ráeszméltem, hogy valószínűleg azért beszélek ennyit a témáról, mert erre van szükségem, ahhoz, hogy el tudjam engedni a gyötrelmeimet. Később felfedeztem azt is, hogy hétvégente mindig rosszabbul érzem magamat, amikor nem dolgozom, nem foglalom el magam valamivel. Hétvégenként a gondolataim mindig a válás körül jártak, ezért elkezdtem programokat szervezni szombatra, vasárnapra. Áthívtam a barátokat, hogy velük foglalkozzak, tevékeny legyek. Akkoriban a segítségkérés a pszichológustól még nem volt általános, fel sem merült bennem ez a lehetőség. Magam próbáltam megoldani a helyzetet.
A második házasság kölcsönös szereteten és tiszteleten alapult, én azonban túlságosan is a férjem céljaival azonosultam, túl sok mindent feladtam magamból. Végül közel húsz év együttlét után döntöttünk a válás mellett, amit komoly gyász követett. Utána viszont felszabadultam, önmagamra találtam. 55 éves voltam és többé nem vágytam arra, hogy újra feleség legyek. Kifejezetten szeretem a független életemet.
A házasságunk első éveiben rákos is lettem. Ez a súlyos betegség, és a válásaim egyszerre voltak a legrosszabb és a legjobb dolgok az életemben. A legjobbak is, mert mindegyik olyan lelki és személyiségbeli fejlődésen vitt át, melyek nélkül ma nem lennék az, aki vagyok. A betegségem és a válásaim után indultam el azon az úton, amit most már sajátomnak érzek. A rák előtt is sokszor megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne valamilyen karitatív munkát végezni, de többnyire távoli célokban, messzi helyekben gondolkodtam, például, hogy elmegyek egy fejlődő országba missziós munkára. A betegségem alatt határoztam el, hogy végre hallgatok a szívem hívó szavára. Ekkor döntöttem a hospice mellett.
Igaza van Polcz Alaine-nek (a halál és a gyász kutatásának magyarországi úttörője – a szerk.) , aki Nádas Péterrel beszélgetett arról, hogy az életünk előre meg van írva, olyan, mint egy partitúra, amit próbálunk eljátszani. Néha mellé ütünk, elesünk, felállunk, majd újra nekiveselkedünk. Minél idősebbek vagyunk, annál élesebben kirajzolódik egy térkép az életünkről. Ha ránézünk erre a térképre, akkor világossá válik, hogy mintha tényleg lenne valami sorvezető, amit követünk. Mert miért is olvastam én már kiskorom óta halállal kapcsolatos könyveket? Miért voltam képben Elisabeth Kübler-Ross és Polcz Alaine könyveivel már fiatalasszony koromban? Mindig is érdekelt a halál misztériuma. De ezeket csak utólag rakja össze az ember.
Az első halállal kapcsolatos impulzusok tehát az olvasmányélményeidhez kötődnek?
Bár nem értelmiségi családból származom, de a könyveket nagyon szerettük. Szinte talicskával hordtam ki a könyvtárból a könyveket. Anyukám és apukám nem figyelték, hogy miket olvasok, nem mondták egyik vagy másik könyvre, hogy „kislányom, ez még nem neked való!” Így történt, hogy nem a koromnak megfelelő könyvekre esett a választásom. Tizenegy évesen találkoztam először egy regényben a tetszhalott kifejezéssel, azzal, hogy a kriptában felébredt valaki. Gyerekként ez végtelenül megrémisztett, szinte beleremegtem abba, ahogyan elképzeltem, ahogy felébredek egy sírboltban, mellettem fekszik egy csontváz, elnézek a másik oldalra, ott is fekszik egy, én meg középen, és nem tudok kijönni. Egy másik olvasmányom volt a Kaméliás hölgy, amelyben exhumálják Gautier Margit holttestét. A könyv elég részletesen leírja azt a látványt, ami a sír felnyitásakor fogadja a szereplőket. Kislányként elborzasztott, hogy a halál után kukacok rágják majd az ember testét. Ijesztő volt, mégis megfogott, érdekelt az elmúlás sötét oldala.
Féltél egyáltalán valaha az elmúlástól, a haláltól? Azt olvastam, hogy addig nem féltél, míg abban hittél, hogy a lélek sem éli túl a testet.
Katolikus neveltetést kaptam, ahol pokolról és mennyországról tanultunk. Később mégis abban hittem, hogy a lélek nem éli túl a testet, elföldelnek és vége az életünknek. Harminc éves múltam már, mikor elkezdtem érezni, kell, hogy legyen valami több, valami más az élet után. Célirányosan kezdtem ilyen témájú filozófiai könyveket keresni, hogy szélesedjen a látóköröm. Vallásfilozófiai könyveket és halálközeli élményekről szóló beszámolókat olvastam. Nagy hatással volt rám Raymond Moody, az Élet az élet után című könyve, ő írt először a halálközeli élmények kutatásáról. Mára már objektíven bizonyított, hogy a lélek a halál pillanatában elhagyja a testet. Volt például olyan eset, hogy valakinek az operáció közben megállt a szíve, de sikerült újraéleszteni. Miután felébredt, elmondta, hogy a lámpabúra felső felén, a plafonhoz közel, van egy cédula és azt is tudta, hogy mi volt ráírva. Létrára kellett mászni, hogy ellenőrizzék, és mindenki döbbenetére valóban egyezett. Más alkalommal egy születésétől vak embert műtöttek, aki a műtét után felébredt és elmondta, hogy felemás színű zokni van a műtőorvoson. Pedig az operáció után is vak volt, ahogyan előtte is, ezt csak a lélek láthatta… Korábban nekem kevésbé volt félelmetes arra gondolnom, hogy a testtel együtt a lélek is megsemmisül, mint elképzelnem egy ismeretlen dimenzióba való átlépést, netán tétova bolyongást. De azért bízom benne, hogy jól fog alakulni.
A betegséged után készen álltál lelkileg arra, hogy egy ilyen embert próbáló helyzetbe hozd magad, hogy egy hospice-ban önkénteskedj?
Nem álltam készen, de lépnem kellett, annyira mélyen élt bennem a segíteni akarás. A gyógyulásom után az első utam egy hospice-ba vezetett, mire az igazgatónő közölte velem, hogy „Jól van Magdi, most menj szépen haza és egy év múlva gyere vissza, hogy ne csak hirtelen felindulásból dönts, várjuk meg, hogy tényleg ide akarsz-e jönni segíteni.” Én pedig egy év múlva vissza is mentem. Minden héten, aztán volt, hogy hetente kétszer is. Egyre inkább bevonódtam és közelebb kerültem az ottani emberekhez. A haldoklók ágya mellett megtanultam a hallgatás, és a csend fontosságát, a passzív és az aktív figyelem közötti különbséget. A hospice-ban gyászolókkal is találkoztam, és egyre inkább úgy éreztem, hogy nekik is segíteni szeretnék, gyászcsoportot kellene indítanom. De előtte, elvégeztem Polcz Alaine-nél a gyásztanácsadói képzést. Tanulni kezdtem a gyászról, a figyelemről, az empátiáról, az elfogadásról és ez volt a kulcs a saját utamhoz.
Ehhez a hivatáshoz viszont elengedhetetlen a mély érzékenység, a lelkiség. Ezek a tulajdonságok már gyerekként is fellelhetőek voltak benned?
Gyerekkoromban többször megkaptam, hogy naiv vagyok. Akkoriban nem tudtam, hogy mit jelent ez a szó. De az igaz, valóban sok volt bennem a jóhiszeműség. Nem ismertem az emberi csalárdságot. Négyéves lehettem, mikor sétáltunk anyukámmal, és egy kislány az utcán egyszer csak rám nyújtotta a nyelvét. Utána napokig azon gondolkodtam, hogy ezt miért csinálta? Hiszen én nem bántottam őt. Nem haragudtam, csak próbáltam megfejteni az okát. Ötödikes koromban pedig egy szívbéli jó barátnőmmel megbeszéltük, hogy bevalljuk egymásnak, hogy kinek ki tetszik az osztályból. De ki kezdje? Egyikünk se akarta. Kitaláltuk, hogy egyszerre felírjuk a tábla egy-egy sarkára a kiszemelt fiú nevét, aztán hátra ugrunk és kiderül az igazság. Én felírtam a nevet, hátraugrottam, erre látom, hogy a barátnőm nem írt semmit, becsapott. Itt se haragot éreztem, de nem értettem, hogyha egyszer megegyezünk valamiben, akkor hogyan lehet másképp cselekedni, mint ahogyan megállapodtunk. Tizenhat évesen pedig megismerkedtem a strandon egy igen jóképű fiúval, akivel megbeszéltük, hogy két nap múlva itt és itt találkozunk, de én hiába vártam, a fiú nem jött el. Emlékszem, teljes bizonyossággal jelentettem ki a barátnőimnek: „nem akarok egy olyan világban élni, ahol az emberek nem tartják magukat az adott szóhoz.”
Ti beszéltetek otthon a halálról, érzelmekről?
Nem igazán. Apukám zárkózott volt, ő inkább tréfálkozott, vagy az élet dolgaira tanított. Anyukám volt a nyíltszívűbb, szókimondóbb, őszintébb ember, aki jóval közelebb állt hozzám, és akivel sok mindenről beszélgettünk, de a halál és az érzések különös világa csak érintőlegesen tartozott közéjük.
Érdekes, a Cselekvő csend című tanulmányodban mégis arról számolsz be, hogy a szüleid halálánál édesapádhoz kerültél közelebb…
Anyám és közém, valami rejtelmes, zavart csend telepedett a halálakor, amit nem tudtam áttörni. Régi fényképeket is elővettem, elkezdtem vele együtt nézegetni, hátha azok által majd megnyílik és mesélni kezd, de azon kívül, hogy apura panaszkodott, nem történt semmi. Apám halálhoz vezető útján tanultam meg jól hallgatni, és figyelni: „Kezdetben rohanós voltam, éppúgy sok elfoglaltságom volt, mint anyám betegsége idején. Két új gyerekkel is gyarapodott a családom, a kamaszok mellett. Aztán egy napon, amikor ültünk a padon, és én reflexszerűen nyugtalankodni kezdtem, mehetnékem támadt, rádöbbentem, hogy mit csinálok. Nyugalomra intettem magam. Ugyan hová futok, van-e fontosabb, mint hogy az apámmal legyek, hosszan, időtlenül? Óvodába még nem kell mennem a gyerekekért. Egyéb teendőim megvárhatnak. Ettől kezdve gondosan úgy alakítottam az életemet, hogy legyen elég időm a látogatásra, és amikor ott voltam tudatosan kitöröltem minden zavaró gondolatot a fejemből, és igyekeztem apámra hangolódni. Figyeltem rá, kérdezgettem, mit gondol, mit érez, mire vágyik. Érdekelni kezdett a múlt, rájöttem: ha eltávozik ő is, már sohasem kapok választ a kérdéseimre…”*1 Így kerültünk egymáshoz egyre és egyre közelebb… Mélyebben megismertük és megszerettük egymást. Épp, mielőtt késő lett volna…
Mely távozástörténetek voltak a legmeghatározóbbak a számodra?
A hospice-ban megtanultam, hogy sok esetben döntés kérdése a halálba való átlépés. Előfordul, hogy az orvosok nem is értik, hogyan lehet még életben a beteg, de a haldokló valamiért nem tudja elengedni az életet, esetleg vár valakit, akitől még el szeretne búcsúzni.
Egyik alkalommal, mikor a hospice-ban látogattam a betegeket, volt egy néni, aki már az agónia állapotában, öntudatlanul feküdt az ágyában, én viszont nem hozzá mentem oda, hanem azokhoz, akik maguk mellé hívtak. Már hazafelé indultam, mikor rájöttem a kapuban, hogy milyen buta voltam, a haldokló nénihez oda sem mentem. Visszafordultam, leültem az ágya mellé, megfogtam a kezét és hangosan mondtam neki, hogy itt vagyok, ne féljen! Ő meg se rezdült, eszméletlen volt. Majd magamban, hogy ráhangolódjak, vele legyek, elkezdtem a lelkéhez beszélni, bátorítani: „Menj csak bátran a fény felé, ne félj semmitől!” Így próbáltam segíteni az átlépését. Egy Miatyánkot is elmondtam magamban, és körülbelül öt perc múlva a néni mosollyal az arcán kifújta a levegőt és meghalt. Ő volt az első a hospice-ban, aki mellett ott voltam a halálakor. Rohantam a nővérhez kétségbeesetten, hogy segítsen, mert azt hiszem, hogy meghalt a néni. A nővérke meg mondta, hogy már napok óta élet és halál között lebegett, nem tudott meghalni. Én sokáig azt hittem, hogy ez véletlen, hogy pont akkor voltam ott, mikor meghalt. Ezt a történetet a képzéseken is el szoktam mesélni, mert mikor egy haldokló mellett vagyunk, akkor a lélek szintjén is fontos dolgok történnek. Számít, hogy hogyan figyelek, hogyan vagyok jelen. Az empatikus figyelem elengedhetetlen, hiszen a lélek találkozik a lélekkel, akár eszméletlen állapotban is.
Később átéltem egy olyan esetet, ami után felhagytam azzal, hogy azt mondogassam magamnak, hogy csupán véletlen, hogy pont akkor vagyok ott, mikor az illető meghal. Otthonában látogattam egy nőt, akivel gyakran sétálni is elmentünk a közeli parkba. Egy csütörtöki napon is sétáltunk a napsütésben, utána hazakísértem, és mentem én is haza. A beteg nő még aznap kórházba került, elvesztette az eszméletét. Én legközelebb hétfőn mentem a kórházba esetmegbeszélésre, ahol azzal fogadtak, hogy menjek a szobába, mert a hölgy biztos engem vár, csütörtök óta eszméletlen, nem tér magához. Elszomorodtam, de gyorsan bementem hozzá, megfogtam a kezét, megsimogattam és hangosan mondtam neki is, hogy „Itt vagyok veled, ne félj!” Aztán magamban ismét a bátorító szavakat és a Miatyánkot mondogattam, vele voltam. Nem sokkal később meghalt.
Sokszor látom, hogy az embereken a halál kapujában egy csendes szomorúság lesz úrrá. Eszükbe jut, hogy túl sokat dolgoztak, egy életen át a munkát helyezték az első helyre, az emberi kapcsolataikat pedig elhanyagolták. Bánják, hogy a sok munka miatt nem hagytak maguknak időt arra, hogy megéljék az élet örömeit, hogy elszalasztottak lehetőségeket, hogy gyávák voltak, nem mertek belevágni valamibe, amit szerettek volna megtenni. A megbánás és a tisztánlátás élesen üt szíven minket életünk végén…
Azt mondtad, akkor tudunk teljes életet élni, ha a halál ott van a tudatunkban. Szerintem ez egy nagyon fontos mondat.
„Én szakadatlan gondolok a halálra. Nem rémülten, hanem kíváncsian, fürkészően, azzal az eltökéltséggel, hogy halandóságom tudatában elevenen éljem az életemet.”*2
A haláltudat egy autentikusabb, kiteljesedettebb életet ad nekünk. Ha úgy élünk, hogy nincs a tudatunkban a halál, nem foglalkozunk vele, akkor hagyjuk elszaladni az éveket. Azt mondjuk, „Jó, nem szeretem a munkám, de majd lesz ez jobb is!”, mindig csak halogatunk, mindent csak holnap kezdünk el, de egyszer csak az ember ott fekszik a halálos ágyán és rádöbben, hogy nincs több majd.
Mit taníthat nekünk, élőknek a halál gondolata?
Élni tanít. Legszebben erről Faludy György írt a Monológ életre-halálra című versében: „… s az elmúlás örökös, csontig vájó tudata: ezek adtak életemnek ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát, ezek tettek bolonddá, mámorossá, s ezek bűvöltek kacsalábon forgó kastélyt a puszta létből énelém.” Tudnunk kell azt, hogy nem érdemes elherdálni az életünket, mert rendkívül értékes az-az idő ami megadatott. A halál megmutatja, hogy az időnk véges. Sokakat egy hozzátartozójuk elvesztése ébreszt rá arra, hogy elpazarolják az életüket. Nekem az apukám temetésén jött elő az érzés, hogy mennyire fontosak az emberi kapcsolatok, mennyire kell vigyázni rájuk. Ott fogalmazódott meg bennem, hogy szervezzek családi találkozókat a távolabbi rokonoknak is, legyek én a meghívó fél. Megtanultam, hogy ne hajszoljam túl magam, hogy néha igenis pihenhetek, hogy néha igenis fontos, hogy ne csináljunk semmit, csak elnézzük, hogyan száll a rózsaszín cseresznyevirág a szélben…
Ahogyan idősödöm egyre inkább szeretném megengedni magamnak, hogy lassabban éljek. Viszont nagyon szeretem, amit csinálok, ezért eszemben sincs abbahagyni, de már értem az arányok fontosságát.
Hogyan adatott meg és mit adott neked, hogy Polcz Alaine kísérője lehettél a halálához vezető úton?
A hospice-on keresztül kerültünk kapcsolatba. Kezdetben csak hallgattam az előadásait és csodáltam őt. Különböző konferenciákon, műhelyfoglalkozásokon találkoztam vele. Később a Cselekvő csend című tanulmányomat is elolvasta, amiről nagyon szép visszajelzést kaptam tőle. Egyszer az egyik konferencián én voltam a kísérője, emlékszem, hogy rengeteget nevettünk azon a napon. Aztán este „ellógtunk” a konferencia utáni fogadásról, inkább csavarogtunk a városban és sokat beszélgettünk. Ekkoriban újságíró iskolába jártam, és az egyik házi feladatunk egy interjú elkészítése volt. Kitaláltam, hogy Alaine-t fogom kérdezni. Mindenféle kérdést feltettem neki, rázósabbakat is, mint például, hogy volt-e valaha irigy, féltékeny… és ő őszintén, nyíltan felelt. Ekkor már az egész ország tudta, hogy a férjének, Mészöly Miklósnak szerelmi kapcsolatai vannak, én pedig egyenesen megkérdeztem tőle, hogy mit érez ezzel kapcsolatban… Azt mondta, hogy az, hogy nekem erre a kérdésemre is felelt, megnyitott a szívében egy kaput, ezután bátran tudott erről is beszélni, akár más újságíróknak is. A tanárom az iskolában teljesen meg volt döbbenve, azt mondta, hogy erre még nem volt példa, hogy Polcz Alaine-tól ilyeneket kérdezzenek. Ez az interjú közelebb vitt hozzá, lassanként összebarátkoztunk. Egy nap aztán Alaine felhívott telefonon és kérte, hogy készítsek vele életút interjút, szeretné rám bízni az élettörténete megírását. Elmentünk Kisorosziba az erdei házába, ahol több napot töltöttünk el együtt, sokat főztünk, úsztunk, sétáltunk. Alig dolgoztunk, inkább csak beszélgettünk. Nem is fejeztük be az interjút, de mondtuk, hogy majd folytatjuk… Az interjú után eltelt néhány év, és egyszer csak felhívott telefonon, és közölte, hogy: „Magdi, meg fogok halni, pár hónapom van hátra, úgyhogy be kellene fejeznünk az életút interjút. De várjál, még nem most, most nagyon sok a dolgom, mert még benne vagyok két könyvben, azokat írom, de hívlak majd, ha végeztem.” Másoktól is hallottam, hogy milyen rossz állapotban van, ezért úgy döntöttem, ne szórakozzunk az interjúval, elmegyek hozzá elbúcsúzni. Mikor beléptem a nappalijába azt láttam, hogy Alaine, aki halálos beteg, ott ül az ebédlőasztalánál, körülötte mindenfelé papírhalmok hevernek és serényen, lázasan dolgozik. Az öregségről, az élet utolsó dolgairól szóló könyvét szerkesztette, diktált, ellenőrzött. Erre én: „Alaine, foglalkozol te a lelkeddel, az átlépéssel? Hát mit tanítottál nekünk?” Ő bevallotta, hogy jelenleg nem foglalkozik ilyesmivel, de megkért valamire: „Magdi, eljössz hozzám, hogy foglalkozzunk a transzcendenssel?” Én persze igent mondtam, és az életútinterjút is befejeztük. Rengeteget tanultam tőle, nem tudott olyan erős fájdalma lenni, hogy még azon keresztül is ne ragyogott volna át az életszeretete. El volt törve a csípője, amit nem lehetett már megoperálni. Iszonyú fájdalmai voltak, ő mégis áttornázta magát az ágyból egy tolószékbe csak azért, hogy az erkélyen fogyaszthassa el az ebédjét, mert tavasz volt, virágoztak a fák, csicseregtek a madarak, és néha az ágak hajladozása közben át átsütött a réseken a nap a bőrére… Ő pedig minden délben ott ebédelt, mert érezni akarta, hogy él.
Fotó: Wesniczky Zsófia
*1 Idézet Singer Magdolna Cselekvő csend című tanulmányából
*2 Idézet Singer Magdolna Nélküled című könyvéből
