Covid: „Ez miattam van, én fertőztem meg a papát!”

2021. április 27. |

A több mint egy éve tartó járvány sok új helyzetet hozott, ezek közül az egyik legnehezebb, amikor a saját gyerekünk áll elénk azzal, hogy felelősnek érzi magát valamelyik családtag haláláért. Két kamasz megindító története után egy szakember véleményét is kikértük.

Nehéz a halált elképzelni, nem könnyű róla beszélni, különösen kisgyerekekkel, kamaszokkal. Az előző évtizedekben sokan tabuként kezelték az elmúlást, a gyerekeket pedig óvták a halál hírétől és a temetésektől is. Az elmúlt bő egy évben azonban – a koronavírus megjelenésével – ez is megváltozott. Nincs gyerek, aki szűkebb vagy tágabb környezetében, iskolájában ne hallott volna a halálról.

kislány maszkban

Képünk illusztráció

„Nóra 13 éves múlt, hetedikes. Január 10-én hőemelkedése volt, fájt a feje és a hasa, suli után lepihent. Éjjel magas lázra ébredt, kapart a torka, rázta a hideg. Amikor telefonáltam az iskolába, megtudtam, hogy másik három gyerek is beteg, és az egyik tanárjuk Covid-tesztje pozitív lett. Az osztály karanténba került, számunkra pedig nyilvánvalóvá vált, megfertőződtek. A rémálom egy héttel később kezdődött, mert bár addigra Nóra tünetmentessé vált, a velünk élő édesapám köhögni kezdett” – meséli Nóra anyukája, Horváth Gergelyné. A nagypapa két éve költözött hozzájuk Debrecenbe, miután megözvegyült. A jó karban lévő 58 éves férfi így tudott a legtöbbet segíteni a családnak, dolgozott a kertben, a ház körül, vitte a gyerekeket óvodába, iskolába.

„Apu állapota rohamosan romlott, négy nap után kórházba, majd újabb négy nap után lélegeztetőgépre került. Nóra teljesen összeomlott. Nem evett, sírt, a kezét tördelve rohangált a házban, és azt hajtogatta: ez miattam van, én fertőztem meg a papát! Ha nyugtattuk, magyarázni próbáltunk neki, még dühösebb lett. Az ötéves ikeröccsei nem értették, hogy mi történik.” Nóra a nagyapja kórházba kerülése után nem volt hajlandó iskolába menni, mondván, nem tud a társai szemébe nézni. „A gyerekorvos azt mondta, hagyjuk, fel kell dolgoznia, meg kell békélnie, és ez idő – folytatja az édesanya. – Aztán február 20-án jött a hír, elvesztettük édesapát. Szombat délután volt. Nem tudtam titkolni, mellettem állt, hallott mindent. Nóra fölüvöltött, öklével csapkodott az ég felé, majd hirtelen elnémult. Nem sírt. Leült a nappaliban, és üveges tekintettel nézett ki az ablakon órákon át, semmire nem reagált. Nem nézett ránk, nem válaszolt. Mikor vacsorázni hívtam, leintett, fogott egy üveg vizet, és bezárkózott a nagyapja szobájába. Vasárnap estig nem nyitott ajtót, nem válaszolt a szólongatásainkra. Amikor az apja már ott tartott, hogy rátöri az ajtót, akkor flegmán kiszólt: »Nyugi, én élek, élő halottként, mert megöltem azt, akit a legjobban szerettem.«”

Nóra azóta sem beszél senkihez, a szülei és a testvérei közeledését elutasítja, a barátai telefonhívására sem reagál. Az már némi javulás jele, hogy néha kimegy a kertbe. A családja levelet írt neki, az öccsei rajzoltak neki. A szülők felvetették, hogy menjenek el együtt pszichológushoz. Nóra az alábbi rövid választ tette az ebédlő asztalára: „Anya, Apa, szeretlek titeket, de hagyjatok békén! Gyászt élek, amiről eddig semmit nem tudtam. Nem bolond vagyok, hanem bánatos! Oka annak, hogy véget ért egy élet!”

Láttam már halált, de ez más

A srác igazi nőcsábász típus, a maga 17 évével, izmos testével, hullámos fekete hajával és kitűnő tanulmányi eredményével. Ha az utcán látnám, nem hinném, hogy tud sírni, őrjöngeni, akár egy hisztis óvodás. Pedig Peti tud. Igaz, mára eljutott oda, hogy a fájdalmat jobb kibeszélni, még akkor is, ha azt érzi, felelős az anyai nagymamája haláláért, akit 68 évesen temettek el.

Petinek, a budai kissrácnak már volt alkalma szembesülni a halállal. Nyaranta heteket töltött falun, a nagyszüleinél, látott elpusztulni sánta kiscsibét, ellés után agyonnyomott malackát, amelyet közösen sirattak a nagyanyjával, aztán együtt itatták tejjel a kismalacokat, és azok sem maradtak meg mind. Az igazi halált pedig akkor látta, amikor a szomszéd Mári néni egész délután a kertben feküdt élettelenül, és ő hiába köszöngetett neki, nem válaszolt. Peti most mégis azt mondja: „De ez a nagymama halála. Ismertem a fogalmat, de ez más!”

A négyfős család március első hétvégéjén látogatta meg Kati mamát Dömösön. Vittek ajándékot, virágot, előre köszöntötték a 68. születésnapjára. Peti, aki orvosnak készül, a húga, Réka és a szülők maszkban ölelték meg a boldogságtól ragyogó asszonyt, akit akkor láttak utoljára. Alig egy héttel ezután jött a hír, a mamát kórházba vitték, Covid–19-fertőzéssel. Peti azt mondja, ő attól a pillanattól tudta, csak ő lehetett az, aki vírust vitt a Duna-parti házba, hiszen a szülei otthonról dolgoztak, a húga online tanult, egyedül ő járt el edzésre és randevúzni. A napok rohantak, látogatni nem lehetett a mamát, napi egy hír érkezett. Súlyosbodott az állapota. Kétoldali tüdőgyulladás. Több oxigén kell. Hasra fektették. Gépre került. Peti képezte magát, mindent elolvasott, szülei orvos barátait kérdezgette a kór lefolyásáról, és állítja, akkor ő már tudta, kicsi az esély.

 „Azt, hogy Kati mama szervezete föladta a harcot, már a hangból tudtam, aki anyát a telefonhoz kérte. Összeroppantam. Ordítottam, kérdezgettem az Istent, miért, éppen ő kellett ott fönt? Közben téptem a hajam, ököllel ütöttem a falat, az ajtófélfát, mindent, ami az utamba került, okoltam magam. A szüleim nem tudtak sírni, értem aggódtak. Kétségbeesetten csitítottak, nyugtattak, hogy másnak is halt meg nagyanyja, meg semmi bizonyíték nincs arra, hogy én vittem oda a vírust, amitől még idegesebb lettem, és tovább ordítottam. Az ébren töltött, átsírt éjszaka után reggel lecsendesedve ültem a családom mellé. Apám fejét lehajtva ült, anyu megpuszilta a fejem, de nem kérdezett, nem mondott semmit, amiért hálás voltam. Elmondtam nekik, ami tízéves koromban történt. Ülök a mami ölében, és ő mesél. Azt meséli, a lélek jó. A lélek egy sóhaj, könnyű, és ha itt az idő, elrepül. Szárnya nincs, mégis repül, messze, föl a mennybe, mert a test már nem húzza vissza. »Petikém, ilyen a halál! Szép! Békés.« Mire ezt elmondtam, potyogtak a könnyeim. Az örömtől. Szó szerint tudtam idézni azt az estét, azt a mesét, amit akkor mondott, mikor Mariska néni meghalt a kertben. A húgom, a szüleim némán hozzám bújtak. Öleltük egymást hosszan, és ez nagyon jó volt. Oldotta a feszültségem, tudtam, bármi történik, ők itt vannak nekem. Aztán beszélgettünk. Mindenről – napokon, heteken át, máig. Önvádról, érzelmekről, elhallgatásokról, titkokról, hibákról, bántásról és megbocsátásról, felelősségről, a véletlen szerepéről, sorsról, életről, halálról, és találgattuk, mi jön azután.”

Csak az őszinteség segít

A gyerek, aki azt érzi, szerepe van egy szeretett személy, nagyszülő elvesztésében, nem csupán a gyásszal küzd, de az önvád és a bűntudat is nehezíti a napjait. És erről, mint minden másról, csak őszintén érdemes beszélni, véli Cserny Ákos klinikai gyermekpszichológus, igazságügyi szakértő, a Heim Pál Gyermekkórház szakembere. A szülő részéről okos viselkedés, ha megpróbál maximálisan figyelni a gyerek jelzéseire, hogy amikor beszélni szeretne, beszélhessen, ha hallgatni akar, hallgathasson. Ez egy éppen gyászoló szülőtől persze óriási elvárás, mert a saját kétségbeesésével, dilemmáival is meg kell küzdenie. Épp ezért a szülőnek tisztáznia kell magában, hogy az aktuális állapotában képes-e konstruktívan a gyereke felé fordulni. Ha igen, bizonyára észlelni fogja, mikor, mire van szüksége a gyerekének.

A gyásztanácsadók és a gyászterapeuták nem győzik hangsúlyozni a társas támasz jelentőségét, ezért is szerveznek önsegítő csoportokat, ahol képzett szakemberek és laikus önkéntesek foglalkoznak az érintettekkel. Egy csoportban lehetőség van az érzések, dilemmák, nehézségek meghallgatására, megvitatására, amelyeket a környezet nem igazán fogad be. Cserny Ákos szerint ezek a csoportok rendkívül hatékonyak, mert a sorstársi közösség megmutatja, nem vagyunk egyedül a küzdelmeinkkel. Nem adnak tanácsot, de elfogadják az érzéseinket, nem akarják azokat megváltoztatni. Egy gyászoló kamasz szülője részéről is az a leghelyesebb, ha őszintén tud beszélni a gyerekkel, esetleg elmondhatja, hogy „tudom, magadat hibáztatod, és én nagyon szeretném, ha nem így éreznél”, de ettől még engedje meg a gyereknek, hogy úgy érezzen, ahogy érez. Tartós, elhúzódó örömtelenség, alvás-, viselkedési- és hangulatzavar, teljesítménycsökkenés, agresszivitás esetén viszont szakember segítségét kell kérni.

Szerző: Árvai Magdolna Fotó: Getty Images

A cikk a 2021/3-as Marie Claire-ben jelent meg!

Olvass tovább!

Kattints: Te is hős vagy! 

Szólj hozzá te is!

Még több Magazin

Léleksimogató kezelések érintésmentesen aromaterápia

Léleksimogató kezelések érintésmentesen