Magyarországon a WHO ajánlásánál még mindig jóval magasabb, 40 százalék fölötti a császármetszéssel szülők aránya és az egyébként végszükség esetén ajánlott gátmetszést is rutinszerűen végzik. A magyar szülészeti ellátásban a mai napig bevett gyakorlatnak számítanak olyan idejétmúlt módszerek, amelyeket a nemzetközi irányelvek, a tudományos kutatások régen meghaladtak. „A rendszer elavult gyakorlatokra épít, nem biztonságos, és nem szolgálja sem a családok, sem a benne dolgozók érdekeit – sőt sokszor kifejezetten ártalmas, elsősorban a nőkre és gyermekeikre, ezáltal az egész társadalomra” – hangoztatja már évek óta a Másállapotot a Szülészetben!-mozgalom, amelynek küldetése, hogy olyan együttes változást idézzen elő az egyén, az ellátórendszer és a társadalom szintjén, aminek hatására végre megvalósulhatna a nőközpontú ellátás.
A 2016 óta működő mozgalom szervezői pontosan tudják, hogy a szülés egy egyedi életesemény, amelynek sok útja lehet – éppen ezért vallják, hogy minden nőnek szíve joga és szabadsága megválasztania a sajátját. Az elmúlt hat évben a tevekénységük egyre szerteágazóbbá vált: azon kívül, hogy napi szinten nyújtanak információs támogatást az anyáknak (például, ha egy indokolatlan beavatkozást kell visszautasítaniuk), nemzetközi ajánlásokat fordítanak, szakembereket illetve döntéshozókat érzékenyítenek, kórházakkal egyeztetnek, hogy helyi szinten tegyenek a reformokért, és ha kell utcai eseményeket is szerveznek. Legutóbbi, NŐ a hangunk! című kampányukat tavaly novemberben indították el, kifejezetten azokra a negatív változásokra, korlátozásokra reagálva, amiket a 2020 áprilisában kihirdetett veszélyhelyzet hozott az egyébként is ezer sebből vérző szülészetbe.
A jelenleg is zajló kampány kapcsán a mozgalom három tagjával, Iványi Annával, Győrfy Judittal, és Ács Biankával, valamint Kőrizs Kata újságíróval, a legutóbbi demonstráció egyik felszólalójával ültünk le beszélgetni a hazai rendszer legsúlyosabb problémáiról.
A Másállapotot a szülészetben! mozgalom a legutóbbi NŐ a hangunk! tüntetésen
Erőszak a szülőszobán
A társadalom a mai napig hajlamos úgy gondolkodni, hogy a szüléssel járó traumák hozzátartoznak a női léthez, ahogy mondani is szokták: ilyen az asszonysors. Pedig az, hogy milyen körülmények között jövünk világra, vagy adunk életet a gyerekünknek az egész életünket befolyásolhatja. A szülés az egyik legmeghatározóbb eseménye a nők életének, aminek – a Másállapotot-mozgalom szerint – nem kellene traumatikusnak lennie. Ma Magyarországon azonban különösen szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy valaki jó élményként emlékezhessen vissza rá. A szülészeti erőszak az interjúalanyok tapasztalatai alapján nemcsak, hogy abszolút jelen van a hazai szülészeti ellátásban, de a rendszer és a társadalom általában szemet is szokott hunyni felette. A szülészeti erőszak számít a nők elleni erőszak utolsó kulturálisan elfogadott formájának.
Definíciója szerint szülészeti erőszaknak nevezünk minden olyan beavatkozást és bánásmódot, melyet a nő engedélye, vagy tudta nélkül, illetve akarata ellenére végeznek rajta vagy újszülöttjén a szülészeti ellátás bármely szakaszában, a várandósgondozástól a gyermekágyig. Csak, hogy néhány példát említsünk: szülészeti erőszaknak számít a durva, megalázó bánásmód, a szóbeli bántalmazás, hatalmi viccelődés, de az is, ha kérdés nélkül megvizsgálják az anyát, és nem tájékoztatják annak okáról valamint szükségességéről. Ugyancsak ide tartoznak az indokolatlanul végzett eljárások vagy a fizikai erőszak alkalmazása, illetve, ha az anya tudta nélkül gyorsítják a szülést, esetleg a beadott gyógyszer veszélyeiről, mellékhatásairól nem tájékoztatják. Különösen gyakori élménye a magyar nőknek a váratlan és fájdalmas kézzel való méhszájtágítás, a hasba könyöklés, a rutinszerű burokrepesztés és persze a gátmetszés.
„Mintha a nők alapvető emberi jogai az ellátás során megszűnnének, vagy legalábbis nagyon háttérbe szorulnának – mondja a szürreális helyzetről Iványi Anna szülésznő, aki a 2016-os alapítása óta vesz részt aktívan a mozgalom munkájában. – Egy látszólagos érdekellentétet szoktak felállítani, mintha a baba és az anya között érdekellentét lenne, és, a baba érdekeit az orvosnak és az intézménynek kellene képviselnie.” Ezért van az, hogy az orvosok előszeretettel hivatkoznak a baba egészségére olyan beavatkozások elvégzésekor, amik fájdalmasak, traumatikusak lehetnek az anyának. Pedig Iványi Anna szerint az anya és a baba érdeke nagyon is közös, és fontos lenne látni, hogy nincsen a szülészeti erőszaknak olyan módja, amely kizárólag az anyára hatna – ha egyiküket erőszak éri, azt a másik is megszenvedi. „Egészen addig, amíg be nem lépsz egy egészségügyi intézménybe, az az elvárás, hogy egy jól működő, kompetens felnőtt ember legyél. Ahogy a küszöböt átléped, abban a pillanatban egy teljesen szubmisszív, alárendelődő, nem kérdező, mindenbe beleegyező bántalmazott gyerekszerepet kell felvenned. Hogyha valaki ez ellen kifejezi a nemtetszését, és jogszerű ellátást szeretne kedvesen kérni magának, akkor az azt vonja maga után, hogy ő egy nem együttműködő, kötekedő valakivé válik az egészségügyi rendszer szemében – ezt már Győrfy Judit, mentálhigiénés szakember, jogász, nőjogi aktivista mondja, aki szintén az alapítás óta tevékenykedik a mozgalomban. – Az is érdekes kérdés, hogy vajon ha kizárólag férfiakról lenne szó, engednék-e, hogy ilyen mértékű erőszak érje őket, ilyen hosszan, ilyen megaláztatással és következmények nélkül? Mert úgy néz ki, sok tíz éve az teljesen rendben van, ha a nők szenvedik el mindezt. Egyszerűen hozzákapcsolták a női sorshoz” – teszi hozzá Judit.
Talán nem nehéz belátni, hogy a szülészeti erőszaknak számos hosszú távú negatív következménye van: hatással lehet arra, hogy az érintettek nőként utána miként tekintünk magukra, hogy milyen lesz a párkapcsolatuk, milyen lesz a szexuális életünk, de hatása lehet a későbbi gyerekvállalási kedvre is, illetve kötődési problémákat okozhat az anya és a baba között.
A nők által átélt jogsértéseknek és visszaéléseknek egyébként már csak azért sem szabadna megtörténniük, mert a lassan 25 éves egészségügyi törvény Magyarországon is előírja a tájékozott beleegyezés elvének a megvalósítását. A tájékozott beleegyezést úgy kellene elképzelni, mint egy folyamatot: az egészségügyi személyzetnek minden beavatkozás előtt el kellene mondania az anyának annak előnyeit és kockázatait, valamint minden olyan információt meg kellene osztaniuk vele, amire neki szüksége van a döntése meghozatalához. A nőknek tehát igenis joguk lenne nemet mondani bármilyen kórházi beavatkozásra, a döntésüket pedig a folyamat bármelyik pontján meg is változtathatnák.
„25 év alatt az orvosokba már bele kellett volna ivódnia ennek a gyakorlatnak, a vérükké kellett volna válnia. De mégsem így működnek. Magyarországon még a tájékozott beleegyezéstől is nagyon távol vagyunk, miközben nemzetközileg már megjelent egy újabb paradigma, a közös döntéshozás. Ez még nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy a páciens nem pusztán beleegyezik, hanem aktívan részt vesz a döntéshozásban. Az egészségügyi személyzetnek a feladata ennek a támogatása információval, vagy adott esetben érzelmi támogatással. Mi ettől őrületesen távol vagyunk” – magyarázza Iványi Anna.
Káros gyakorlatok, hálapénz és kiszámíthatatlanság
Hazánkban már évek óta kiemelkedően magas a császármetszések aránya, bizonyos kórházakban akár 50 százalékot is eléri, miközben a WHO ajánlása szerint a születések mindössze 10 százalékánál lenne indokolt az elvégzése. Mellette az egyéb beavatkozások, elsősorban az oxitocinos szülésindítás, a fájáserősítés, valamint a gátmetszés előfordulása is nagyon gyakori. Bár a szülészet túlmedikalizálása Iványi Anna elmondása szerint korántsem magyar sajátosság, nálunk hosszú éveken át elválaszthatatlanul össze volt fonódva a magyar specialitásnak számító (de tavaly az új szolgálati törvénnyel elviekben felszámolt) választott orvos és hálapénz intézményével.
Mivel a TB-finanszírozott egészségügyi ellátásba nem fér bele, hogy a nőknek választott orvosuk legyen, tehát, hogy annál szülhessenek, akivel a terhességük alatti vizsgálatokat is végigcsinálták, évtizedekig bevett gyakorlatnak számított, hogy a leendő szülők gyakorlatilag feketén megvették maguknak a kiválasztott orvost. Zsebbe fizettek neki az állandó készenlétért, a több odafigyelésért, a biztonságérzetért, vagy éppen azért, hogy a szülést természetesen úton, a szülési terv szerint vezesse le. A probléma csak az volt, hogy a hálapénzes orvosválasztás rendszere a valóságban semmit nem garantált. A háborítatlan szülés helyett sok esetben mesterségesen beindított vajúdást, felesleges orvosi beavatkozásokat, császármetszést és traumatikus szülésélményt kaptak a nők. Nicholas Rubashkin amerikai szülész-nőgyógyász és társai által 2016-ban publikált kutatás eredménye is azt bizonyította, hogy a választott orvossal szülő nők körében a mesterséges szülésmegindítás, és a császármetszés alkalmazása is gyakoribb, mint azoknál, akik nem választanak orvost, hanem a vajúdás megindulásakor épp ügyeletben lévő doktornál szülnek.
A választott orvosnak tehát mindenképpen volt egy rendszerszintű torzító hatása, ám, ahogy arra Iványi Anna felhívja a figyelmet, egyéni szinten tagadhatatlanul volt pozitív hozadéka is. „A választott orvos sokszor nagyobb beavatkozási aránnyal jár, de közben látni kell azt is, hogy voltak, akik nem véletlenül választottak egy adott orvost. Ikerszüléshez, vagy például császár utáni hüvelyi szüléshez az anyák gondosan kiválasztották azt az orvost, akinél látták a garanciáját a minél kevesebb beavatkozásnak. Ők a választott orvosukkal meg tudták kapni a jobb ellátást. Viszont sokan csak azért az illúzióért fizettek, hogy jobb ellátást fognak kapni.” Iványi Anna tehát azt mondja, bár a hálapénzes rendszer kétségtelenül rossz volt, sok nőnek mégis ez volt az egyetlen menekülési útvonala. Előlük az új törvénnyel ezt a vészkijáratot anélkül zárták el, hogy a rendszeren érdemben változtattak volna.
„Nagyon sok tanulmány kimutatta már, hogy az ellátás folytonossága, tehát a continuity of care a várandósság során egy jogos elvárása a nőknek. A terhesség nem egy betegség, itt nagyon is fontos, hogy legyen bizalmi kapcsolat a felek között. Ráadásul nem is egy egyszeri esemény, hanem egy kontinuum, amibe beletartozik a várandósság, a szülés, a gyermekágy, és az se felejtsük el, hogy előző szülés is hatással lehet a következőre. Egyáltalán nem alaptalan elvárása tehát a nőknek, hogy ebben legyen valami folytonosság, hogy ugyanahhoz a szakemberhez, vagy legalább ugyanahhoz a csapathoz járjanak vissza”- magyarázza Anna.
A szülészeti hálapénz intézményét egyébként más országokban is úgy tudták kivezetni, hogy korlátozták a szabad orvosválasztást: az egyébként magánúton terhesgondozásra járó kismamákat a szülésnél az az orvos látja el, aki éppen ügyeletes a kórházban. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy a fejlett nyugati kórházak egységes, átlátható protokollal dolgoznak és minőségi ellátást nyújtanak. A nők nincsenek bizonytalanságban, tudják jól, hogy az adott kórház összes ügyeletes orvosától ugyanarra a színvonalra számíthatnak. Ez a kiszámíthatóság Magyarországon teljes mértékben hiányzik.
Egységes és kötelező szülészeti irányelvek híján idehaza még az is kórházról korházra eltérő, hogy hol mikor indítanak meg egy szülést. „Van olyan kórház, ahol a terhesség kiírt napján megindítják a szülést, máshol 40 plusz hat napig, a harmadikon helyen pedig a betöltött 42. hétig várnak” – magyarázza Kőrizs Kata újságíró, majd hozzáteszi, hogy egyáltalán nincs könnyű dolga azoknak a nőknek, akik informálódni szeretnének és utánajárni, melyik intézményben milyen protokollra számíthatnak. Az egészségügyi rendszer részéről ugyanis nincsen objektív, könnyen elérhető információ: hiába keresik a nők az adott intézmény honlapján, hogy milyenek a kórház, vagy akár egy-egy orvos császármetszési, gátmetszési statisztikái, vagy hogy mikor végeznek például burokrepesztést, ezek az adatok sehol nem érhetőek el. A nők egy sötét erdőben barangolnak, és ha szerencséjük van, más nőktől, innen-onnan össze tudnak szedni némi információt. A transzparencia hiánya pedig érthető módon csak tovább növeli a szülés előtt álló nők bizonytalanságát. „A legtöbb helyen a szülészeti osztály vezetőjének döntésén múlik az, hogy milyen protokollal dolgoznak. Ez a protokoll pedig sokszor nem, vagy csak némileg követi a legfrissebb nemzetközi ajánlásokat”– mondja Kőrizs Kata.
Kőrizs Kata, a NŐ a hangunk! tüntetésen
Magyarországon 2013 és 2020 között nem voltak érvényes szülészeti-nőgyógyászati szakmai irányelvek. Egészen 2020 januárjáig kellett várni, hogy kiadjanak egy olyan új szülészeti iránymutatást, ami elviekben már családbarát elvekre épült. Az új irányelvek kidolgozásával a kormánynak meg lett volna a lehetősége, hogy országos szinten kötelezővé tegye a legfrissebb, korszerű tudományos bizonyítékokkal alátámasztott szülészeti gyakorlatok bevezetését, amivel párhuzamosan leszámolhatott volna a még mindig rutinként alkalmazott káros beavatkozásoktól, hogy végre egységessé, kiszámíthatóvá, az anyák és babák számára is biztonságossá tegyék a haza szülészeti és újszülött ellátást. A szülészet megreformálása azonban ezúttal is elmaradt. Az új családbarát elvekre épült szakmai irányelvek ahelyett, hogy elvárnák, inkább csak megtűrik a nőközpontú, korszerű ellátást.
„Bár vannak benne jó dolgok, de azok sem elvárásként jelennek meg, csak lehetőségként. Tehát mindenki számára opcionálisak az irányelvek betartása. Nehéz elképzelni, hogy egy bármilyen más szakmában ennyire elnézzék a szakembereknek, hogy ne tartsanak lépést a saját szakterületükkel, és ne kövessék a szakmájuk ajánlásait. A szülészetben azt érzékeljük, hogy néhány kivételtől eltekintve direkt befékeznek és ellenállnak a pozitív változásoknak azok, akik nap mint nap benne dolgoznak” – magyarázza Iványi Anna.
Megszokás és hierarchia
Arra a kérdésre, hogy mégis hogyan tudtak az olyan elavult és káros beavatkozások, mint például a gátmetszés a mai napig a magyar szülészeti rutin része maradni, nem lehet egyszerűen válaszolni. Fontos látni, hogy már az alapoknál, a hazai orvosképzésben is súlyos problémák vannak, amire csak rátesz egy lapáttal a kórházak évtizedek óta bebetozonott hierarchikus felépítése. „Nyilván a szülésnek az élettana nem változik, de mégis elképesztően elavult dolgok vannak a tankönyvekben. Meg lehet nézni őket, nincsenek benne tudományos hivatkozások. A szülésznőképzőben is és az orvosképzőben is sok káros dolgot tanulnak. De annak sincs könnyű dolga, aki továbbképzésekre kezd járni, és követi a nemzetközi szakirodalmat. A kórházakba bekerülő friss, lelkes, újító szándékú orvosoknak és szülésznőknek ugyanis nagyon hamar letörik a szarvaikat” – Iványi Anna azt mondja, az intézményekben uralkodó tekintélyelvűség és a „30 éve így csináljuk” hozzáállás miatt borzasztóan nehezen lehet bármiféle változást elérni.
Ács Bianka édesanyaként a saját bőrén tapasztalta meg a szülészeti rendszer viszontagságait, ezért is döntött úgy tavaly novemberben, hogy csatlakozik a mozgalomhoz. Véleménye szerint azt is fontos megjegyezni, hogy az orvosok nagy része még csak találkozni sem szokott háborítatlan szüléssel. Meg sem tanítják nekik, hogyan lehetne másképp csinálni. „Mindezek mellett van egy kényszer is az orvosokban, hogy bele kell avatkozniuk, hogy tenniük kell valamit. Azt gondolják, hogy a szülő nőnek valahogy mindenképpen segíteni kell. Mivel sokan úgy gondolnak a terhességre, mintha egy betegség lenne, el kezdenek beleavatkozni, és ezzel el is indítanak egy lavinát: minden egyes beavatkozással nőni fog a további beavatkozásoknak a száma, vagy az esélye” – teszi hozzá Ács Bianka
Szankció helyett marad a trauma
Mivel a szülészeti erőszak a mai napig kulturálisan elfogadottnak számít, a nők általában magukra maradnak az átélt lelki, vagy testi traumájukkal. Úgy érzik, még beszélniük sem illik róla, egyszerűen örülniük kellene, hogy egészséges babájuk született. De még ha egy nő meg is próbálja fogalmazni az átélt méltánytalanságokat, nagyon gyakran süket fülekre talál. „Sokszor kapnak olyan reakciót, hogy a szakember biztosan jobban tudta, hogy a szülés ezzel jár, örüljön neki, hogy mindketten egészségesek. Holott még ez sem feltétlenül igaz, hiszen egy nőnek nemcsak a lelki sebei maradhatnak meg hosszú távon, hanem nagyon gyakran konkrét fizikai sérülésekkel jár. És a környezet reakciója csak tovább súlyosbíthatja a traumát” – mondja Iványi Anna.
A Másállapotot a szülészetben! aktivistái kifejezetten támogatják, hogy az anyák – ha másnak nem is mondják el – az intézmények, orvosok felé visszajelezzék a tapasztalataikat. Bár gyorsan hozzáteszik azt is, hogy ezeknek a visszajelzéseknek az esetek többségében az égvilágon semmi következménye nem szokott lenni. „Sokszor egy téves feltételezés tartja vissza a nőket a visszajelzéstől, félnek, hogy perbe vagy jogi procedúrába fognak bonyolódni. De a visszajelzésből nem lesz jogi procedúra, maximum egy panasz fog menni” – magyarázza Győrfy Judit, majd Iványi Anna gyorsan hozzáteszi, hogy ennek a bizonyos panasznak a benyújtása a bürokrácia útvesztői miatt egyáltalán nem egyszerű feladat. Mint mondja, mivel nincs egyértelmű szolgálati út, eleve azt is borzasztóan nehéz kitalálni, hogy hova, kinek kellene küldeni. Éppen ezért érdemes első lépésként egy betegjogi képviselőt felkeresni, aki segíthet az útbaigazításban, és akár a panasz megfogalmazásában.
„De akárhány panaszt beadhatunk, nem lesz semmiféle szankció, mivel nincs semmilyen eszköz a betegjogi képviselő kezében. Azt szoktuk mondani, hogy a visszajelzéssel, ha a saját helyzetükön nem is tudnak már változtatni, az utánuk jövő nőknek talán jobb lesz tőle. Szomorú, hogy itt lehetne egy gyógyulási pont azzal, hogy reagál a panaszra a rendszer egy megfelelő szankcióval, de hát nem reagál”– mondja Győrfy Judit.
Mit hozott az új szolgálati törvény?
A sebészet mellett évtizedeken keresztül a szülészet volt a magyar egészségügy hálapénzzel legjobban „fertőzött” területe. Az Ígyszültem.hu 2020-as, 11 ezer magyar nő részvételével készült felmérése szerint a szülések 68 százalékánál fizettek az anyák hálapénzt, aminek átlagos összege 111 ezer forint volt. Mindez azonban már csak a múlt: a 2021 januárjában életbe lépett új egészségügyi szolgálati törvénnyel ugyanis elviekben a hálapénzt és a fogadott orvos intézményét is kivezették. Jóllehet a Másállapotot a szülészetben! aktivistáinak tapasztalatai szerint a gyakorlatban egyáltalán nem ilyen egyszerű a helyzet. „Természetesen vannak kórházak, ahol a törvény életbe lépésének napján bevezették a tiltást, amihez azóta is tartják magukat, míg máshol mindenféle alapítványon, vagy saját cégen keresztül továbbra is megoldják fű alatt az orvosválasztást, illetve megindult az áramlás a magánkórházak felé is, ahol 1 millió forint felett van a szülés. A magánkórházakban egy kicsit jobb bánásmódot kapnak a nők, de közben tudjuk, hogy ott sem feltétlenül úgy zajlanak a szülések, ahogy azt a nemzetközi evidencia elvárná. Van például olyan magánkórház, ahol nagyon magas a császár arány” – magyarázza Iványi Anna.
A mozgalom aktivistái nem győzik hangsúlyozni, hogy bár nagyon is üdvözlik a hálapénz kivezetését, óriási problémának érzik, hogy a kormány ismét a nők bevonása nélkül, a fejük felett hozta meg a döntéseket. Nem kérdezték meg őket, nem hallgatták meg, hogy mit szeretnének, helyette viszonylag hirtelen kész tények elé lettek állítva egy olyan egészségügyi rendszerben, ahol egyébként sincs biztosítva a standard ellátás.
„A hálapénzt ezzel a törvénnyel rendezni vélték, de a nők szempontjából semmi jó nem történt. Azt a maradék kis mozgásterüket is elvették, ami biztonságérzetet adott nekik – bár az is igaz, hogy sokszor ez egy hamis biztonságérzet volt. És akkor most mi fog történni? Most kellene arra koncentrálni, hogy mennyire rossz ebben a rendszerben nőként létezni, és hogy mit lehet ezzel tenni” – Győrfy Judit véleménye szerint azzal, hogy az orvosválasztás betiltásával még ezt a kicsike kontrollt is kivették az anyák kezéből, annyit értek csak el, hogy ezek után sokkal kevesebb nő meri majd bevállalni a szülést ebben a továbbra a kiszámíthatatlan, és kicsit sem nőbarát magyar rendszerben.
NŐ a hangunk!
Másfél évnyi Covid-helyzet után a Másállapotot a szülészetben! aktivistái tavaly novemberben indították el Nő a hangunk! címmel kampányukat, hogy felhívják a figyelmet azokra negatív változásokra és korlátozásokra, amiket a 2020 áprilisában kihirdetett veszélyhelyzet hozott a hazai szülészetbe. Ahogy Iványi Anna fogalmazott, a koronavírus még egy korábbinál is rosszabb helyzetet eredményezett az ellátásban.
„Mindenki azt érezte, hogy olyan, mintha visszafele mennénk, és egyre csak romlik a helyet. Azokat a kis lépéseket, amiket eddig el tudtunk érni, a Covidra hivatkozva azonnal elvették a nőktől és a családoktól. És hiába enyhült azóta a fenyegetettség, nem sietnek visszaadni a nőknek a jogokat. Mindig a nők jogait a legkönnyebb elvenni.”
A Covid-járvány alatt bevett gyakorlat lett például, hogy a koronavírus-pozitív anyákat automatikusan szeparálták a babáiktól, súlyos károkat okozva ezzel a kapcsolatukban és a baba testi-lelki fejlődésében. Ezt a gyakorlatot még akkor is alkalmazták, ha az anya tünetmentes volt, és nem okozott számára problémát a gyereke ellátása. Egyes kórházakban pedig még a császár is automatikusan járt a pozitív tesztet produkáló nőknek. Mindezt tették úgy, hogy a nemzetközi ajánlások szerint a pozitív Covid-teszt önmagában nem indokolja a császármetszést, és a WHO is azt javasolja, hogy az anyákat és a babákat koronavírus-pozitivitás esetén is együtt helyezzék el.
A mozgalom tavaly novemberben három minisztériumot is megszólított, és levélben kérték, hogy mint érdekelt feleknek, hagy lehessen végre beleszólásuk a szülészeti ellátás alakulásába. A megkeresésükre a kormányszóvivő egy Facebook-videóban reagált, amelyben megnyugtatás gyanánt előbb elmondta, hogy hallják a nők hangját, majd hozzátette, hogy már hozzá is kezdtek az egyeztetéshez a Magyar Orvosi Kamarával és a szakkollégiumokkal.
„Megint nem hallották meg, hogy mi azt kértük, hogy velünk, a nőkkel is egyeztessenek. A csalódottságunk, frusztráltságunk sok mindent kiváltott belőlünk, és nem sokkal ezután döntöttünk úgy, hogy elindítunk egy petíciót is” – mondja Iványi Anna, amihez kapcsolódva Győrfy Judit hozzáteszi: „amit tapasztalunk a szülőszobán, azt tapasztaljuk mozgalomként is. A nőknek nem lehet beleszólásuk, nem engednek oda, hogy részt vegyünk a döntésekben, sem az irányelveknél, sehol.”
A mozgalom tagjai elkeseredettségükben egy petícióban foglalták össze azokat a követeléseket, amelyeknek véleményük szerint mindenképpen meg kellene valósulni ahhoz, hogy végre pozitív változás indulhasson el a rendszerben. A petíciót anyák napján indították, naponta nagyjából 800 aláírás érkezik rá, és az aláírók száma jelenleg már 10 ezer felett jár. Amennyiben összejön a kívánt mennyiség, az aktivisták azt tervezik, hogy elküldik a petíciót a magyar kormánynak.
„Egy olyan rendszert szeretnék, ahol könnyebb jól működni, mint rosszul. Ahol abban motiváltak a szereplők, hogy betartsák a szabályokat. Ennek elérése kormányzati szintű feladat lenne. Nagyon fontos lenne, hogy végre a legfőbb érintetteket, a nőket is bevonják a saját testükről és az ellátásukról szóló döntések meghozatalába” – zárja le a beszélgetésünket Iványi Anna.
Fotó: Másállapotot a szülészetben!
