Gyermeküket egyedül nevelő szülők mindig voltak, vannak, lesznek. Remélhetően egyre kevesebben, ahogy elterjedtebbé válik a váltott szülői felügyelet. Valahogy azonban megszokott, hogy látunk magunk körül szingli anyákat, apákat (utóbbiból persze kevesebbet), és bár esik szó róla, hogy a helyzetük többnyire nehezebb, mint a hagyományos családformában élőké, ritkán gondolunk bele, hogy ez mit jelent a mindennapokban. Talán akkor, amikor magunk is szülők leszünk, és még férjjel, nagymamákkal megsegítve is kemény logisztika néha az élet. Ilyenkor felmerülnek a lehető leggyakorlatiasabb kérdések: hogy a fenébe ér oda egy szülő minden egyes hétköznap a gyerekért az óvodába, iskolába, ha négy után már kinézik az embert, miközben a munkaidő ötig tart?!
Vállaljon hatórás munkát – tanácsolják sokan, ám ők elfelejtik, hogy a csökkentett munkaidő kevesebb pénzzel is jár, márpedig az nem fér bele annak, aki egyedül tart el gyereke(ke)t. Vajon mit csinál, ha beteg a kicsi? Vagy ha ő maga? Valahogy persze megoldják az életüket ők is, bár vélhetően közben kicsit rámegy a lelki egészségük. Hiszen hogyan lehet úgy élni, hogy az ember sosem jut el egy barátnős programra, egy moziba, egy randevúra… különösen, ha rokoni segítségre sem számíthat.
A közösségi összefogás olykor megoldás lehet – több szingli szülő például megszervezheti a gyerekek váltott hazavitelét –, de sokan inkább egyedül küzdenek, nem kérnek segítséget. Néhány kezdeményezés azért már elindult az országban – persze kivétel nélkül olyan anyáknak köszönhetően, akik éveken át éltek hasonló helyzetben.
Nem lehet szétesni
„Mondják, hogy amikor terhes vagy, kettő helyett kell enni. Ha egyedülálló vagy, akkor meg kettő helyett kell dolgozni. Ez ilyen – mondja a szegedi Nagy-Bán Zsuzsanna, aki tíz éve vált el, egy három- és egy ötéves kislánnyal maradt egyedül. De még ez is élhetőbb volt, mint a korábbi helyzet, ami eléggé „eldurvult”, amikor válni akart – fogalmaz. Egy ideig osztott lakáshasználatot állapítottak meg, vagyis egy fedél alatt maradtak volt férjével. Ehhez képest felüdülés volt, amikor már egyedül lakhatott a gyerekeivel, még ha albérletben is. Ettől még persze hatalmas kihívás volt az, hogy eltartsa magukat. A legkülönfélébb munkákat vállalta el a csomagfuvarozástól a takarításon át napelemrendszerek értékesítéséig. A másik nehézség a gyerekek felügyelete volt; kénytelen volt a keresete egy részét bébiszitterre költeni. „Lehetetlen küldetés így egyről a kettőre jutni” – mondja. Próbált rugalmas, családbarát munkaadókat találni, de tíz évvel ezelőtt ez még nehezebb volt. „Nincs olyan munkahely, ahol ki lehet hagyni napokat” – magyarázza. De ha nincs is betegség vagy bármilyen soron kívüli dolog, akkor is kihívás önmagában a bölcsödéztetés, óvodáztatás. „Hétkor az én gyerekeim voltak az elsők, és ötkor az utolsók. Vagyis többet voltak másokra bízva, mint egy napi munkaidő… és még így is alig volt elég a pénzünk. Persze éhezni nem éheztek a gyerekek – én igen…”
Az igazi nehézséget az iskolai szünetek jelentették, hiszen senki nem tud tíz hetet egyben kivenni. Zsuzsanna ma már be meri vallani, előfordult, hogy egyedül hagyta a tizenéveseit, és „semmi gond nem történt”. Szerinte nagyon nyomasztó, hogy ennek a veszélyeivel sokkolják a szülőket, miközben sehol nincs leírva, hogy hány éves kortól megengedett egyedül lennie a gyereknek, és az egyedülálló szülőknek sokszor nincs is más választásuk. Zsuzsanna a helyi családsegítő működését is inkább kontrollként élte meg. „Nem kaptam segítséget tőlük, de amikor az apa panaszkodott rám, akkor folyamatos ellenőrzés alatt tartottak – mondja. – Ez az egész borzasztó nehéz. Nem eshetsz szét, nem lehetsz beteg, muszáj csinálni. Én erősnek gondolom magam, de párszor én is mélyen voltam.”
Zsuzsanna azt mondja, van ebben egy csapdahelyzet is: az egyedülálló szülőnek nincs más választása, mint vinni a terheket, ezért a környezet csodálja, különösen erősnek gondolja őket, ám épp emiatt nem segítenek. Ők meg megszokták, hogy nem panaszkodnak. Zsuzsannánál egyébként eljött az a pont, amikor ő is „megadta magát”, a lányai két éven át az apjuknál laktak, hogy „egy kis levegőhöz jusson”.
Neki annak idején nem volt segítsége, talán épp ezért próbál most másokat támogatni. Két éve létrehozta az Egyedülállók Klubját Szegeden, ahol a családok kaphatnak tartós élelmiszert, tisztítószert, ingyenes programokon vehetnek részt, jogi tanácsadást kérhetnek, ruhabörzéket, előadásokat tartanak számukra. „Sajnos sok szingli szülő szégyelli, hogy egyedülálló lett, mindegy mi az oka. Pedig ha van valaki a hátunk mögött, erősebbnek érezzük magunkat, és talán már magunk is meg tudjuk oldani a gondjainkat.”
Kevesen bírják segítség nélkül
Illusztráció
A kecskeméti Golovics Mónika helyzete annyiban más, hogy neki volt segítsége a családban, amikor elvált a férjétől. A gyerekei épp óvodába és iskolába készültek. Neki inkább az fáj, hogy a kicsik édesapja egyáltalán nem vette ki a részét a nevelésből, „ezt nem nevezném kapcsolattartásnak” – fogalmaz.
Mónika édesanyja volt az, aki a leginkább mellette állt, hozta-vitte a gyerekeket annak ellenére, hogy saját édesanyját is ápolta. A támogatására szükség is volt, mert Mónika munka mellett érettségizett le. „Hazaköltöztem hozzá és a nagymamámhoz, így sikerült a bántalmazó környezetből eljönnünk. Visszatekintve azt mondom, szép időszak volt a gyerekek életében. Ugyanakkor tudtam, hogy nem várhatom el édesanyámtól, hogy erre tegye fel az életét, és persze én is vágytam az önállóságra.”
Ezért Mónika amint tudott, elköltözött albérletbe. Anyukáján kívül testvérére is számíthatott, a munkahelye is megértő volt, de még a hitközösség is vele érzett, ahova tartozik. „Először azt hittem, hogy elváltként nincs helyem az egyházban. A gyerekeket is féltettem, hogyan tudják megkapni a férfimintát, még az iskolapszichológust is megkerestem. Aztán valahogy ez is megoldódott.”
Segítség lehet, ha több hasonló helyzetű anya összefog; Mónikáéknál is ez történt: három szingli szülőnek is egy osztályba járt a gyereke, azt mondja, egymásra mindig számíthattak. Az első feladat azonban ilyenkor az, hogy rugalmas munkahelyet találjon az ember. „Előfordult, hogy a Covid-járvány alatt egyedül maradtak otthon a gyerekek. Össze kellett vesznem a tankerülettel, mondtam nekik, hadd menjenek ügyeletbe, mert ha nem mehetek dolgozni, éhen fog halni a család…”
Három évvel ezelőtt Mónika eljutott az Egyszülős Központ egyik rendezvényére, és arra gondolt, hasznos volna egy ilyen hely Kecskeméten is. Bár mint mondja, fogalma sem volt arról, hogy rajta kívül hányan vannak még hasonló helyzetben. „A Központtól kaptam bátorítást, és gyorsan nőtt a létszám. Nemcsak az egyedül nevelő szülőket fogadtuk szívesen, de a „másik elvált felet” (aki leggyakrabban az apa, de azért a fordítottjára is van példa) is, hogy minél inkább bevonjuk a nevelésbe. Osztunk élelmiszercsomagokat, táboroztatunk, lehet kérni személyes coachingot, vannak gyerekprogramok…
Mónika nagy túlélőknek nevezi az „egyedülanyákat”, azt mondja, van köztük olyan, aki naponta biciklivel hordja a város egyik végéből a másikba a kicsiket óvodába, ha esik, ha fúj, mivel a kocsi vagy a busz nagy kiadás lenne. Nehezen érnek be dolgozni, és utána az intézményekbe. Mónikáék olyan nyári tábort szerveztek, ahová már negyed nyolcra is be lehet vinni a kicsiket. „Régen furcsán néztek rám, ha valahová ilyen korán érkeztem – meséli. – Persze elég egy betegség, és az egyszülősöknél akkor borul minden.”
Véget nem érő műszak
„Pesten ez talán nem szégyen, de itt, vidéken még mindig ezt érzem – mondja a ceglédi Farkas Erika. – Nem erény, de lesajnálni sem kell azt, akinek így alakult az élete. Egyszerűen egy állapot.”
Erika lányai már tinédzserek, így eggyel könnyebb az életük, de a kisebbik még nem volt kétéves, amikor a férje elköltözött. „Rákényszerülnek, hogy hamar felnőjenek – mondja. – Már óvodáskorukban biciklivel közlekedtek. Már alsóban szakkörökre jártak, nálunk nem volt olyan, hogy »ma később végzek, menj te a gyerekért«.
Az erős anyákról élő mítoszt Erika is ismeri. „Mivel alapvetően talpraesett, határozott nő vagyok, mindenki azt gondolta, hogy bírom. Korábban sportoló voltam, engem sose láttak gyengének az emberek, úgyhogy ezzel az új helyzettel nem tudtak mit kezdeni. Családom nincs, barátaim vannak ugyan, de ők élték a saját életüket, úgyhogy az én gyerekeimre senki nem tudott vigyázni. Egy bölcsissel és egy ovissal… kegyetlen volt. Az volt a nagy félelmem, hogy elveszik tőlem őket, hiszen nem volt saját lakásom vagy bejelentett munkahelyem. Épp ezért az én gyerekeim mindig a lehető legtisztább ruhában jártak, miközben én a kínaiból öltözködtem, és egyetlen cipőt hordtam. Éjjel tanultam, nappal három helyen dolgoztam, mivel a tartásdíj elment az albérletre. Takarítottam, beteget ápoltam, amit lehetett. Amikor a gyerekek lefeküdtek, én még más anyákat fogadtam masszírozásra… nem tudom, hogy én mikor aludtam. Az óvodában mindig az én gyerekem volt az első reggel, és az utolsó este. Emlékszem, nyitásra ott álltunk az ovi előtt. Hányszor sírtunk, mikor szakadt az eső… de minden elmúlik. Ma sem tudom, hogy csináltam végig, de olyankor hatalmas erőt kapsz, hiszen nincs más választásod.”
Erika arra gondolt, szívesen segítene más családoknak, hogy ők ne éljék át mindazt, amit neki kellett. Így létrehozott egy zárt Facebook-csoportot, majd két éve a ceglédi Egyszülős Klubot. Ruha-, bútoradományokkal, melegétel-akciókkal segíti a helyi szülőket, de gyógymasszőrként masszíroz is jótékonysági alapon. Büszke arra, hogy gyermekét egyedül nevelő édesapa is van a csoportjukban. Persze jó néhány férfi is van manapság ilyen helyzetben, más kérdés, hogy talán még kevésbé kérnek segítséget vagy keresik a kapcsolódást. Krisztián az egyik kivétel.
Apa és fia
Illusztráció
„Hat éve nevelem a fiamat egyedül, bár papíron váltott gondozásban egyeztünk meg a volt feleségemmel.” Elvileg hétvégén járna hozzá, de nem mindig viszi el, és nem igazán csinálnak együtt programokat. Neki már van új kapcsolata, a férfi részéről is két gyerek…
Krisztián nem akarta, hogy fia kiszakadjon a megszokott közegéből, és mivel az édesanya más városba költözött, úgy döntöttek, az akkor negyedikes kisfiú az apjával marad. „Vállaltam volna akár egyedül is. Valahogy nem bíztam az exemben, hogy jó anya lenne, bár már nem haragszom rá” – mondja Krisztián.
Érdekes, hogy míg a gyermekét egyedül nevelő anya megszokott jelenség, akinek a küzdelmeit valahogy természetesnek veszi a társadalom, egy apa hősnek tűnik fel a közösség szemében hasonló helyzetben. „Egyre több helyen tudják rólam, hogy egyedül nevelem a fiam, és gyakran kapok elismerő szavakat. Azt mondják, le a kalappal, hogy bevállaltam, mert nem sok apa tenné meg. De nekem természetes volt.”
Krisztián hegesztőként dolgozik egy gyárban, napi tíz órát, így kisfiának hamar önállóvá kellett válnia. Ötödikes kora óta egyedül kel hatkor, amikor apja már a műszakot kezdi a munkahelyén. Megreggelizik, felöltözik egyedül, és gyalogol vagy biciklizik két kilométert az iskolába. „Az elején még aggódtam, ezért együtt mentek a szomszéd gyerekkel. Idén meg már elballagott…” – mondja a férfi, aki szerint az egyedülálló apaság nem különösebben nehéz, legfeljebb most, hogy a gyerek kamaszodik, és már visszabeszél… Meg a főzéssel küzdött sokat, mert mint mondja, nem túl jó a konyhában. Szabadidejükben mindenféle „fiús programot” szerveznek, autós találkozókra, sporteseményekre járnak. Persze a megélhetés nekik is kihívást jelent. „Ki lehet jönni, csak be kell osztani” – mondja erről.
A férfi időnként élt párkapcsolatban a válása óta, de inkább csak összeköltözés nélkül. Egy dolog azonban nagyon fontos számára: csak olyan párja lehet, aki elfogadja a gyermekét is.
Az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány 2005 óta vallja, hogy mind egyedülálló szülőként, mind egyszülős családban felnövő gyermekként mindenkinek joga van az egyenlő esélyekhez és lehetőségekhez. 2018 óta működtetik az Egyszülős Központot, hogy támogató közegként programokkal, adományokkal és egyebekkel segítsék a több százezer érintett család mindennapjait.
Fotó: Getty Images
