Alapvetően az energiaszektor zöldítésén dolgozol, ami Magyarországon talán kevéssé ismert terület. Mesélj egy kicsit a munkádról, mivel foglalkozol pontosan!
Energia- és klímapolitikai tanácsadással foglalkozom egy holland székhelyű cégnél. A kollégáimmal együtt döntéshozóknak, nemzetközi szervezeteknek, EU-s tagállami kormányoknak nyújtunk tanácsadást szakpolitikai kérdésekben. Segítünk a releváns célkitűzések és irányelvek megfogalmazásában, hatástanulmányokat és technológiai-piaci elemzéseket készítünk, dekarbonizációs stratégiákat gyártunk. Ez kiterjedhet egészen konkrét kérdésekre is, például hova érdemes napelemparkokat telepíteni vagy milyen üzemanyagot használjon egy konkrét ipari szereplő a gyártási folyamataiban, de vonatkozhat egyes országok 5-10 évet felölelő klímavédelmi stratégiáira is.
Ezt hogyan kell elképzelni a gyakorlatban? Gondolom, nem mindig egyszerű a környezetvédelem fontosságáról győzködni a döntéshozókat.
A mi munkáink nagy része EU-s megbízás, márpedig az EU jelentős forrásokat fordít az olyan törekvésekre, amikor szakértő tanácsadók bevonásával keresnek választ bizonyos problémákra vagy fejlesztési igényekre. Sokszor egyszerre kell érvényesítenünk az EU célkitűzéseit és megfelelni az adott nemzeti kormány elvárásainak, márpedig ezt a két dolgot nem mindig olyan könnyű harmonizálni. Az EU szeretné például 2030-ig 55 százalékkal csökkenteni, majd 2050-ig lényegében lenullázni a blokk kibocsátásait, de kérdés, hogy ezért melyik tagállam mennyit hajlandó tenni, és hogyan lehet átültetni ezeket a törekvéseket egy adott ország szakpolitikájába.
A rezsicsökkentés átszervezése most sokak számára minden eddiginél kézzelfoghatóbbá tette az egész világot megrázó energiaválságot, és talán a szélesebb társadalom figyelmét is az energiatakarékosság felé fordította. Hogyan látod, környezetvédelmi szempontból hozhat pozitív változásokat ez az intézkedés?
Sajnálatos, hogy ennek ilyen módon kellett megtörténnie, hiszen a rezsicsökkentés valójában mindig is fenntarthatatlan volt. Most több országban elkezdtek bevezetni olyan, egyébként teljesen racionális intézkedéseket – például, hogy nem éghet éjszaka a villany az irodaházakban, vagy hogy nem lehet nyitott ablak mellett légkondicionálót használni az üzletekben – amiket már régen meg kellett volna lépni, de úgy tűnik, mégis egy globális energiaválság kellett ehhez. Ezekre a központilag irányított intézkedésekre most óriási szükség van, ráadásul ezek viszonylag könnyen és gyorsan megvalósítható lépések. Az EU irányelveiben is az energiahatékonyság növelése az elsődleges cél, hiszen a legolcsóbb energia az, amit nem használunk el.
Visszatérve a rezsicsökkentésre: Magyarországon 2013 óta szabnak hatósági árat a földgázra és az áramra (egyébként a vízszolgáltatásra és a szemétszállításra is), ami azt jelenti, hogy kilenc éve zajlik egy olyan, szakmai körökben elhibázottnak vélt politika, ami ezzel a piactorzító intézkedéssel egyáltalán nem motiválta a lakosságot a spórolásra, vagy az ingatlanok korszerűsítésére. Ráadásul nem tettek különbséget a háztartások lehetőségei szerint, vagyis a tehetősebb fogyasztók is ugyanazt a rezsicsökkentett árat fizették. Az átlagfogyasztás kijelölése épp ezért nem feltétlenül rossz irány, inkább azzal van a baj, hogy ezt csak most, és rossz kommunikáció mellett vezették be, előrelátó szakpolitikai intézkedések helyett. Jön a tél, a gázszállítások Európa-szerte akadoznak, sorra kapcsolják le az Oroszországból érkező kőolaj-és gázvezetékeket, így várható volt a kapkodás – de ez így van az EU többi országában is.
Most rengeteg magyar család fog nagyon nehéz helyzetbe kerülni, és egyelőre nem igazán látni, hogy lenne szociálpolitikai törekvés a megsegítésükre. Hogyan lehetne az energiatakarékosságot szolidaritással ötvözni?
Jól ismert probléma, hogy Magyarországon nagyon régi az épületállomány – lakóházaink nagy része, főleg az úgynevezett Kádár-kockák”borzasztóan rossz energiahatékonyságúak, ezeket szigetelni, korszerűsíteni kell. Vagyis elsősorban egy széleskörű felújítási kampányra volna szükség: szociális alapon akár vissza nem térítendő támogatást adni a nyílászárók cseréjére, a fűtésrendszerek korszerűsítésére, külső homlokzati szigetelés kivitelezésére. Nagyon fontos, hogy ezekben a kérdésekben nem szabad magára hagyni a lakosságot, állami beavatkozásra van szükség, hiszen nem mindenki tudja finanszírozni ezeket a gyakran nagyon drága munkálatokat.
Azt is be kell látnunk, hogy már rég nem csak környezetvédelmi okok szólnak a fosszilis energiák elhagyása mellett – alternatív, és lehetőleg megújuló energiaforrásokra kell építenünk, mindezt itthon megtermelve, hiszen olyan mértékben függünk az orosz energiahordozóktól, ami nemzetbiztonsági szempontból is kockázatos.
És milyen alternatíváink vannak?
Ma már nagyon sok mindenre lehet elektromos áramot használni, rendkívül sokoldalú energiahordozóról van szó. Sokat javíthatunk a helyzeten tehát, ha elektrifikáljuk a lakossági hűtő-fűtő rendszereinket, illetve bizonyos ipari folyamatokat, ahol lehetséges. Emellett az energiafüggetlenséget más jó gyakorlatok is elősegítik: Magyarországon is van bőven példa önellátó háztartásokra, illetve decentralizált energiaközösségre, elsősorban az áramtermelésben.
A közlekedés is nagy fogyasztó, itt az elektromos járművekkel sokat lehetne tenni az energiahatékonyságért, főleg a személyautók és tömegközlekedés terén. Jelenleg az itthoni energiamixünk kb. 34 százaléka földgáz, 29 százaléka olaj és különböző, főleg a közlekedésben és mezőgazdaságban használt petrolkémiai anyagok, míg az árammixünk majdnem fele nukleáris energiából jön, de az áramtermeléshez is használunk földgázt. A megújulók részaránya egyelőre alacsony (15% körüli), ezen belül is alig használunk pl. szélenergiát, holott minden földrajzi körülmény adott lenne a kihasználására – ezt szerencsére nemsokára változhat.
A nemzeti energia- és klímaterv főpillére ugyan az atomenergiára, vagyis Paks 2 új reaktoraira épít, de a másik fontos pillér több napelempark létesítése, ami természetesen jó irány. Megújuló energiákkal bár nem olyan egyenletesen – hiszen nem mindig süt a nap vagy fúj a szél –, de környezetbarátabb módon lehet energiát termelni, így fontos lenne a nukleáris alaptermelés mellett kihasználni őket. Ma már az sem igaz, hogy túl drága, vagy túl bonyolult lenne létesíteni őket.
Nemrégiben megjelent egy interjú Gelencsér András vegyész-légkörkutató mérnökkel a 24.hu-n, amiben a szakértő elég pesszimista képet festett az emberiség jövőjéről. Ő sok előremutatónak tűnő alternatíva kapcsán is borúlátó volt – ezek szerint mégsem annyira rossz a helyzet?
Ez az interjú nagy port kavart a szakmában is, rengeteg reakció is érkezett rá különböző szakértőktől. Az volt az egybehangzó ítélet, hogy nem biztos, hogy jó ötlet olyan hangnemet megütni, amivel ennyire elvesszük az emberektől a reményt, azt sugallván, hogy semmiféle lépésnek nincsen értelme – hiszen ez egyszerűen nem igaz. Gelencsérnek nagyon sok dologban igaza van, tényleg drámai a helyzet, és tényleg egy katasztrófa kellős közepén vagyunk, de ezt sokan és sokszor elmondták már előtte is. Viszont a cikkben említett technológiák és kezdeményezések között sok olyan van, amiben jóval nagyobb a potenciál, mint ahogyan az az interjúból kitűnik. A körforgásos gazdaság koncepciója például lehetővé teszi, hogy a felhasznált szűkös természeti erőforrásaink újrahasznosíthatóvá váljanak – itt Gelencsér András megjegyzi ugyan, hogy ezek nagyon felaprózódnak a világban, ami szintén jogos aggály, de az értékes nyersanyagok (pl. nemesfémek) összegyűjtésére is vannak módszerek. Szintén szkeptikus volt a megújuló energiahordozókkal kapcsolatban, ebben a témában sok konkrét cáfolat is érkezett más szakemberektől, hiszen ma már látszik, hogy megfelelően kiegyensúlyozott rendszerekbe nagyon is megéri napelemparkokat, szélerőműveket telepíteni’
De a legfontosabb, hogy nem lehet azt mondani, hogy ha nyerünk –0,1 fokot a felmelegedéssel szembeni harcban, akkor annak semmi értelme, hiszen ez nem így van. Az a –0,1 fok lehet, hogy négy súlyosabb aszályt, két népvándorlási hullámot, árvizeket és rengeteg emberéletet jelent. Ugyanakkor azzal sem szabad áltatni senkit, hogy elég apró léptekben haladni – újjá kell építeni a városainkat, az iparainkat, a közlekedést, és ez valóban óriási nyersanyagigénnyel és erőforrások átcsoportosításával jár.
Évek óta azt latolgatjuk, hogy mikor pusztul el az emberiség, hogy hány évünk van hátra. Folyamatosan újabb becslések járják be a sajtót, Gelencsér András pedig ijesztően közelre, 2040-re tűzte ki a „jólét végét”. Ez mennyire tűnik reálisnak?
Nagyon nehezen kiszámíthatóak ezek a nagy léptékű változások, a szakma csak megközelítő becslést adó modellekkel tud dolgozni, ezért a sok különböző szám. De önmagában az is ijesztő, hogy évről évre korábbi időpontra saccolják a tudósok az összeomlást, ami azt jelenti, hogy a vártnál sokkal gyorsabban haladunk valami katasztrofális felé. Azt már tudjuk, hogy egyre gyakoribbak lesznek az úgynevezett összetett extrém események – például a szárazságok, hőhullámok, árvizek, fagyok –, ezt már most a bőrünkön érezhetjük, ahogy a továbbgyűrűző hatásaikat is: élelmiszerhiány, humanitárius katasztrófák, gazdasági válságok.
Nem sokkal ezelőttig az volt a konszenzus, hogy az évszázad végén lesz nagyon nagy a baj, most úgy tűnik, ez már sokkal előbb, néhány évtizeden belül elérkezhet. És nem csak a tengerpartokon vagy szárazabb területeken élő emberek válnak károsulttá, a válság nagyon hamar a bolygó teljes lakosságát elérheti a globális ellátási láncok miatt.
Egyes becslések szerint például a jelenleg is pusztító száraz és forró események száma megduplázódik a Föld népességének 93-95%-a számára a század végére – ez borzasztóan súlyos dolog. Aztán vannak bizonyos nagy fordulópontok, – például az őserdeink állapota vagy a tengerszint kérdése – amikkel kapcsolatban már a tudomány sem tudja pontosan megmondani, hogy mi lesz, ha átlépjük őket.
Nem túl hálás feladat ilyen közép-hosszú távú jóslatokba bocsátkozni, és már most nagyon nagy a baj. De ha az embereknek az kell, hogy elmondjuk, a jelenlegi életkörülményeink 5-10 év múlva már nem lesznek fenntarthatóak, akkor ezt elmondhatjuk…
Sokak szerint a legsúlyosabb probléma, hogy amíg a növekedésorientált kapitalista rendszer mozgatja a világot, addig nem sok esély van a környezettudatos változásokra. Bár léteznek alternatív modellek, de továbbra is kérdés, hogy elképzelhető volna-e egy más, „zöldebb“ gazdasági-társadalmi berendezkedés.
Eleve hibás a jólétünket GDP-ben mérni. Már most világos, hogy ez a rendszer csak egy nagyon szűk réteg zsebét tömi, miközben a tömegeknek egyáltalán nem lesz jobb…
Elméletben lehetséges persze a zöld gazdasági növekedés, de ez valószínűleg globálisan nem működik – az egyetlen fenntartható út az úgynevezett „nem növekedési modellek“ implementálása volna. Vagyis, hogy a gazdasági és technológiai hatékonyságnövelés helyett inkább a kereslet tudatos csökkentésére törekedjünk. Emellett csak a nagyon szelektív, környezettudatos gazdasági növekedést lehet fenntartani: olyan szektorokra gondolok, amik tényleg az alapvető szükségleteinket szolgálják. És nekünk is át kell gondolnunk, valóban mindenre szükségünk van-e, amit eddig fontosnak tartottunk, törekednünk kell egy sok szempontból talán puritánabb életforma kialakítására.
Szervezetek, akiket érdemes követni: Másfélfok – Éghajlatváltozás közérthetően Energiaklub – Szakpolitikai intézet és módszertani központ MTVSZ – Magyar Természetvédők Szövetsége Greenpeace Magyarország Fridays for Future Magyarország
Hasonlóan fontos lenne a szolgáltatás alapú gazdaság kialakítása, ami jobban ösztönzi a tudatosságot: itt ugyanis a piaci szereplők abban érdekeltek, hogy minél jobb minőségű és tartósabb szolgáltatást kínáljanak. Tegyük fel mondjuk, hogy nem megvásároljuk, hanem béreljük a háztartási gépeinket, vagy telefonunkat – itt már nem az a gyártó érdeke, hogy a készülék két-három év alatt tönkremenjen és újat kelljen vásárolnunk, mi pedig hosszabb ideig használhatunk egy jobb minőségű terméket.
Át kell állnunk arra, hogy bizonyos dolgokról lemondunk- valamint, hogy azonnali kidobás helyett megjavíttatjuk a meghibásodott tárgyainkat, és egyes javainkat megosztunk egymással. Ennek az autó a leglátványosabb példája: sokkal fenntarthatóbb volna a közlekedés, és sokkal jobban is működne, ha nem egy-egy ember ülne a járművekben, és elterjedtebb lenne a car-sharing modell.
A kormányoknak az is feladata, hogy a pénzt környezetszennyező iparágak helyett olyan intézményekbe fektessék, mint az egészségügy vagy az oktatás – ezek vezetnek ugyanis a szélesebb társadalom valódi jólétéhez.
Utaltál rá, hogy az egyén feladata is az igények, a fogyasztás racionalizálása. A környezettudatosság kapcsán mindig felmerül az egyéni és döntéshozói felelősség kérdése, ennek kapcsán sokan hangsúlyozzák, hogy az átlagos fogyasztó csak nagyon kis mértékben járul hozzá ezekhez a pusztító folyamatokhoz. Akkor mégis mennyire fontosak és hatékonyak ezek az egyéni változások?
Tény, hogy a népesség alig 10 százalékát kitevő tehetősebb réteg felelős az összkibocsátás több mint feléért, ezen belül is a globális elit (1%) a legnagyobb részéért. Ez önmagában rengeteget elmond a problémáról. Néhány héttel ezelőtt például kibukott a hír, hogy Kylie Jenner alig háromperces repülőutat tett meg a magángépével Kaliforniában, amivel egy átlagember éves karbonbüdzséjét eleregette. Az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) szerint a fejenként két tonnára mért CO2-büdzsé megtartása kell ahhoz, hogy másfél fok alatt tartsuk a felmelegedést, amivel sikerülne még egy éppen kibírható állapotot fenntartani a Földön – ilyen egyenlőtlenségek mellett ez egész biztosan nem fog menni.
Szerintem ettől függetlenül jó lenne már túllépni a vitán, hogy kié a felelősség: a fejlett országokban senki nem teheti le ezt a terhet, mindannyian tehetünk valamit az életünkben a fenntarthatóbb jövőért. Óriási változást jelent például az étkezésünk megváltoztatása, konkrétan a húsfogyasztás csökkentése/elhagyása, de a közlekedési szokásaink zöldítése is nagyon fontos. És az is feladatunk, hogy felszólítsuk a vezetőinket a változásra, tudatosítva, hogy a szavazatainkkal a túlélésünkért is voksolunk – ez talán drámainak hangzik, de a politikusok kezében van gyerekeink és unokáink jövője.
Szerinted világosabban kellene kommunikálni az emberek felé, hogy igenis le kell mondanunk egy csomó mindenről? Például, hogy nincs rendben, ha pár ezer forintért vásárolunk jegyeket a fapados járatokra…
Szerintem botrányos, hogy a légitársaságoknak alig kell adózniuk a kerozin után, ami egy borzasztóan környezetszennyező üzemanyag – ez nyomja le a repjegyárakat, és teszi lehetővé fapados légitársaságok térnyerését. Biztos vagyok benne, hogy senki nem szeretne szándékosan ilyen súlyos károkat okozni a környezetnek, és inkább arról van szó, hogy nem kommunikálják világosan az emberek felé, mennyi rejtett „költséggel’ jár az utazásuk. Ugyanakkor ha kézenfekvő megoldásként háromszorosára emeljük a repjegyárakat, azzal rengeteg embert elzárunk a könnyű utazás lehetőségtől, ami nyilvánvalóan nem igazságos. Tágabban értelmezve ez az egyik fő morális dilemmája, és sarkalatos pontja a nemzetközi klímapolitikának.
Magyarországon alig harminc éve van piacgazdaság, viszonylag kevés időt töltöttünk jólétben – van azonban számos fejlődő ország, akik még meg sem tapasztalták ezt, erre a nyugati világ közli, hogy már nem is fogják, mert mi már közben rájöttünk, hogy nem fenntartható. Ez tényleg nem fair, ezért is nagyon nehéz dűlőre jutni rengeteg környezetvédelmi kérdésben. Globális szinten a tágan értelmezett (gyarmatosító) nyugat feladata volna, hogy pénzügyileg kompenzálja ezeket az országokat, megközelítőleg egyenlő lehetőségeket teremtve az embereknek.
Legjobb lenne felismerni, hogy egy egyszerűbb élet, a javak megosztása, és a kollektív gondolkodás mindannyiunk érdeke. Pszichológiai kutatások bizonyítják, hogy a javak halmozása, a szünet nélküli fogyasztás (és ezzel indirekt módón más, széles rétegek kizsákmányolása) – hiába hisszük azt – nem tesz boldoggá minket. Ha az alapvető szükségleteinket ki tudjuk elégíteni (aminek biztosítására már vannak régóta vizsgált gazdasági modellek, például az univerzális alapjövedelem koncepciója), akkor több boldogságot meríthetünk a közösségeinkből, kreatív tevékenységekből vagy a természetben töltött időből.
Bár rengeteg szó esik a klímaváltozásról, mintha mégsem igazán éreznénk, mennyire nagy a baj. Hogyan lehetne ezeket a nagyon égető kérdéseket kommunikálni a szélesebb társadalom felé?
Szerintem nagyon fontos lenne az embereket a saját szívügyeiken keresztül megszólítani, megtalálni azokat a kapcsolódási pontokat, amiken keresztül a probléma valóban átélhetővé válna. Nagy szerepe lehetne ebben a közmédiának is: képzeljünk mondjuk el egy szimpatikus bemondót, aki néhány percben érthetően elmagyaráz valamit a tévénézőknek a klímaváltozással kapcsolatban – például, hogy miért drágulnak az élelmiszerek vagy száradnak ki a folyóink. Azt is el kell végre magyarázni az embereknek, hogy a spórolás, a fogyasztás csökkentése nem szégyelni való – az ellenkezője viszont nagyon is az.
Fotó: Kecskés Kala
Olvass tovább!
