Tökéletes házasságunk volt. Egy közös ismerősünk által ismertem meg a férjemet, és a dolgok már az első pillanattól kezdve remekül alakultak köztük. Három évig jártunk, majd összeházasodunk, és alig egy évvel az igen kimondása után sikeresen teherbe is tudtam esni. Minden annyira idilli volt. Mígnem a teherbe esésem után Mark egyre furcsábban kezdett viselkedni. Ekkor indultunk el a lejtőn.
Egyre gyakrabban járt el esténként szórakozni, mindig azzal az indokkal, hogy ügyfeleket kell elvinnie egy italra. Persze ma már tudom jól, hogy ez csak egy ócska trükk volt, de akkor igenis hittem neki… Ő volt az a férfi, aki mindig minden helyzetben őszinte és nyílt volt velem – a kapcsolatunk első napjától kezdve. A férfi, akibe mélyen beleszerettem. A férfi, aki a meg nem született gyermekem apja volt.
Néha a hajnali órákban csörgött a telefonja, és ő azt állította, a főnöke hívogatja, aki a tengerentúlon dolgozik. Hittem neki. Elkezdett késő éjjel kocsikázni menni. Amikor megkértem, hogy vigyen magával, hevesen ellenkezett. Mindig órákkal később tért csak haza. De én továbbra sem kételkedtem benne.
Egy alkalommal (a 2. hónap közepén) olyan erős görcseim lettek, hogy kórházba kellett mennem. Egyedül ültem taxiba, Markot ugyanis nem tudtam elérni. Amint megkapta az üzeneteimet, berohant hozzám a kórházba, ám ott azonnal értelmetlen vitába keveredtünk. A fejemhez vágta, hogy mennyire teherré váltam a számára. Mindezeket továbbra is a szőnyeg alá söpörtem, nem voltam hajlandó szembe nézni a valósággal. Úgy éreztem, nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy hibákat keresgéljek a házasságunkban. A közös gyermekünket vártuk, valahogy túl kellett ezen jutnunk.
A szexuális életünk is megrekedt, hiába próbálkoztam, Mark mindig hárította a közeledésemet. Eleinte stresszre és a fáradtságra hivatkozott, azt mondta, nincs energiája összebújni. Később az volt a kifogása, hogy „nem akarja bántani a babát”… Még engem kért számon, hogy hogyan juthat egyáltalán ilyenkor eszembe a szex. Megbántva éreztem magam, a nőiségembe, a lelkembe taposott bele.
Aztán eljött az a bizonyos nap (ekkor a terhességem 6. hónapjában voltam). Az egyik legjobb barátnőm átküldött nekem egy Facebook-linket, amire kattintva egy szórakozóhely fotógalériájában találtam magam. Az egyik képen pedig ott volt a férjem. Ott volt Mark, és szenvedélyesen csókolózott egy ismeretlen nővel. A nő magas volt, csinos és elképesztően gyönyörű. És itt voltam én… meghízva, terhesen, hatalmas pocakkal. Éreztem, ahogy minden erő kiszáll a testemből. Igen, voltak jelek, de én őszintén nem gondoltam volna soha, hogy képes lenne megcsalni. Főleg nem ilyen állapotban, terhesen.
Mit kellene tennem? Elhagyni? Hogyan nevelem fel egyedül a gyereket? Mit fognak gondolni az emberek? Kérdések tömkelege cikázott a fejemben. Éreztem, ahogy a szoba forogni kezd körülöttem. Nem kaptam levegőt, vérezni kezdtem, és összeestem a padlón. A következő, amire emlékszem, hogy egy kórházi ágyban ébredtem.
Mikor kinyitottam a szemem, ott állt Mark. Faggatni kezdett, tudni akarta, mi történt, mitől lettem rosszul. Erre teljesen elvesztettem a fejem. Előkaptam a telefonomat, és megmutattam neki a képet. Lesápadt az arca, de nem is próbálta letagadni. Bevallott mindent. A fotón lévő gyönyörű lány egy modell, akivel már kerek egy éve viszonya van. Egy klubban találkoztak, de elmondása szerint akkor még nem gondolta, hogy az alkalmi flörtölésből valami mélyebb és veszélyesebb kapcsolat fog kifejlődni. Megbánásnak azonban nyoma sem volt a szemében. Egy perc múlva már mindenért én voltam a hibás. A fejemhez vágta, hogy már nem ugyanaz a nő vagyok, akit elvett, és mint mondta, teljesen érthető, hogy nem bírta tovább elviselni a hangulatingadozásaimat. Én csak néztem rá, és döbbenten hallgattam. Mintha egy durcás, éretlen gyerek panaszkodott volna. Tényleg azt gondolta, hogy az életünk a baba ékezése után is ugyanolyan lesz, mint régen volt?
Ő a könnyebbik utat választotta. Egyszerűen keresett magának egy fiatalabb, bonyodalmaktól mentes nőt, aki mellett elfeledkezhetett a kötelességeiről. Végül bevallotta: rájött, hogy nem áll készen az apaságra. Erre én ennyit válaszoltam: „Arra nem állsz készen, hogy férfi legyél.”
Soha nem terveztem egyedülálló anyává válni. De akkor és ott, néhány perc alatt minden megváltozott. Volt B tervem? Persze, hogy nem. Melyik leendő anyuka gondolná, hogy egyedül, a férje nélkül kell világra hoznia a babáját? Annyi kérdés kavargott a fejemben…. Anyagilag megengedhetem magamnak, hogy egyedül vállaljak gyereket? Hol fogunk lakni? Egyedül leszek a szülőszobában? Ki fog segíteni a vajúdás alatt?
Még aznap este kiengedtek a kórházból, és pedig fogtam magam, és kiköltöztem a közös otthonukból, hazamentem a szüleimhez. Ekkor még nem mertem elmondani nekik, hogy vége a házasságomnak. Csak annyit mondtam, hogy a terhességem miatt több pihenésre és figyelemre van szükségem, amit Mark nem tud most megadni.
Néhány nap múlva meghoztam életem legnehezebb döntését: elhatároztam, hogy elválok. Úgy éreztem, ezt a kapcsolatot már nem lehet és nem is érdemes helyrehozni. Minden este álomba sírtam magam, és azon rágódtam, hogyan fog mindez hatni a gyerekemre.
A szüleim soha nem tudták meg a válásunk valódi okát.
A fiam hamarosan másfél éves lesz. Fogalmam sincs, mit hoz számunkra a jövő, azt viszont tudom, érzem, hogy a válás volt számunkra az egyetlen helyes út.
Forrás: HuffPost Fotó: Getty Images
