Házasság pro és kontra: miért éri meg manapság az oltár elé állni?

2022. július 29. |

Van-e szükség házasságkötésre, ha egyszer jól működik a kapcsolat? Tud-e bármi pluszt adni a pároknak? És vajon lemaradnak-e bármiről azok, akik a papír nélküli együttélés mellett döntenek? A marieclaire.hu újságírói mondják el a véleményüket.

Az emberi történelem legnagyobb részében a házasságokat inkább praktikus, főleg gazdasági okok miatt kötötték. A házasságkötések célja nem az egyéni boldogság elérése volt, hanem elsősorban a vagyon növelése, érdekszövetségek létrehozása, valamint a gyerekek jogainak szabályozása. A párok – különösen az alárendelt helyzetben lévő nők – egyéni szükségletei és vágyai csak másodlagos szerepet töltöttek be. Érdekesség, hogy maga a házasság intézménye is eredetileg azért jött létre, hogy a (természetesen érintetlen) nőket a férfiakhoz kössék, ezzel garantálva, hogy a feleség biztosan a férj vérszerinti utódjának adjon életet. A házasság révén a nő gyakorlatilag a férfi tulajdonává vált – akit a kedves férj egy időben akár még vissza is szolgáltathatott a családnak, amennyiben rövid időn belül nem született meg az áhított gyerek.

A 18. században vált egyre elfogadottabbá a gondolat, miszerint a házasulandó párok akár érezhetnének is egymás iránt valamit, ám ez még mindig messze volt a 20. században kialakult szerelmi házasságoktól.

A házasság intézménye nemcsak az elmúlt évszádokban, de az utóbbi évtizedekben is rengeteg változáson ment keresztül. A mai nőknek már nincs szükségük férfi partnerre ahhoz, hogy bankszámlát nyithassanak, vagy hogy vegyenek egy autót – az anyagi függetlenség lehetővé tette számukra, hogy egyedül is érvényesülni tudjanak, és ne a minél előbbi házasság legyen az életük legfontosabb célja. Ennek köszönhetően a világ fejlett országaiban jócskán kitolódott a házasulandó párok életkora: az első házasságot kötők átlagéletkora jelenleg 29 év a nőknél, és 30 év a férfiaknál.

házassága

A házasságok tehát ma már jobb esetben szerelemből köttetnek, és a felek a törvény szemében is egyenlőnek számítanak. A férfiak és nők közti teljes egyenlőség azonban még így sem tudott megvalósulni: felmérések szerint a férfiak mind szakmai, mind magánéleti szempontból sokkal többet profitálnak a házasságokból, mint a nők. A mai napig erősen élő tradicionális szerepfelfogás a férfiak számára egy sokkal kényelmesebb élethelyzetet teremt: házasság után nem kell többé az otthoni feladatokra, a házimunkára időt pazarolniuk, helyette teljes mellbedobással a karrierjükre koncentrálhatnak, és elkezdhetnek előrébb lépdelni azon a bizonyos ranglétrán. Ezért is van az, hogy az adatok szerint a házas férfiak általában többet keresnek, mint az egyedülálló társaik. Ugyanez viszont a nőkkel kapcsolatban már nem mondható el. Nekik az egyenlőtlen otthoni munkamegosztás miatt a házassággal egy rakás új feladat is a nyakukba szakad, a karrierjüknek pedig sok esetben végképp búcsút inthetnek.

Hiába házasodnak manapság a legtöbben szerelemből, az igen kimondásának a mai napig vannak gazdasági előnyei.

Ott vannak rögtön az adókedvezmények, amelyekkel sok országban (így Magyarországon is) igyekeznek felkelteni a fiatalok házasulási kedvét. Az úgynevezett első házasok kedvezményét például azok a párok vehetik igénybe, akiknél legalább az egyik fél az első házasságát köti, és a boldogító igen kimondásáért cserébe nettó 5000 forinttal tudják csökkenteni a személyi jövedelemadójukat 24 hónapon keresztül. És ne feledkezzünk meg a híres/hírhedt babaváró hitelről sem, amivel a párok akár 10 millió forintot is igényelhetnek, azzal a kikötéssel, ha 5 éven belül legyártanak egy gyereket. (Ha viszont mégsem születik meg a várva várt baba, érdemes felkészülniük az infláció miatt egyre horrorisztikusabbá váltó büntetésekre.) 

Na, de mit tud (vagy éppen mit nem tud) adni a házasság a marieclaire.hu újságíróinak?

„Sosem vágytam se esküvőre, se férjre”

Nem akarok túlságosan cinikus lenni, de be kell valljam, hogy én magam nem igazán vagyok házasság párti. Mint a legtöbb nő, felnőve természetesen én is azt tanultam, hogy a házasság valami olyasmi, amire egy lánynak igenis vágynia kell, és, hogy a férjhez menés már önmagában teljesítménynek számít. Ez ömlött ránk a mesékből, a filmekből, ez volt a „normális”, amit a legtöbben fiatalként nem is nagyon mertek megkérdőjelezni. Engem viszont sosem ragadott magával a cukormáz. Nem álmodoztam arról, hogy egyszer menyasszony leszek, nem vágytam se esküvőre, se férjre, a lakodalmaktól pedig gyerekkorom óta a hideg kiráz. Még egy egészen éles emlékem is van valamikor óvodás koromból, amikor játék közben kijelentettem, hogy én bizony sosem fogok férjhez menni. A döntésemben pedig a legromantikusabb Disney-mesék sem tudtak megingatni.

Nem hiszem, hogy bármiről is lemaradnék azzal, hogy nem lesz esküvőm (maximum a pénzem marad meg, amit így nem kell egyetlen nap miatt kidobni az ablakon), és azt sem gondolom, hogy a párkapcsolatom bármivel is erősebbé válna attól, ha lenne róla egy papírunk. Ettől független azokat a párokat is megértem, akik úgy érzik, a házasság tényleg ad valami pluszt a kapcsolatukhoz, akik várják, tervezik a nagy napot, és az esküvőjükre, mint az életük egyik legfontosabb pillanatára gondolnak.

„Szeretnék menyasszonyként bevonulni”

Olyan családban nőttem fel, ahol a szüleimet kivéve mindenki háromszor házasodott, (apám is már kétszer elvált) így a házasság, mint szentség nálam hamar érvényét vesztette. Anya mindig azt mondta, ha jót akarok magamnak, ne menjek férjhez. Számomra nem is jelent semmit, nem ez tart össze két embert. Ennek ellenére egyszer össze fogunk házasodni a párommal, mert jogilag sok előnnyel jár. Esküvőt viszont szeretnék, mert nagyon szeretem őket. Mindig sírok is rajtuk, mert annyira meghatnak. Szeretnék menyasszonyként bevonulni, és vágyom rá, hogy az a nap csak rólunk szóljon.

„Jeleztem, hogy meg ne merjék kérni a kezem, mert akkor elfutok”

Engem soha nem vonzott a házasság, maga az esküvő műfaja pedig egyenesen taszít. Gyerekként és felnőttként se nagyon láttam harmonikus, élettel és szeretettel teli házasságokat, de cserébe asszisztálhattam megannyi súlyos váláshoz, amik egy életre kiradírozták a lelkemből az intézmény iránti bizalmamat. Volt részem testközelből megélni, milyen a sunyi megcsalás, a másik anyagi lenullázása, a gyerekelhelyezési per, a mocskolódás, a gyerekek szenvedése… Mindezt olyan pároknál, akik őszinte szerelemmel szorították egymás kezét az oltárnál. Annyira nem szeretnék férjhez menni, házasságban élni, hogy két kapcsolatom ezért ment tönkre: jeleztem, hogy meg ne merjék kérni a kezem, mert akkor elfutok. Hát elfutás lett a vége. A működő párkapcsolatban persze hiszek, és a barátaim házasságkötésének is szívből és őszintén tudok örülni, de magamat nem látom kompatibilisnek ezzel az egésszel. Egész egyszerűen testidegen. Mint egy szűk tortaforma, amibe nem férek bele.

„Majdnem rávettük magunkat, de aztán jött a koronavírus”

Nekem soha nem volt fontos – nem úgy, mint a családomnak (a szüleim 45 éve együtt vannak.) Kivéve egy nagy-nagynénit, aki egész életemben a példaképem volt: négyszer vált el, és az utolsó férj volt számára az „igazi”. Akkorában kirívónak számított, de nagyon szabad lélek volt, az igazival sem költözött össze és 40 évig voltak boldogok. Ezen nagyon sokat gondolkodtam gyerekként, és felnőttként is elzárkóztam a házasság elől. A közös gyerek és a különböző állampolgárságunk miatt nekünk sok minden könnyebb lett volna, ha összeházasodunk, majdnem rá is vettük magunkat, de aztán jött a koronavírus. Néha még most is felhozza a család, meg a rengeteg plusz papírmunka miatt még mindig könnyebb lenne, de igazság szerint hidegrázásom van tőle. A párom volt nős, hasonlóan érez mint én. Olyan érzés, mint klausztrofóbiásként a liftbe lépni. Rá tudom venni magam, ha muszáj, de végig fuldoklom, és szorongok. A lépcsőn megmarad a szabadságom, vissza tudok fordulni, meg tudok állni.
A másik, hogy nagyon olvasós gyerek voltam, és én válogattam meg a könyveimet, úgyhogy tinédzserként, kicsit idejekorán már nagyon sok párkapcsolati buktatóba, párkapcsolati drámába beleláttam, és sokat hallgatóztam is a felnőttek között. Szóval nekem nagyon hamar lejött, hogy nincs örökkön-örökké, legalábbis nem azon a lángon, ahogy megindul. Egyébként ez a szakításoknál is megkönnyítette a dolgomat, mert pontosan tudtam, hogy csak időszakosan tart egy-egy elválás miatti fájdalom, nyüglődés. Nem vettem olyan véresen komolyan, mint más barátnők.

„Az ügyintézés egyszerűsítése miatt gondoltuk, hogy célszerű összeházasodni”

Amikor két év együttlét után úgy döntöttünk, szeretnénk gyereket és gyorsan össze is jött a baba, az ügyintézés egyszerűsítése miatt gondoltuk úgy, hogy célszerű összeházasodni. Már hét hónapos terhes voltam, nem is akartunk nagy esküvőt, tényleg csak azért akartuk, hogy ne kelljen az apasági nyilatkozattal és hasonlókkal vesződni, ne kérdezősködjenek annyit. Ezzel a logikával jól mellé is lőttünk. Mivel nem vettem fel a férjem nevét, így eleve megkérdőjelezik minden hivatalban, hogy egyáltalán az én gyerekeim-e, a postára is vinnem kell a házassági anyakönyvi kivonatot, ha át akarom venni a férjem levelét. Ami még ennél is szebb, a második gyerek születésekor (kereken két évvel az első után) ugyanúgy be kellett fáradnom az anyakönyvi hivatalba, mint az első gyereknél, mert a két évvel korábbi házassági anyakönyvi kivonatot már nem fogadták el a gyerek anyakönyvezéséhez a kórházban, nekik fél évnél nem régebbire volt szükségük ahhoz, hogy apasági nyilatkozat nélkül iktassák a baba születését.

„Gyakran érzem úgy, hogy kimaradtam valamiből”

Én alapvetően nem igazán vágytam házasságra és nagy esküvőre, sosem éreztem, hogy ennek bármi jelentősége lenne. Aztán amikor terhes lettem, valamiért úgy gondoltuk, hogy mégis praktikus lenne összeházasodni a gyerek születése előtt: könnyebb az ügyintézés, nem kell bajlódni az apaságival, ilyesmik. Nyolc hónapos terhes voltam, amikor két legjobb barátunkkal elmentünk a második kerületi önkormányzatra, és nagyjából öt perc alatt, a halotti anyakönyvi kivonatokkal zsúfolt könyvespolc előtt állva egy szűk irodában, összeházasodtunk. Utána ettünk egy pizzát, rajtam kívül mindenki megivott egy-egy italt, és viszontlátásra – akkoriban azt gondoltam, hogy akkor ez ennyi volt, le van tudva, el van intézve, kisebb gondom is nagyobb volt ennél. De azóta gyakran érzem úgy, hogy kimaradtam valamiből, és még nem tudom megállapítani, hogy a kislányokba születésüktől fogva beletáplált, esküvőkkel kapcsolatos szentimentális elképzelések dolgoznak bennem, vagy csak nagyon vágynék már egy jó bulira. Még most sem érzem, hogy ez bármiféle transzcendentális réteget adna a kapcsolatunkhoz, vagy hogy a házasság/esküvő betonozná be a szerelmet. Nem érzem, hogy ha a kapcsolatunkban megoldhatatlan problémák merülnének fel, akkor bármivel is tartoznék egy papírnak vagy “szent köteléknek”. De tetszik az ünnep szertartásossága, az esküvők hangulata, az elképzelés, hogy két ember boldogságát egy óriási bulival ünnepeljük meg. Mindenesetre mostanában sokat beszélgetünk róla, hogy egy-két év múlva mégis tartanánk egy pótesküvőt csak úgy a legjobb barátainkkal valami Balaton menti faluban – majd meglátjuk, hogy összejön-e.

„Elváltam, ennek ellenére még mindig hiszek a házasságban”

A húszas éveim végén férjhez mentem, gyereket szültem, ahogy annak lennie kell (még így is én voltam az utolsó a sorban a vidéki barátnőimhez képest). Volt fehér ruhám, igazi lagzim, ahol én (is) iszonyúan jól éreztem magam… Azóta eltelt sok-sok év és válás lett a vége. De egyiket sem bánom. Így utólag visszagondolva talán csak azt bánom, hogy nem éltem meg igazán a nagy napot – annyira fiatal voltam és izgultam, hogy nem tudtam jelen lenni a pillanatban. A házasságban ennek ellenére még mindig hiszek: ha két ember szereti egymást és szeretné ezt kifejezni egy papírral is, akkor fontos, és sokat is jelenthet. Még akkor is, ha esetleg elmúlik. Mert az is benne van a pakliban. Ugye! De amikor ott állsz az esküvőd napján és igent mondasz, akkor arra gondolsz, hogy ez örökre szól. Ez a lényeg szerintem. Hiszek ennek a romantikus részében – és ha még egyszer oltár (inkább anyakönyvezető) elé állok ebben az életben, ami nincs kizárva, megpróbálok majd jelen is lenni. Teljesen! Hátha úgy már örökre szól.

Forrás: The Week, KSH Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód