A szobámban vártam Annát, hogy elvégezhessük a szükséges papírmunkát, amely a közös életünk hivatalos kezdetét is jelképezi. Ahogy belépett, hellyel kínáltam, az ajtót pedig direkt résnyire nyitva hagytam, hogy közben szemmel tarthassa a kisfiát, aki a mellettünk lévő szobában tévézett. Bár tegnap is kitölthettük volna a papírokat, nem akartam azonnal ezzel kezdeni. A hozzánk érkező édesanyák legtöbbször zaklatottak, jobban szeretek legalább egy szusszanásnyi időt hagyni nekik ebben az új helyzetben. Ez nemcsak fizikai, hanem lelki fáradtság is, ráadásul ahogy oldódik a stressz, hihetetlen kimerültség lesz úrrá rajtuk. Talán nekünk, segítőknek is ilyenkor a legnehezebb, mert még nincs olyan bizalom, hogy megosszák velünk, lelkileg miben tudjuk támogatni őket, így sokszor én is csak sötétben tapogatózom, mindenféle gesztussal próbálkozom, hogy jobb legyen nekik.
Miközben Anna töltötte a papírokat, a nyitott ajtón át én is Zolikát figyeltem. Kíváncsi voltam, hogyan reagálnak rá a többiek. A gyerekek közé is be kell ám illeszkedni. Vajon elsőre befogadják majd őt? Ahogy látom, most még mindenki egy kis távolságtartással szemléli őt. Anna kérdése zökkentett ki a gondolataimból.
„Ide mit írjak?” – mutat rá a papíron az egyik rubrikára.
„Ki segített nektek abban, hogy megtaláljátok a megfelelő anyaotthont?” – kérdem.
„Hát a védőnő! Ő biztatott, hogy merjek kilépni abból a borzalomból, amiben éltünk. Megoszthattam vele az érzéseimet és helyet is keresett nekünk. Nélküle szerintem nem is lett volna elég bátorságom felszállni arra a buszra. Konkrét név is kell ide?”
„Nem, nem, elég, ha csupán leírod, hogy a védőnő segített. Nekünk is jó tudni, hogy kihez fordultál a bajban.”
Anna ezután már nem is nagyon kérdezett, serényen írogatta tovább a válaszokat. Ritka, hogy valaki ennyire önállóan töltsön ki mindent, ez megnyugvással tölt el. A korábbi bizonytalanság és bizalmatlanság, mintha már oldódna benne. Még így, kissé megtörve is látszik, hogy van hite, pedig ilyenkor ezt nem könnyű fenntartani.
Amikor végeztük a hivatalos résszel, kihívtuk Zolikát, hogy megmutassam a szobát, ami végre már csak a kettőjüké lesz. A tegnapi ideiglenes hely után látom, hogy felcsillan a szemük.
„Itt csak mi alszunk majd?” – kérdezi Zolika, aki eddig még nem is nagyon hallatta a hangját.
„Bizony!” – bólogatok. A szoba, amit kiválasztottunk nekik, közel van a közösségi helyhez, így bármikor, amikor úgy érzi, hogy játszana vagy mesét nézne, az anyukája is közel maradhat hozzá, kicsit rálátni innen is, ha nyitva hagyja az ajtót.
„Mennyi ruhával jöttetek?” – kérdem.
„Alig tudtam pakolni valamit a bőröndbe” – mondja lesütött szemmel, amitől nekem is szívfacsaró érzésem támad. Borzasztó lehet egy bőrönddel elindulni. És bár sokat láttam már ilyet, nekem is minden alkalommal újra és újra tartanom kell magam, mert belefacsarodik a szívem a sorsuk hallatán. Persze ebből ők mit sem sejthetnek.
„Ne aggódj, mire jön a hideg, minden fontos kelléket beszerzünk nektek. Mit szólsz, ha a héten elmegyünk vásárolni?”
„Új ruhákat kapunk?” – néz rám Anna meglepődve.
„Persze! Minden szükséges holmit megveszünk nektek. Biztos vagyok benne, hogy Zolika is akkor a legboldogabb, ha kiválaszthatja azt a cipőt, amit szeretne hordani a télen. Megbeszéljük a keretet és szerdán el is megyünk vásárolni.”
Leírhatatlan, amit Anna arcán látok. Talán most kezdi látni, hogy ennek az útnak jó vége is lehet. Hogy volt értelme elmenekülni a biztos rosszból egy bizonytalan, ám reményekkel teli új élet felé.
„Most magatokra hagylak, de szólj, ha még bármire szükségetek lenne. A kezdő tisztasági csomagot a kollégám már bekészítette nektek, de persze bármit tudunk pótolni, ha elfogy.”
Ahogy kimegyek, látom, hogy a többiek be-bekukucskálnak a szobába. Ilyenkor mindig kicsit megváltozik a légkör itt nálunk az otthonban. Kíváncsi vagyok, hogyan fogadják majd őket. Most még csak mindenki találgat, hogy kik lehetnek az új lakók, és vajon mi az ő történetük…
A cikket egy otthonban dolgozó munkatárs írta. Vezetékneveket a beazonosíthatóság miatt nem közölhetünk.
Forrás: Gyermekláncfű Anyaotthon Alapítvány Fotó: Unsplash
