A könyvet az elhajlott esték után jelentkező, másnapossággal kevert bűntudat érzésének leírásával kezded. Ahogy írod, ennek az angolban külön neve is van: shameover. Amióta mélyebben boncolgattad a témát, kellemesebbek a másnapok is?
Azóta nem is volt olyan sok másnapom! (Nevet.) De azt hiszem, ez még önmagában kevés a megoldáshoz: jó lenne, ha az ehhez hasonló nehéz érzések analizálása képes lenne varázsütésre feloldani a bűntudatot, de ez – legalábbis nálam – jóval lassabb és komplexebb folyamat szokott lenni. Megnevezem, boncolgatom a szituációt és az érzéseimet, majd próbálok emlékezni a felismeréseimre, amikor újra megélem az adott helyzetet. Aztán kezdem az egészet újra, és újra… és jó esetben végül tényleg sikerül megszabadulnom a bűntudattól vagy a szorongástól.
A könyvedben felsorolt bűntudat- és szégyenforrások jelentős része ha nem is abszolút a modern kor szüleménye, de mindenképpen a kortárs kultúránkban erősödött fel. Szerinted kijelenthető, hogy a modern ember több bűntudatot él meg, mint az őseink?
Van egy olyan érzésem, hogy igen, de ezt nagyon nehéz megmondani, hiszen rengeteg érzés mosódik össze a bűntudat fogalma körül: gyakran iszonyú nehéz megkülönbözetni a bűntudatot a szégyentől, vagy akár a szorongástól. De talán azt a homályos, nehezen megragadható érzést, hogy rosszul mennek körülöttünk a dolgok, és ezért valahogy mi is felelősek vagyunk, gyakrabban éljük meg manapság, mint korábban. Ennek egyik kézenfekvő oka az lehet, hogy elképesztően kitágult a világunk, sokkal több szállal kötődünk másokhoz, legyen szó a közösségi médiáról vagy a gazdasági folyamatok által létrehozott összekapcsolódásokról. Gyakorlatilag folyamatosan értesülünk a világ történéseiről és mások privát életének – gondosan kiválogatott és megkomponált – mozzanatairól. Óriási információs zajban élünk, amiben egyre nehezebb megállapítanunk, hogy mi az, ami a mi felelősségünk – ez pedig gyakrabban vezethet bűntudathoz is.
Kicsit úgy tűnik, mintha a modern korunk el is várná tőlünk a bűntudatot. Mintha kötelességünk lenne azt kommunikálni, hogy tudatos, reflektált emberként rosszul érezzük magunkat a világ dolgai miatt. Így a bűntudat is egyfajta erényjelzéssé vált.
Abszolút. Ennek kapcsán két dolgot fontos kiemelni. Az etika történetét áttekintve feltűnő, hogy korábban messze nem esett ennyi szó az érzelemmenedzsmentről, hiszen az etika tárgya mindig is az emberi cselekvés volt, az, hogy mit teszünk. Az, hogy folyamatosan monitorozzuk saját magunk és mások érzéseit, hogy a társadalom előírja, hogy adott szituációkban mit kellene éreznünk, abszolút modern konstrukció. Szinte mintha többször kérnénk számon a másikat azért, amit gondol és érez, mint azért, amit tesz. Ennek egyfelől az az oka, hogy az online világban már jóval kevesebb rálátásunk van mások tényleges cselekvéseire – miközben sokkal többet látunk a gondolataikból és indulataikból. A másik tényező szorosan kapcsolódik ehhez: olyan világban élünk, ahol rettentő szorosan össze vagyunk drótozva, és amit mégis egyre kevésbé értünk. Van egy erős érzésünk arról, hogy bizonyos tendenciák nagyon negatívak egyes csoportokra vagy az emberiség egészére nézve, de nincsenek hatékony válaszok a kezünkben, amikkel reagálhatnánk ezekre a problémákra. És mi marad ilyenkor? A tehetetlenség, a tépelődés, és az ezekkel kapcsolatos érzéseink szüntelen kommunikációja. Ez látszik például a klímaváltozás témája körül: kötelességünk tudatában lenni saját privilégiumainknak, saját felelősségünknek a földet elpusztító gonosz gazdasági gépezet alkatrészeként, de nincsenek valódi cselekvési lehetőségeink. Amikor nem tudunk érdemben foglalkozni a társadalmi problémáinkkal, csak a pózok, a pótcselekvések maradnak, és ugyanezt várjuk el másoktól is. Már nem a „megfelelő“ cselekvést, hiszen arról fogalmunk sincsen, hogy is nézne ki, hanem a „megfelelő“ reakciókat. Ezekkel tudjuk kommunikálni mások felé, hogy „jó emberek“ vagyunk, így választjuk ki, hogy kiket engedünk be erkölcsi és elvi közösségeinkbe.
Az érzelmek állandó monitorozása és a társadalom által előírt „adekvát“ érzelmek megjelenése egyértelműen a pszichológia népszerűvé és mainstreammé válásának következményei. Miközben Magyarország még mindig ünnepli a mentális egészség körüli tabuk ledöntését, te nagyon fontos kritikákat fogalmaztál meg a tudományterület problémáival kapcsolatban. Nem féltél ettől a darázsfészektől?
Igyekeztem óvatosan és tapintattal nyúlni a témához, mint minden érzékeny kérdéshez a könyvben. Ettől függetlenül biztosan vannak olyanok, akiket ezek a kritikák rosszul érintenek, volt például olyan ismerősöm, aki megkérdezte tőlem, hogy mi a fenének csesztetem a liberális, progresszív embereket, mikor Magyarország nagy része amúgy is fényévekre van ettől… Na most ez eleve feltételez egy fejlődésívet, amiben az ember a sötétségből kilépve először progresszívvá válik, aztán megengedhető neki, hogy megkritizálja a saját közegét – én már ebben sem nagyon hiszek. Az is igaz, hogy a könyv a magyar társadalomra levetítve sok tekintetben torz képet mutat, hiszen én a saját szűk közegemet kritizálom benne, ami manapság már inkább csak szubkultúrának számít. Viszont azt gondolom, hogy nagyon befolyásos szubkultúráról van szó, épp ezért fontos párbeszédet kezdeményezni velük. Nem azért cseszegetem a mainstream pszichológiát, mert visszavágyódnék egy olyan korba, amikor nincsen szaksegítség a mentális zavarokkal küzdőknek, vagy az emberek nem kapnak teret, hogy beszéljenek az érzéseikről, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy rámutassunk a terület problémáira. Sőt, bizonyos szempontból szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen éppen azért, mert hozzánk mindig késve csorognak le a globális trendek, lehetőségünk van korrigálni az esetleges hibákat. Alapvetően egyébként egyetértek a progresszívek legtöbb diagnózisával: ahol azt gondolják, hogy valami igazságtalanság van, ott általában én is igazságtalanságot látok, amiről azt érzik, hogy boldogtalanságot szül, ott én is érzem a boldogtalanságot. Viszont azt is gondolom, hogy a napjainkra felkapottá váló mainstream – elsősorban pszichológiai – értelmezések nem igazán járulnak hozzá, hogy a világunk valóban igazságosabb és boldogabb hely legyen.
A kötetben olyan bűntudatforrásokat sorolsz fel, mint a környezetszennyező életmód, a privilégiumaink vagy az anyaság. Milyen szempontok alapján gyűjtötted ezeket össze?
Olyan témákat kerestem, amikhez személyesen is tudtam kapcsolódni, amikhez volt elég élményanyagom és információm ahhoz, hogy tényleg autentikusan meg tudjam írni őket. És amikkel az olvasók is jó eséllyel rezonálnak majd.
Ezek közül sok kizárólag vagy inkább speciálisan női tapasztalatokhoz kötődik. Szerinted a nők több bűntudatot élnek meg, mint a férfiak?
Szociálpszichológusok már kimutatták, hogy a nők hajlamosak rá, hogy az életükben megélt sikereket inkább másoknak, míg a kudarcokat inkább saját maguknak tulajdonítsák, míg ez a férfiaknál épp fordítva működik. Márpedig ha az a világnézetünk alapja, hogy mi felelünk minden rossz dologért, abból az is következik, hogy valószínűleg több bűntudatot fogunk megélni. Ha csak ebből indulunk ki, akkor azt mondhatjuk, hogy a nők valóban gyakrabban szenvednek a bűntudattól. A szégyen kapcsán arról is írok, hogy ennél a nagyon testi érzelemnél fontos faktor, hogy miként látszunk a világban, ami a szocializációnk okán a nők számára általában kiemeltebb jelentőségű. Mi, nők fokozottabban monitorozzuk külső megjelenésünket, és sokkal hajlamosabbak lehetünk a külső tekintet internalizálására. Ugyanakkor az is tény, hogy a férfiak szocializációja pedig nagyon megnehezíti számukra az érzelmeik kifejezését, verbalizálását, így még mindig nagyon kevés információnk van arról, hogy a férfiak hogyan érzik magukat az életükben. Ha egy rakás nő összeül, ott garantáltan ömlik majd a szégyen meg a bűntudat – a férfiak esetében az ilyen beszédmód jóval szankcionáltabb, különösen a szégyen esetében, ami valahol mégis csak egyfajta elégtelenségérzés megélésére utal.
De a patriarchális hatalmi dinamikákban eleve több elvárás terheli a nőket, vagyis több a hibázási lehetőség és így a potenciális bűntudat is.
Ez igaz. Ráadásul ma egy olyan világban élünk, ahol egyszerre várjuk el a nőktől az aktivitást – hogy menj, intézd a dolgaidat, legyél kezdeményező – és a passzivitást – különösen olyan területeken, mint a szexualitás. Ez az ambivalencia önmagában sok nehéz érzés forrása lehet.
Sok ismerősöm kifejezetten az anyaságról szóló fejezet miatt vásárolta meg a könyvedet, de a közösségi médiából is egyértelműnek tűnik, hogy az anyaság miatt megélt bűntudat még mindig nagyon erősen lüktet a nőkben. Te itt fogalmazod meg talán a legélesebb kritikát, infantilisnek, fárasztónak nevezed ezt az anyaságidentitásból fakadó ördögi kört, amiben állandóan jó anyaságunkat kell bizonygatnunk és felelősséget kell vállalnunk a gyerekünk életének minden momentumáért. Szerinted segíthet ez a nézőpont azoknak a nőknek, akik még nagyon benne vannak ebben a helyzetben?
Ez az a téma, amin a legtöbb ideje dolgozom. Érdekes is, hogy ebbe került a legtöbb indulat, mert közben ezzel kapcsolatban van a leginkább letisztult véleményem. Emlékszem, sok éve egy magazin megkért, hogy írjak egy cikket az anyaságról, és akkor elhatároztam, hogy úgy fogom megírni, hogy egy szóval sem hivatkozom a gyerekek érdekeire – egy anyaságról szóló cikkben beszéljünk már az anyákról, ne a gyerekekről. Amikor a második gyerekem még kicsi volt, nagyon elkezdte szúrni a szemem, hogy az anyák igényeiről csak úgy tudunk beszélni, ha valamilyen módon összekötjük őket a gyerekek szükségleteivel. „Azért jó, ha anya jól van, mert akkor a gyerekek is jól lesznek.” Mintha az önmagában nem lenne elég, hogy egy anya jól van… Amikor erről a témáról írtam, már nem bűntudatot, hanem dühöt éreztem, és bevallom őszintén, egy kicsit a többi anyára is tudok haragudni, amikor ezt a rettentően kártékony narratívát fenntartják és újratermelik. Bár azt hiszik, hogy kritikusak az anyákat terhelő elvárásokkal szemben, mégis ugyanazok szerint a játékszabályok szerint játszanak.
Közben dübörög az „anyákat felszabadító“ mozgalom, amikor a fáradt anyukák kirakják a sírós szelfiket és „végre őszintén“ beszélnek az anyaságról. Hogyan lehet feloldani az anyasággal kapcsolatos bűntudat paradoxonát, amikor még mindig ezeket a gesztusokat glorifikáljuk?
Az a gond, hogy ez az egész egy nagyobb kulturális jelenség része, ami az „áldozati póz“ felvételének trendje. Manapság teljesen félreértelmezett módon azt nevezzük emancipációnak, amikor egy személy vagy egy csoport hátrányos helyzetében megnemesülve azt hangoztatja, hogy még sokkal de sokkal jobban el van nyomva annál, mint ahogyan azt bárki gondolta volna. Ugyanerre az útra lépett a kortárs feminizmus is a metoo-mozgalommal. Közben nem vesszük észre, hogy az áldozati szerep mutogatásával épp az ellen dolgozunk, hogy megerősíthessük magunkat, miközben ősi sztereotípiákat termelünk újra a nők gyengeségéről és védtelenségéről. Én azt szeretném, hogy az anyák jól érezzék magukat, nem azt, hogy szabadon sírhassanak, ha szarul vannak.
Korábban sokat foglalkoztál feminizmussal, ami a mai Magyarországon még mindig meglehetősen terhelt fogalom. Ilyen szempontból kényelmes volt az erkölcsfilozófia neutrálisabb megítélésű keretrendszerét használni?
Ez valóban bejáratlan terület a hazai mainstreamben, de azért a kötetben is végig vállalom a feminista nézőpontomat. De igaz, hogy részben tényleg azért fáradtam bele a feminista aktivizmusba, mert elég szar az, amikor a másik már attól befeszül, hogy meghallja, mivel foglalkozom. Kétségtelen, hogy az etikától senki nem feszül be, de cserébe nem is érdekel senkit – egy erkölcsfilozófus gondolataira jóval kevesebben kíváncsiak, mint egy „harcos feministára“.
Pedig nagyon látványos, hogy az elmúlt években mekkora sztár lett Byung Chul-Han filozófus – világszerte és nálunk is. Szerinted miért fordul most a modern ember a filozófiai értelmezések felé?
Han azon kevés gondolkodók közé tartozik, akik törekszenek rá, hogy eredeti gondolatokat fogalmazzanak meg, relatíve érthetően – és manapság mindenki ki van éhezve az olyan gondolatokra, amik még képesek újat mondani, és nemcsak az ezerszer ismételt paneleket szajkózzák. Han szövegei egy olyan nézőpontot kínálnak fel, ami megmutatja, hogyan léphetünk kettőt hátra, hogy onnan rátekinthessünk az életünket meghatározó társadalmi folyamatokra, és meglássunk bennük valami mást. Erre szerintem pokoli nagy igény van.
A könyvedben egyébként kritikusan viszonyulsz a saját tudományterületedhez is: kijelented például, hogy Kant olvashatatlan. Nem féltél tőle, hogy a saját szakmai közeged hogyan reagál a kötet lazaságára, ezekre az őszinte reflexiókra?
A bölcsésztudományok főleg írásban kommunikálnak, szóval izgatottan várom a szakmai oldalról érkező kritikákat és recenziókat. Hogy őszinte legyek, kifejezetten tartottam a szakmai reakcióktól, de az eddigi személyes megnyilvánulások alapján – amik abszolút pozitívak voltak – úgy érzem, a filozófusok is megértették, hogy a kötetem alapvetően a bűntudatról szól, amihez az erkölcsfilozófia egy értelmezési keret. Én nem Kantról akarok beszélni, hanem a bűntudatról. Nem egy felszínes tudományos ismeretterjesztő könyvet írtam, hanem felhasználtam a tudományterületünket egy független témához. Egyébként szerintem igenis fontos kimondani, hogy a filozófiai szövegek egy része tényleg olvashatatlan – még maguknak a filozófusoknak is.
Egyetemi oktatóként is dolgozol. A könyvedben többször beszélsz saját élményeidről, a végén pedig egy fiatalkori szerelemről is, ahol a saját szexualitásod témája is megjelenik. A diákjaid közül is nyilván sokan olvasták a könyvet, nem volt furcsa így kitárulkozni előttük?
Kicsit, az utolsó fejezetet zavartan kerülgetik is a diákjaim! (Nevet.) De egyébként pont a múlt héten mondta az egyikük, hogy szerinte vagány volt ezt még betenni a könyv végére. Ugyanakkor ez az egész egy nagyon is tudatos vállalás volt: amit abban az utolsó fejezetben leírok néhány túlzástól eltekintve teljesen igaz. Beszéltünk már róla, hogy miként válunk pózokká a mai társadalomban – az írói pozíció nyilván ugyanilyen póz, hiába próbálok maradéktalanul őszinte lenni, imágó marad. Mégsem éreztem volna ezt a pózt hitelesnek, ha ez a fejezet kimaradt volna. Számomra soha semmi nem okozott olyan intenzív szégyenteljes fájdalmat, mint a reménytelen szerelem megélése. Ezzel nyilvánvalóan nem vagyok egyedül. Az őszinteségemmel a szexualitás körüli szemérmességet próbáltam megtörni, különösen miután mostanában mintha derogálna az értelmiségnek a szexről beszélni. Mintha a szellemi progresszióból szükségszerűen következne az aszexualitás. Miközben soha ennyi pornográf inger nem érte az embereket, mint ma. Volt bennem egy szándék, hogy rehabilitáljam a szexet mint az élet egy fontos és viszonylag kellemes tevékenységét, és hogy beszélhessünk értelmiségiként a szerelemről anélkül, hogy profánnak vagy infantilizálónak éreznénk. Vicces módon talán ez a legnagyobb tabu, amit a könyvben érintek.
Fotó: Mohos Márton
