Nem azért bánt veled rosszul az anyád, mert nem érdemled meg a törődést

2022. november 16. |

Észrevetted már valaha, hogy újra és újra egymáshoz nagyon hasonló szituációban találod magad, mintha csak ugyanazt a forgatókönyvet ismételnéd? Például, amikor megfutamodsz az utadba kerülő nagyobb kihívások és feladatok elől, mert a fejedben már előre eldöntötted, hogy te úgysem vagy elég jó, elég okos, elég tehetséges. Vagy amikor egymás után ugrassz bele a hasonlóan rossz párkapcsolatokba, és érzelmileg elérhetetlen férfiakért rajongsz? Jó hír: az önsorsrontó ismétlődéseknek megvan a pszichológiai magyarázata – ezek az úgynevezett maladaptív sémák, amelyek ugyan gyerekkorunkban rögzülnek, de évtizedekkel később, a felnőtt életünkben is észrevétlenül képesek szervezni a mindennapi életünket, a kapcsolatainkat, a döntéseinket. Vágyi Petra klinikai szakpszichológus és sématerapeutával a többi között arról beszélgettünk, miért lenne fontos, hogy felismerjük és foglalkozzunk a bennünk élő sémákkal, valamint, hogy szülőként hogyan akadályozhatjuk meg, hogy továbbadjuk azokat a gyerekeinknek.

terápia-pszichologus

Tavaly jelent meg a Sémáink fogságában – Hogyan lépjünk ki az ismétlődő forgatókönyvekből? című pszichológiai, önsegítő könyved, amelyben részletesen, de a laikusok számára is jól érthetően írsz a sématerápiáról, illetve magukról a sémákról. A séma kifejezést a mindennapokban is szoktuk használni a minta, sablon szinonimájaként – de mit értünk alatta a pszichológiában? Mik azok a sémák, és mit takar a sématerápia, el tudnád ezt magyarázni?

A séma gondolkodásunk tudattalan szervező elve, ami valójában a pszichológiában már régóta ismert és használt tanuláselméleti fogalom. Nagyon sok információ és impulzus ér bennünket a mindennapjaink során folyamatosan. Ahhoz hogy ezt a rengeteg információt fel tudjuk dolgozni és el tudjuk tárolni, egyszerűsítésre, csoportosításra van szükség. Az egyszerre megjelenő, azaz jellemzően együtt járó, együtt előforduló részleteket, impulzusokat tömörítve, egységbe szervezve tároljuk. Vagy a valami miatt nagyon jelentős események/élmények legmarkánsabb részét látjuk el egy jelentéssel, és így fogjuk megjegyezni, mintegy leegyszerűsítve a sok részletet, a lényeget megragadva. A sémák lényegében ezek az egységek. Azért alkalmazzuk ősidők óta ezeket a blokkokat, hogy tanulva és értve a helyzeteket, hosszú távon segítsenek bennünket az alkalmazkodásban, és ezért is adaptívak. Ám ezek közül jó néhány, – főként az emberi kapcsolatainkban megélt koragyermekkori tapasztalataink közül – csak abban a közegben, abban az időszakban, azon emberek közt érvényes, ahol először átéltük őket, máshol, később, másokkal kapcsolódva már nem. Ha később mi mégis ezeket a múltbeli helyzetben, kapcsolatban megélt hiányokból, negatív, fájdalmas, kellemetlen, ijesztő élményeinkből származó sémákat használjuk a jelenbeli helyzetek, önmagunk, vagy a másikakkal való kapcsolódásunk értelmezése során, akkor ebből fakadóan torzítások jelennek meg mindennapjainkban, ami rontja énképünket, a másik észlelését és ezáltal kapcsolatainkat. A Jeffrey Young által kidolgozott sématerápia és gondolkozási rendszer séma fogalma ezekre a negatív, kellemetlen élményekből kialakított egységekre fókuszál. A jelenben bizonyos helyzetek aktiválhatják sémáinkat – mert valamilyen hasonlóság miatt ismerősnek éljük meg –, és tévesen az az automatikus meggyőződésünk lesz, hogy ez a mostani helyzet pont az, mint a régi volt, és emiatt tudni véljük, sőt, meggyőződésünk lesz, hogy a belénk rögzült hiedelmünk továbbra is igaz, hogy az a a valóság. Valójában viszont csupán egy korai tapasztalatot és az abból kialakult meggyőződéseinket vetítjük rá tudattalanul az aktuális szituációra, kapcsolatunkra, ezáltal eltorzítva azt.

vagyi-petra

Ezek a sémák tehát olyan folyamatosan ismétlődő, igazságnak hitt berögződések, melyek meghatározzák viselkedésünket bizonyos szituációkban. És azért hisszük megkérdőjelezhetetlennek ezeket, mert már gyerekkorunkban belénk ivódtak. De hogyan és miért alakulnak ki a gyerekkorban?

Gyerekkorban, koragyerekkorban, és később a serdülőkorban az úgynevezett alapszükségleteink frusztrálódásakor jönnek létre. Jeffrey Young alkotta meg a gyermeki lélektani alapszükségletek fogalmát, amelyek nagyon fontosak, már-már alapvetőek a lelki egészség fejlődését tekintve. Az öt alapszükséglet felsorolva: kapcsolati vagy szeretet szükséglet, autonómia-kompetencia szükséglet, érzések és szükségletek szabad kifejezése, játék és spontaneitás szükséglet és végül a reális keretek/határok szükséglete. Ha ezekre a szülők, nevelők nem megfelelően reagálnak, például a gyerek szeretet szükségletét nem elégítik ki, mert nem adják meg azt az odafordulást, törődést, amire a kicsi vágyna, ehelyett őt mondjuk túl soknak, tapadósnak bélyegzik, akkor a gyermek elutasítottságot él meg és érzelmileg egy hiány marad benne. Ez lesz például az érzelmi depriváció séma, amiben a gyerek azt fogja megélni, hogy az ő vágyai, érzelmei túlságosan terhesek, nem fontosak, sőt, ha kimutatja őket, akkor követelőzőnek, tapadósnak, hisztisnek fogják gondolni, és nem fogják emiatt szeretni. A gyerekben kialakul az az énkép, hogy vele van a baj. Ez az érzelmi depriváció séma nagyon sokszor egy csökkentértékűség sémához is kapcsolódik, ilyenkor van, hogy a kicsi például azt gondolja, hogy vele van a baj, hogy nem elég valamilyen, és ezért ő az oka annak, hogy nem kapja meg azt a kapcsolódást, figyelmet, törődést, amire vágyna, ami jól esne neki. A korai szükségletek tehát frusztrálódnak, és ez beépül a gyerek önmagáról és a kapcsolati helyzetekről való gondolkodásába, majd innentől ennek szűrőjén keresztül fogja értelmezni később – akár felnőtt korban is – a hasonló helyzeteket. Amikor például később, felnőttként visszautasítják, nem őt választják, vagy nem úgy reagálnak rá érzelmileg, ahogy neki jól esne, akkor aktiválódik a sebzett gyermek mód, elindul benne az említett séma, és ez alapján értelmezi és éli meg a helyzetet: „azért utasítottak vissza, mert túl sok vagyok, nem vagyok szerethető, ezért jobban teszem, ha …”, és majd reagál valahogy, a sémája által meghatározottan.

Hány féle séma létezik?

Tizennyolc séma van, amelyek az öt érzelmi alapszükségletünkhöz kapcsolódnak, melyeket most kifejtenék kicsit. Az első alapszükségletünk a kapcsolat, vagy szeretet alapszükséglete, ami azt jelenti, hogy a gyereknek törődésre, gondoskodásra, figyelemre van szüksége, és arra, hogy fontosnak, szerethetőnek érezze magát. A második az autonómiának, a teljesítőképességnek a szükséglete, arra van szüksége a gyereknek (ez már olyan 3-5 éves kor környékén) hogy megélje, vannak készségei, képességei, ő kompetens, így alkalmas dolgokra, bíznak benne, hisznek neki, egyedül is meg tud csinálni dolgokat. Amikor ez sebződik, mert egy szülő például kritikus, és mindig azt veszi észre, ami nem sikerül, akkor kialakulhat a kudarcra ítéltség séma, ami miatt sok helyzetben reménytelennek éli meg saját esélyeit a sikerre. A harmadik szükséglet az érzelmek és a szükségletek szabad kommunikációjának a szükséglete, tehát hadd fejezzük ki ezeket szabadon, és bízunk abban, hogy efelé nyitottan kíváncsiak mások. A negyedik a spontaneitás-játék szükséglet, azaz a gyereknek legyen lehetősége, legyen alap a szabadidős pihenés, a kreativitás érték, a spontaneitás pozitív. Végül az ötödik a keretek és határok szükséglete, ami azt jelenti, hogy gyerekként azt is meg kell tanulnunk, hogyan működik a társadalom, milyen alapszabályok, kimondott és kimondatlan szabályok vannak, hiszen ezáltal tudjuk megtanulni az együttműködést, a lojalitást, és azt, hogy egy társas közegben, kapcsolatainkban is jól tudjunk működni. Ez például lehetőséget ad a gyermeknek az empátia, vagy a  frusztráció-tolerancia fejlődésére, melyeket ha a szülő nem tanít meg, akkor kialakulhat a feljogosítottság-grandiózitás séma, vagy pedig az elégtelen önkontroll/önfegyelem séma. Az előbbinél felnőttként jellemzően át fogja hágni a szabályokat, mert azt gondolja, hogy neki minden jár, és ő különb másoknál, míg az utóbbinál például nagyon öntörvényű lesz, nem tud késleltetni, mindent azonnal akar.

Tehát ez az öt alapszükségletünk van, és van amelyikhez öt, van amelyikhez négy, van amelyikhez kettő séma kapcsolódik, így jön össze a tizennyolc. A páciensekkel mindig a szükségletek mentén kezdjük el a munkát. Először megpróbáljuk beazonosítani a jelenben frusztrálódott szükségleteket, majd végigvesszük, hogy azokon belül milyen sémáik lehetnek. Együtt megnézzük, hogy náluk vajon melyek azok, amik ismerősek valahonnan régről, majd átbeszéljük, hogy mikor alakulhatott ki, milyen helyzetekben aktiválódik és ilyenkor hogyan szoktak reagálni: mit szoktak gondolni, érezni, majd hogyan viselkednek.

Egyszerre több séma is kialakulhat a gyerekekben? Minél több séma alakul ki valakinél, annál jobban megnehezítik az életét?

Egy helyzetben akár több séma is kialakulhat, amennyiben a helyzetet a gyerek magában többféle értelmezéssel látja el, illetve ha a szülőtől többféle – kimondott vagy akár kimondatlan – üzenet érkezik felé. Például, ha a szülő gyermeke sírására vagy akár félelmére, bizonytalanságára rosszallóan néz, és azt kritikusan, vagy kifigurázva, esetleg megszégyenítően reagálja le, akár egy nézéssel is, akkor a gyermek felé ez olyan üzenetet képviselhet, hogy ha ilyeneket érzel, vagy ilyen állapotba kerülsz, akkor nem vagy szerethető, nem vagy jó/ügyes/okos gyerek, ami egyszerre egy érzelmi depriváció sémát is kialakíthat, hiszen érzelmileg magára hagyta a gyermekét az adott helyzetben, másrészt egy csökkentértékűség-szégyen séma is kialakulhat, hiszen amennyiben ilyen érzései vannak a kicsinek, akkor az mintha azt jelentené, hogy ő nem elég jó/ügyes, stb. Persze ne egyetlen gyerekkori esetre gondoljunk, hanem általában vett ilyen reagálásra a szülő részéről, tehát olyan ismétlődő helyzetekre, ahol a szülő jellemzően így, ilyen attitűddel, meggyőződéssel reagál.

sema

Forrás: Vágyi Petra

De a 18 korai maladaptív sémát nemcsak a sebződött 5 alapszükséglet mentén tudjuk csoportosítani, hanem kialakulásuk időrendje által is. Vannak az úgynevezett elsődleges sémák, ahova az első két szükséglet és sématartomány sémái tartoznak, melyek nagyon korai, csecsemő vagy kisgyermekkori időszakban alakultak ki, és alapvetően meghatároznak két nagyon fontos, személyiségünk alappilléreit meghatározó dolgot: a kötődést és az identitást. A többi séma másodlagos séma, melyek későbbi gyerekkorban, serdülőkorban alakulnak ki, vagy az elsődleges sémákra válaszreakcióként. A kapcsolati szükséglet kielégülésének mikéntje tehát a kötődésünkre, azaz a szerethetőségünkre, kapcsolatokban való létezésünkre van hatással, míg az autonómia-teljesítőképesség szükséglet az identitásunkra, önbizalmunkra. Ha ezen szükségletek sebződnek, akkor sokszor a további három sématartomány sémái már erre válaszként alakulnak ki, ezért másodlagosak. Ez egy példával bemutatva így nézne ki: ha kora gyerekkorban sebződött a kapcsolati szükséglet és elutasítottságot él meg a gyerek, kialakul például a csökkentértékűség-szégyen séma, ami azzal a hiedelemmel jár, hogy azért nem fogadják el, vagy nem szeretik, mert ő nem elég valamilyen. Ezért például rátanul arra, hogy mindig másokat próbáljon elégedetté tenni, és ezzel dicséretet, jó szavakat, figyelmet kicsikarjon környezetéből – ami az elismerés hajszolás séma –, mintha ez lenne az ő elfogadhatóságának, szerethetőségének feltétele és bizonyítéka.

Minél több elsődleges, azaz az első két sématartományi séma alakult ki valakinél, az azt vonja maga után, hogy annál több egyéb, másodlagos séma is kialakul nála, ezzel kompenzálni próbálva az eredeti sebződéseket a maladaptív megküzdési módokon túl. Ez olyan, mintha egy torzító szemüveget egy másik torzító szemüveg használatával akarnánk kijavítani ahelyett, hogy megpróbálnánk az első toríztó hatásokat okozó lencsétől megszabadulni. A sok aktív séma egy embert fokozottan érzékennyé tesz a sémás, sémákkal kapcsolódó helyzetekre, ami miatt az egyén szinte folyamatosan fokozott stresszben él, jelentős feszültséget és szenvedést, lelki fájdalmat él meg mindennapjaiban. Ez már pszichés megbetegedést is fémjelez, nevezetesen a borderline személyiségzavart.

Létezhet olyan, hogy valakinek egyáltalán nincsenek sémái? 

Mindenkinek vannak sémái, hiszen nincsenek tökéletes szülők. Azonban a sémák erőssége, azaz a mértéke nagyban eltér, a gyermekkori szükségletsebződés mértékének arányától függően. Az akkor és ott megélt érzés, annak szubjektív mértéke adja a séma erősségét. Azt is fontos azonban tudni, hogy bizonyos mértékű szükséglet-frusztráció a fejlődést szolgálja, hiszen frusztráció-toleranciát tanít. A kulcsszó ezekben a kérdésekben mindig a mérték. Amit a gyerek még képes sebződés nélkül, és fontos, hogy a szülő segítségével (!) elfogadni, az inkább rugalmasságot és elfogadást tanít neki, azaz érzelemszabályozási készséget. Ilyen módon, még ha a szülő frusztrál is mikor „hibázik”, az nem megsebezni fogja, hanem éppen fejleszti a gyereket.

A gyerek szükséglete frusztrálódik, aminek hatására kialakul egy séma. Ahogy a könyvedben írod, a séma kiváltotta negatív érzésekre válaszul a gyerekek különböző megküzdési módokat fejlesztenek ki. Mik ezek a módok?

Tipikusan három megküzdési mód létezik. Az első az önalávető-önfeladó megküzdés, ami azt jelenti, hogy elfogadom abszolút igaznak a sémát és úgy cselekszem, annak tükrében. Azt gondolom például, hogy annak, hogy a másiktól szeretet, figyelmet kaphassak ára van. Először nekem kell kielégítenem az ő szükségleteit, és csak akkor leszek én is szerethető. A másik megküzdési mód a túlkompenzálás: ekkor elutasítom a sémát, és teljesen az ellenkező módon fogok viselkedni. Ha például egy gyerekben kialakul a csökkentértékűség-szégyen séma, és a megküzdési módja a túlkompenzálás, akkor például egy önfelnagyító, vagy másokat hibáztató viselkedéssel ledominálja a többieket, így hárítva saját csökkentértékűség érzését. Pont az ellenkezőjeképp viselkedik majd annak, amit legbelül érez. Az önfeladó tehát alá megy a másik embernek, a túlkompenzáló pedig felé megy a másiknak – és van a harmadik megküzdés, amikor se alá, se fölé nem megy, hanem elkerüli a kapcsolatot. Vagy fizikailag  kerüli el, például lemondja a találkozót, nem válaszol, eltűnik egy időre, vagy lezár érzelmileg, mintegy falat létrehozva maga körül. Ezáltal nem is jöhet létre a kapcsolódás, az intimitás. A nagyon autoriter családokban nagyon gyakran az elkerülő mód az egyetlen megküzdési módja a gyereknek, hiszen csak így tudja megtartani, megvédeni önmagát, lelke egy részét a saját kis világában. A gyerekeknek sokszor nincs sok választásuk kicsiként, ezek a megküzdési módok jelentik a lehetőséget, hogy valahogy megbirkózzanak a sérülést okozó, frusztráló helyzettel. Felnőtt korban viszont ezek a megküzdési módok már inkább problémát jelentenek, sőt, a gyógyulás gátjaivá válnak.

Gyerekként saját magunkat, a lelkünket, az énünket próbáljuk védeni azzal, hogy valahogyan reagálunk a szükségleteinket ért frusztrációra. Tehát valamilyen módon megküzdünk a sémákkal. Ha ezek a megküzdések a gyerekkorunkban segítenek, akkor a felnőttkorunkban miért és hogyan tudnak problémát okozni?

Nagyon érdekes, mert gyerekkorban ezek a megküzdési módok jelentik az egyedüli segítséget a gyereknek, hogy abban a közegben valamelyest jól tudja érezni magát, valahogy fel tudja oldani a helyzetet, ami számára frusztráló, vagy fájdalmas, vagy ijesztő. De felnőtt korban pontosan ugyanezek a viselkedések, megküzdési módok lesznek azok, amik miatt a séma fennmarad, megerősödik, illetve újra és újra előjön. Ezek a megküzdési módok tartják fenn gyakorlatilag a sémákat. Mondok néhány példát. Egy önalávető megküzdési módnál mindig nagyon alámegyek a másiknak, nagyon kedves vagyok, nagyon figyelem a szükségleteit azért, mert azt gondolom, csak így kaphatok szeretet. De mit fog rólam gondolni a másik ember? Hogy én egyszerűen ilyen típusú vagyok, alapnak veszi, normálisnak gondolja, hogy én ennyire figyelmes vagyok, én nem lesz érte hálásabb, nem adja vissza nekem ezt az extra törődést, sőt, lehet még vissza is él vele. Ezért én önalávetőként egy idő után dühös leszek, hiszen én mindent megtettem, teljesen beáldoztam az időmet és energiámat a másikra, közben pedig egyre jobban elhanyagolva érzem magam. Ekkor előjönnek az érzések, hogy engem nem szeretnek eléggé, nem értékelnek, nem vagyok fontos a másiknak, pedig minden megteszek. Tehát megerősödik bennem a séma, (itt a példában megint az érzelmi depriváció séma) és nem veszem észre, hogy az önalávető megküzdési mód miatt történik meg újra és újra. Egy ördögi kör. De ugyanígy a túlkompenzálóknál is. Ha a csökkentértékűség sémára a túlkompenzáló megküzdéssel reagálok, és feljogosítottan kezdek viselkedni, leértékelem a másikat, és magamnak mindent megengedek, akkor valószínűleg nem fognak engem szeretni, konfliktusokba fogok kerülni, el fognak utasítani. Így megint csak megerősödik a séma, és ismét azt gondolom majd, hogy nem vagyok elég jó. És persze az elkerülés is ugyanezt fogja eredményezni: ha nem megyek bele a szituációba, nem fogom megtapasztalni, hogy valójában nem az van, mint amit én gondolok.

A gyerekkorban kialakult sémák a felnőttkorunkban bizonyos helyzetekben aktiválódnak. A könyvben úgy fogalmazol, hogy olyan, mintha benyomnának rajtunk egy gombot, és elindulnak az automatizmusok. Honnan vehetjük észre, ha aktiválódik nálunk egy séma? 

Ezeknek a sémáknak többféle tartalmuk van: emlékek, gondolatok, érzelmek és nagyon sokszor különféle testérzetek is a részei. Például, ha valakinek bizalmatlanság-abúzus sémája van, akkor a séma aktiválódásakor lehet, hogy félni fog és feszült, bizalmatlan lesz, hiszen azt gondolja, hogy őt bántani fogják, vagy átverik, visszaélnek a helyzettel. Ezek az ő sebzett gyermekmódjának a megélései. A pácienseknek azt szoktam mondani, hogy figyeljék meg azokat a helyzeteket, melyek mintha ismétlődnének, vagy forgatókönyvszerűek lennének, illetve azokat, amikor hirtelen, később maguk számára is világosan láthatóan valamilyen túlzottan heves érzelem, vagy épp hűvös érzelemmentesség árasztja el őket. Az ismétlődést belső megélés, a saját értelmezés szintjén kell érteni, tehát, például amikor bizonyos helyzetekben tipikusan azt érezzük, hogy mondjuk nem törődnek velünk, vagy hogy túl sokak vagyunk, már megint biztos velünk van a baj, mi nem vagyunk elég valamilyenek, vagy nem vagyunk biztonságban, és sorolhatnám a 18 séma bármelyikének meggyőződéseit. Nagyon sokszor heves és nehéz érzelmek is elöntenek ilyenkor bennünket –  bűntudat, szomorúság, harag, egy nagyon mély fájdalom, stb. Volt olyan páciensem, aki a kudarcra ítéltség sémától borzasztóan alkalmatlannak, sőt, életképtelennek érezte magát. Őt korábban depresszióval diagnosztizálta egy pszichiáter, de gyakorlatilag a kudarcra ítéltség sémája miatt uralkodott el rajta ez a nagy tehetetlenség, reménytelenség, csapdába szorultság érzés és apátia. Ezek olyan depresszív gondolatok, amit az a pszichiáter gyógyszerrel kezelt volna, miközben mi a sématerápiával azt próbáltuk megérteni, honnan erednek. Ilyenkor megkérem a pácienst, hogy mondja el, hol érzi a testében ezeket az érzéseket, figyelje meg, milyen gondolatok társulnak hozzá, aztán együtt megpróbálunk visszamenni a múltba. Honnan ismerős ez az érzés? Hol és mikor élt meg hasonlót? Az a lényeg, hogy a páciens engedje, hogy ez az érzés mintegy kézen fogva vezesse visszafelé. Van, hogy először még idősebb kori emlékek jönnek fel, például fiatal felnőttkori, vagy serdülőkori, de aztán, ha többször dolgozunk az érzéssel, folyamatosan és fokozatosan mindig korábbi gyermekkori emlékek jönnek elő. Ha rájövünk, hogy ezek a séma által okozott érzések, gondolatok honnan ismerősek, tudunk egy új értelmezést adni nekik. A páciens ezen a módon megértheti, hogy nem vele volt a baj, hogy jogosak voltak a gyerekkorában az érzései és szükségletei, jó volt amit gondolt. Általában az anya vagy az apa, az emlékben levő felnőtt, vagy nagyobb testvér volt az, aki rosszul reagált, rosszul látta a dolgokat, aki nem megfelelően viselkedte le a helyzetet és ezáltal okozott sérülést.

A sémák nagy része a koragyerekkorban alakul ki, pont abban az időszakban, amivel kapcsolatban még mindig rengeteg tévhit él az emberek, szülők fejben. Még ma is gyakori, hogy a beszélni nem tudó, tehát a szükségleteiket kommunikálni nem képes síró babákra egyszerűen ráfogják, hogy hisztiznek, manipulálnak; nem veszik fel őket, hagyják őket sírni, mondván, hogy így majd megedződnek… Ez a hozzáállás akkor tökéletes táptalaja lehet a sémák kialakulásának?

A 2-3 éves korunk előtti időszakban a gyerekeknek még nincs érzelemszabályozása, ha éhesek, ha fáznak, fáj nekik valamijük, vagy félnek, csak sírással tudják kifejezni az érzéseiket és hiányaikat. Ilyenkor a szülő tölti be az érzelemszabályozási funkciót. Ha ő egy ilyen esetben nem tud valami miatt ráhangolódni a gyerekére, nem tudja őt segíteni ebben, akkor a baba egy visszautasítottság, elutasítottság élményt fog átélni, ahol teljesen egyedül marad a túlzottan megterhelő érzéseivel és állapotaival. Ez traumát fog okozni neki az alapszükségleteiben, amivel ott neki kell egyedül megküzdenie. Feltehetnénk a kérdést, hogy miért ilyen a szülő? Miért így értelmezi a helyzetet, miért így reagál? A sématerápiában amikor feloldunk egy sémát, mindig adunk egy magyarázatot, azaz új narratívát is. Például: „Nem azért viselkedett veled így az anyád, mert te nem érdemled meg a törődést, vagy a szeretetet. Az anya azért viselkedik így, mert ő értelmezi rosszul a helyzetet, és nincs igaza.” Ilyenkor ráláthat a páciens, hogy valószínűleg a saját szülő is sebzett, vagy tévedett, vagy rosszul reagált. Létezik az úgynevezett transzgenerációs sémaátvitel is, ahol a szülőről a gyermekre szállnak át a sémák, azáltal, hogy a szülő a gyerekének átadja a saját sémás értelmezését – arról például, hogy a kapcsolatokban ki mit érdemel, hogyan kell reagálni, vagy akár az autonómia kérdésében. Azt látnunk kell, hogy a legtöbbször a szülő a legjobbat akarja adni, de a saját sémái miatt ez elcsúszik (kivétel a büntető vagy bántalmazó szülők esetében van). A legtöbb szülő jóindulattal, segítőkészen akar fordulni a gyerekéhez, csak nem veszi észre, hogy neki is vannak olyan sebződései, hiányai, sémái, torzításai, ami miatt a gyerekének épp továbbadja a saját hiányait vagy rossz élményeit.

Ha egy szülő a saját gyerekkorában hiányt szenvedett, frusztrálódott, akkor törvényszerű, hogy azt továbbadja a gyerekének?

Ha nem kezd el foglalkozni a saját sebződéseivel, sémáival, akkor nagy valószínűséggel hatással lesz a gyerekére is. De érdekes, mert én azt tapasztalom, hogy olyan ez, mint egy inga. Ha egy szülő gyerekkorában sebződött, hiánya volt valamiből, akkor gyakran megesik, hogy a saját gyerekét például majomszeretettel fogja szeretni, ami a másik véglet. Túl sokat fog neki adni, és a gyereknek majd az lesz a traumája, hogy túlságosan el volt árasztva, túlféltették, kényeztették, nem az ő valódi szükségletei mértékében kapott. Ezért ő majd ha szülő lesz, a saját tapasztalatiból kiindulva jó eséllyel majd kevesebbet fog adni a gyerekének, mint ami a kicsi szükséglete. Az egyik generációnál többlet van, a másiknál hiány, ahogy próbálják kompenzálni az előző szülőgeneráció mintáit, és így adódik tovább és tovább. Másrészt a megküzdési módoknál is vannak minták, tehát, látjuk, hogy anya hogy küzd meg a dolgokkal, apa hogy küzd meg a dolgokkal, a nagyobb testvér hogy küzd meg, ezeket megfigyeli a gyerek, és megpróbálja ezeket alkalmazni, hiszen az ő családjukban így szokás, az a normális. Így aztán mind a sémákat, mind a különböző megküzdési módokat családi szinten tovább lehet adni, meg lehet örökölni.

Milyen szülői attitűd lenne az optimális, hogyan lehetne minimalizálni a sémák kialakulását?

Az biztos, hogy nem kell tökéletesnek lenni. Már csak azért sem, mert a „tökéletes anya” is megbetegítő: a gyermekének bűntudatot okozhat, vagy épp az anya fokozott maximalizmusa és önfeláldozása fogja a gyermek szükségleteit sebezni. Egy ilyen anya mellett például nagyon nehéz a spontaneitás-játék, de akár a reális keretek-határok szükségleteket optimálisan megkapni, hiszen valamilyen irányba szinte biztosan eltolódnak. Ez alatt azt értem, hogy lehet, hogy az anya a gyermekével túlzottan engedékeny lesz és olyanokat is enged, amit önmagának képtelen megadni, vagy ő sem kapta meg gyerekként, aminek következtében éppen ezzel okoz sebződést és sémákat. Az optimális szülő csupán az „elég jó szülő”. Ez egy olyan ember, aki képes együttérezni, kapcsolódni gyereke szinte minden állapotával, érzelmével (kapcsolati szükséglet); képes bátorítani, hinni a gyerekében, és engedni őt egyedül próbálni, akár hibázni is (autonómia-teljesítőképesség szükséglet); nyitottan meg tudja hallgatni a gyerekét annak minden érzésével és szükségletével együtt és tovább bátorítani benne, hogy nyugodtan fejezze ki ezeket (érzelmek és szükségletek szabad kifejezése szükséglet); képes a gyerekét spontán és játékos megnyilvánulásaiban értékelni és a pihenést is fontos dologként érvényesíteni (spontaneitás-játék szükséglet); valamint képes reális kereteket és határokat biztosítani és tanítani a gyerekének. Viszont az is fontos, hogy mi magunk szülőként – példaként – ilyen módon próbáljunk élni, hiszen a szülő  alapvetően maga is minta gyermeke számára. Fejezzük ki érzelmeinket, tudjunk hibázni és azokat belátni és felvállalni is, másokra tekintettel lenni, önmagunkhoz és másokhoz is nyitottan és jóindulatú értelmezéssel kapcsolódni, tudjunk pihenni. Tehát egyfajta egyensúlyt találjunk önmagunk, mások és a világ közt, rugalmasan alkalmazkodva és kapcsolódva az aktuális helyzetekhez. Azt mondanám, hogy ez egy irány, ami felé érdemes menni, és ha hibázunk, akkor abból is tanulni. A könyvben egyébként minden alapszükséglet kapcsán számos „elég jó szülői” attitűdöt, mondatokat is találhatnak az olvasók.

A legtöbbet viszont az jelentheti, ha a a szülő felismeri saját sémáit és dolgozik magán: hiszen így nem ad át egy torzítást, nem tanítja gyermekét azokra. Érdemes a szülőknek figyelmesnek lenni saját reakciókra: ha hirtelen intenzív, eltúlzott haragot, indulatokat éreznek kisgyermekük bizonyos érzelmi állapota, reakciója vagy viselkedése következtében, vagy nem tudják elviselni, esetleg legszívesebben otthagynák őt, akkor lehet gyanakodni, hogy saját sebződés, saját séma kapcsolt be, ami megzavarta a gyermekére hangolódásában, azaz magát a szülő-gyerek kapcsolatot. Ha így vizsgáljuk magunkat, az indulatok végre oda terelődhetnek – a múltba, valószínűleg a saját szülő felé, – ahol eredetileg keletkeztek.

Mennyire nehéz eljutni oda, hogy szembe merjünk nézni a szüleink tökéletlenségével? Azzal, hogy nem feltétlenül úgy bántak velünk, úgy szerettek minket, ahogy kellett volna. 

Két véglettel szoktam találkozni. Az egyik, aki folyamatosan kritizálja a szüleit, nagyon is hibáztatja őket, és csak őket látja bűnösnek. Ilyenkor arra kell érzékenyíteni, hogy a páciens megértse, hogy a szülő is egy sebzett ember, akinek a viselkedése nem ellene szólt. A másik véglet, amikor valaki azt mondja, hogy az ő szülei tökéletesek voltak, hogy az ő gyerekkorában semmi probléma nem volt. Az ilyen esetekben nekem mindig bekapcsol egyfajta „vészvillogó”, hiszen nincsen tökéletes gyerekkor, pláne ha terápiába akar kezdeni valaki, hiszen akkor miért is akarna a folyamatba kezdeni? Ha valaki ennyire védi a szüleit, és ennyire már-már rózsaszínné és habos-babossá teszi a gyerekkorát, ott mélyen van egy tagadás. A tagadás jellemzően azért alakul ki, mert annyira fájdalmas lenne a valóság, hogy közel sem akarom engedni, illetve a szülővel lojális az egyén, nem a saját sebzett gyermek énjével. Mindkettőnél azon dolgozunk, hogy a szüleit is lássa olyan embernek, aki tökéletlen és hibázhat, akinek sémái és sebződései vannak. Míg az első verziónál a lényeg az, hogy nem ellene voltak ilyenek, a másiknál az, hogy értse meg, hogy ettől még nem vesszük el az ő gyerekkorát, de csak akkor tud gyógyulni, ha a szüleit és saját gyermeki szükségleteit képes más szemmel nézni, hiszen így válik feldolgozhatóvá az ő valódi története.

A bennünk élő sémák az életünk minden területére hatással lehetnek – például a párkapcsolatainkra is. Erre a témakörre egy külön fejezetet szenteltél a könyvedben.

Igen, a sémakémia fejezet arról szól, hogy tudattalanul olyan partnert fogunk vonzónak találni, vagy választani, akivel mintha újra tudnánk játszani a gyerekkori sérüléseinket. A lélek automatikusan mindig reménykedik, hogy majd most máshogy lesz. Majd most megkapom, amit akkor nem kaptam. De olyat választunk, azok lesznek a nagy szerelmek, házastársak sokszor, akivel egyszer csak valahogy újra ugyanazok a körök lesznek, mint gyerekkorunkban voltak. A hirtelen semmiből jött szerelmek, a nagyon intenzív kapcsolatok a legtöbb esetben a sémakémia mentén működnek, és általuk valószínűleg ismétlődni fognak a traumák, megerősítődnek a sémák. A sémákra adott különböző megküzdési módok miatt egy idő után számos tipikus konfliktus fog a felek között kialakulni. Mindkét fél ebben a párkapcsolatban játssza majd újra a származási családjából fakadó sebzett kapcsolatot. Egy ilyen, sémakémia vezérelte kapcsolatban a két fél valójában egy idő után egymás megküzdési módjaira reagál, csak szurkálják egymást, vagy kihűl a kapcsolat. Ahelyett, hogy mögé néznének, hogy miről is van szó, hogy rájöjjenek, hogy a bántások nem egymásnak szólnak, csak ott játszák le azt újra, ami gyerekkorukban megtörtént. A partnerre haragszanak, tőle várnak valamit, csak őt látják hibásnak a konfliktusokért. Ha képessé válnak másképp megbeszélni, ha erre rá tudnak érzékenyen a sémák, a saját gyermekkori sebződések mentén nézni, akkor meg lehet szabadítani a kapcsolati konfliktust a sématehertől.

Egy ilyen sémákkal terhelt kapcsolatot helyre lehet hozni? Válhat belőle egészséges, jól működő párkapcsolat?

Igen, nagyon sokat lehet gyógyulni, csak meg kell tanulni a non-reaktivitást, tehát, hogy ne ugorjak rögtön a másiknak, ne ugorjak rögtön arra, ahogy a másik viselkedik, amit mond, hanem próbáljam meg jóindulatúan értelmezni. Látnunk kell azt, hogy ha egy kapcsolati helyzet beindít a partnerünknél (vagy nálunk) egy sémát, akkor ő nem azért mond valami bántót, mert mondjuk tényleg el akar hagyni bennünket, hanem mert ránk vetíti múltja gyerekkori sérelmeit. Benyomódott a gomb és elindult az automatizmus. De amint lesz a párnak egy tudatos szintje, ha kiderítik, hogy maguknak és a másiknak hol van a szenzitivitása, mi a sebzett szükséglet, esetleg mi a legjellemzőbb séma, akkor sokkal jobban fogják tudni kezelni ezeket a helyzeteket. Eleinte a konfliktus után, mikor  kicsit lecsillapodnak fognak tudni beszélgetni róla, majd idővel már az adott pillanatban is tudnak talán másképp reagálni, vagy jelezni egymásnak. Legtöbbször az egyik fél már jobb állapotban van, tudatosabb, és tudja mondani a másiknak, hogy figyelj, most éppen elkezdtünk egy negatív kört, úgyhogy picit vonuljunk vissza, ne bántsuk egymást. Ha mindkét fél tudatosítja magában a saját szenzitív pontjaikat, és elkezdenek figyelni a reakcióikra, akkor idővel maga a kapcsolat és ők is gyógyulni kezdenek. Végre el fogják tudni mondani, hogy igazából mi lenne a szükségletük, igazából mit gondolnak a régi copingjaik nélkül. Ezáltal le tudnak tisztulni a konfliktusok. Ahelyett hogy a helyzeteket automatikusan sémavezérelten értelmeznék, valóban meg fogják tudni pillantani a másikat, az ő gyerekkori történetével, hiányaival, szenzitivitásával együtt.

Minden esetben szakértő segítsége kell ahhoz, hogy meg tudjunk küzdeni a sémáinkkal? Vagy sikerülhet egyedül is? Ebben például a könyved tud segíteni?

A könyv a sématerápiás gondolkodási rendszerrel ismertet meg. Segíthet megtalálni egy reflektív pozíciót, azaz egy olyan nézőpontot önmagunkról, másokról és kapcsolatainkról, ahonnan észlelni lehet a sémás működést, az ismétlődő forgatókönyveket, az elakadásokat. Ezt egyedül, a könyv segítségével el is kezdhetjük. A könyv és munkalapjai segíthetnek rálátni, működés közben felismerni és talán megérteni, hogy mi történik és miért történik, hol lehet ennek a gyökere, és segít beazonosítani, hogy mik lehetnek a saját sérült alapszükségletek. A sémák torzításainak felülírása, az „updatelés”, azaz az igazi változás viszont nem a megértés eredményeként, hanem csupán többszöri érzelmi újraélés, érzelmi megélés által jöhet létre, és ez csakis terápiás keretek között, egy folyamat részeként, segítő kapcsolatban élhető meg.

Mi történik akkor, ha nem foglalkozunk a sémáinkkal, nem is próbáljuk meg tudatosítani ezeket?

Hogy ha valaki nem foglalkozik vele, nem tudatosítja, akkor a séma egy életen át fennmarad, hiszen a sémák önfenntartóak, a maladaptív coping módok miatt újra és újra megerősítődnek. Ha nincsenek olyan jó, egészséges kapcsolatai, amiben egy picit gyógyulni tudna a belső sebzett gyermek és a belső büntető szülő helyett nem alakul ki egy saját egészséges felnőtt, azaz egy elég jó szülő módja, amivel önmagával, másokkal is képes kapcsolódni, akkor egész életében sémái hatják át emberi kapcsolatait és énképét. Ennek következtében a sémás torzított megélés, értelmezés, és a maladaptív copingok, azaz a konkrét viselkedése és reakciója a helyzetekben továbbra is átszínezi élete napjait, ezzel jelentős szenvedést, fájdalmat, rossz érzéseket és számos mindennapi konfliktust okozva.

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter