Beszélgetésünk során megosztotta egyedülálló nézőpontját a McLaren versenycsapat 60 éves történetével, valamint a sportág jelenlegi helyzetével kapcsolatban. Kitértünk továbbá a női autóversenyzők helyzetére, valamint az online és pályaszéli zaklatás ellentmondásos témáira is. Betekintés a Forma-1 pezsgőáztatta, vad világába női szemmel.
Kora gyermekkorát szorosan az F1 berkein belül töltötte. Mi a legerősebb emléke azokból az időkből?
Egészen kicsi gyerekként fogalmam sem volt arról, hogy az anyámmal barátkozó emberek híresek. Sajnos nem igazán emlékszem apámra. Kisgyerek voltam, amikor egy goodwoodi teszt során meghalt. Anyám legjobb barátai az akkori versenyzők feleségei és barátnői voltak. Következésképpen „Graham bácsi” és „Denny bácsi” például gyakran fordultak meg nálunk. Akkor persze nem tudtam, hogy ők Graham Hill és Denny Hulme voltak. Annak ellenére, hogy életem korai szakaszában Forma-1-es világbajnokokkal töltöttem a szabadidőm nagy részét, számomra ők egyszerűen családtagok és barátok voltak.
Apám halála után is jártunk autóversenyekre. Anyám szerette a sportot, és sohasem okolta apám haláláért. 1976-ban, amikor 10 éves voltam, elmentünk a Brit Nagydíjra. Ott találkoztam James Hunttal. Abban az időben James ott volt a legtöbb lány hálószobájának falán, és valószínűleg megannyi fiú hálószobájának a falán is. Mindenki elképesztően sármosnak találta, köztük én is. Jó buli volt találkozni vele, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak. Emlékszem a versenyt követő hétfő reggelre, arra, ahogy visszamentem az iskolába. A barátaim, korombeli lányok kérdezték, mivel töltöttem a hétvégét. Én egyszerűen azt feleltem, „Elmentem a Brit Nagydíjra, és találkoztam James Hunttal”. Hirtelen furcsa csend támadt, majd a teremben mindenki megfordult és rám nézett. „Te találkoztál James Hunttal?” kérdezték. Így hát elkezdtem többet mesélni nekik az apámról és arról, hogy ki is volt ő. Ahogy egyre-másra kérdezgettek, rájöttem, hogy valójában nem sokat tudok a Forma-1-ről. Így hát hazamentem, és elkezdtem olvasgatni a könyveket anyám könyvespolcán. Olyanokat kerestem, amiknek ismerős nevek voltak a gerincükön. Hunt. Hulme. McLaren. A puzzle elkezdett összeállni.
Minél idősebb lettem, annál inkább megértettem, milyen csodálatos is volt apám teljesítménye. Még akkor is, ha mindent nagyon rövid időn belül ért el. (Bruce McLaren F1-es karrierje 1958-tól 1970-ig tartott – szerk.) Azt gondolom, az, hogy a McLaren csapat még mindig ott van a rajtrácson, hihetetlen.
Pedálos Lotus-Ford miniatűrjeik volánja mögött az 5 éves Rene Belso, a 4 éves Roger Duckworth és Bruce McLaren autóversenyző lánya, a 3 éves Amanda, 1969-ben
Élete során édesapja tagadhatatlanul hatalmas hatást gyakorolt az emberekre. De még ma is, amikor az interneten a csapatról szóló videókat böngészi az ember… Végtelen számú olyan megjegyzést lehet olvasni, mint például: „Mint valaki, aki egész életében McLaren-rajongó volt, nem tudom eléggé megköszönni Bruce-nak, hogy ilyen nagyot mert álmodni” vagy „Nagyon hiányzik Bruce” és „Az ok, amiért mindig is támogattam és támogatni fogom a McLarent, az Bruce”. Az emberek még emlékeznek, és még mindig szeretettel ápolják az emlékét. Mit gondol, mi járult hozzá egy ilyen hosszan tartó hatáshoz?
Ez egy nagyon érdekes kérdés. Apámnak vele született képessége volt arra, hogy inspirálja az embereket. Úgy értem, a szerelői azt mondták, ha Bruce azt mondta volna: „Menjünk ki a sivatagba és építsünk falat!” mi gondolkodás nélkül megtettük volna. A munkatársai elképesztően hittek benne. Úgy gondolom, hogy egy jó vezetőnek erős jövőképe van, de egy jó vezető arra is készteti az embereket, hogy teljes mértékben részesei és elkötelezettjei legyenek ennek a jövőképnek. Apám mindezt játszi könnyedséggel érte el. Apám halálának másnapján a McLarennél mindenki visszaállt a munkába. Tették mindezt annak ellenére, hogy a vezetőség kérte, vegyék ki a napot. Ők azonban bementek a gyárba és felvették a munkát, mert tudták, Bruce ezt várta volna el tőlük. Apám autókat akart építeni és versenyeket nyerni, így ezt a küldetést nekik kellett tovább vinniük. Ha ma olyanoknak említed apám nevét, akik anno ismerték, még mindig azonnal elhomályosodik a tekintetük.
Volt-e valaha hátrány a jól ismert McLaren vezetéknév?
Nem hinném, hogy bármilyen hátrányt ért volna emiatt. Szakmámat tekintve ápolónő voltam, és mindig nagyon izgatott a munka mögött meghúzódó technikai háttér. Emlékszem egy állásinterjúra, ahol a koordinátor újraélesztéssel kapcsolatos kérdéseket tett fel, aztán egyszer csak hirtelen megállt és azt mondta: „Várj egy percet! McLaren?! Bruce rokona vagy?” Mire azt habogtam: „Igen, ő az apám”. Ez megváltoztatta az egész interjú hangulatát. Az ápolás helyett a versenyzésről és az autókról kezdtünk beszélni. A híres vezetéknév további előnye, hogy a számítógépemet mindig nagyon rövid időn belül megjavítják. (Nevet) Tehát azt hiszem, csak pozitív tapasztalataim vannak. Mindenek előtt a névnek is köszönhetem, hogy volt szerencsém kipróbálni csodálatos autókat, versenyekre járni, időt tölteni igazi motorsport legendákkal. Amikor férjhez mentem, úgy döntöttem, megtartom a lánykori nevemet. A férjem a valaha volt legnagyobb autóverseny-rajongó a világon. Szóval egyáltalán nem bánta a dolgot.
Tudom, hogy nyíltan támogatja a női versenyzők Forma-1-be történő bejutását. Mit gondol, mik a legnagyobb akadályok azok előtt a nők előtt, akik ma ülést szeretnének kapni a sportban?
Nos, azt hiszem, a kettős mérce kérdésével egyre többet foglalkozunk, ami nagyszerű lépés. Ha lenne egy női versenyző a sportban, az megannyi ajtót nyitna ki. Susie Wolff úttörő munkát végez a női pilótákért az F1 Akadémián. Szerintem a legnagyobb akadály, amivel szembe kell néznünk, az a saját történelmünk. A nők a múltban egyáltalán nem foglalkozhattak a motorsporttal. Amikor iskolába jártam, a mérnöki tudományok még csak nem is jelentek meg a palettán. Egy hagyományos lányiskolába jártam, ahol olvasást, írást, számolást és latint tanítottak nekünk. Latin… A jó ég tudja, mi jót tett a karrieremnek.
Nemrég látogattam végig egy sor oktatási intézményt. Egyre többnek hirdetnek mérnöki workshopokat, amelyekben a lányokat is részvételre buzdítanak. A nők manapság már kis túlzással olyan karrierbe foghatnak, amilyenbe akarnak. De mint minden, a teljes inkluzivitás is időt vesz igénybe. Még mindig vannak sztereotípiák. Mint például, hogy egy nőből sosem lesz elég jó pilóta, a nők nem elég gyorsak. Először is túl kell lépnünk ezeken a sztereotípiákon. Ha feltűnik egy gyors női pilóta, akkor ugyanolyan lehetőségre van szüksége, mint a férfiaknak, ahhoz, hogy versenyezhessen az F1-ben vagy az IndyCarban. Úgy gondolom, a fiatal generációk beszivárgásával a lehetőségek száma is rohamosan fog gyarapodni a női pilóták számára is.
Érinthetnénk a cyberbullying témáját? Érdekelne a véleménye a Hannah Schmitzet (a Red Bull Racing fő stratégiai mérnöke) tavaly érő gyűlölethullámot illetően. Az internetes zaklatás megannyi káros hatása tagadhatatlan, és a nőket gyakorta még keményebb kritika éri a kommentszekciókban, mint a férfiakat.
A közösségi médiában hatalmas méreteket öltő online bullying óriási probléma. Én is találtam magam már olyan helyzetben, amikor névtelen embereknek nagyon nem tetszett egy meghozott döntés. Sajnos ennek oda nem illő stílusban hangot is adtak. Gyakran nem is én voltam az általuk ócsárolt döntés meghozója. Szerintem a nőket sokan könnyű célpontnak tartják. Ha a családon belüli erőszakot vagy bántalmazást nézzük, ugyan nem mindig, de sokkal gyakrabban nő az áldozat. Úgy gondolom, hogy a közösségi média „ideális terep” a zaklatásoknak és sértegetéseknek. Azt gondolom, az egyetlen fegyverünk, hogy nem állunk bele és reagálunk a minősíthetetlen megjegyzésekre. Ha ezek az emberek nem kapnak érzelmi töltetet, nincs visszacsatolás, akkor azt gondolom a cyberbullying elhal. Remélhetőleg előbb, mint utóbb.
Határozottan sok frusztráció dúl az emberekben, amit a közösségi médiában van lehetőségük retorziók nélkül, könnyen kiadni magukból.
Így van. Sok a frusztráció, illetve a féltékenység. „Hogy lehet, hogy azt csinálja, amit én szeretnék?! És jó is benne!” Egyes férfiak nem szeretnek erős nőket látni. Néha nők sem szeretnek erős nőket látni. A billentyűzet nagyhatalommal bíró fegyver is lehet. Megkérdőjelezem, hogyha arról lenne szó, hány ilyen bántalmazó kommentelő vállalna szemtől szemben is a véleményét.
Bruce McLaren 1967-ben
Áttérve napjaink Forma-1-ére, mik a legmerészebb reményei a McLaren idei szereplését illetően? S habár erősen sejthető a válasz a következő kérdésre, de muszáj feltennem: melyik a kedvenc versenyzőpárosa az ez évi rajtrácson?
Nos, remények a csapatban… egy dobogó Landónak (Lando Norris – szerk.), és egy másikat Oscarnak (Oscar Piastri – szerk.). Úgy hiszem, egy győzelem is kijárna Landónak. Szeretném azt látni, hogy a csapat hajt előre, fejlődik. Ez az igazi reményem ettől az évtől.
Kedvenc párosítás. Persze, általában az a két pilóta, aki a McLarennél versenyez. (Nevet) Jelenleg két fiatal srácunk van. Landónak az évek során zseniális megvillanásai voltak. Szerintem nagyszerű jövő áll előtte a Forma-1-ben. Oscar máris nagyon gyors az edzéseken, de Bahreinben sajnos az autó nem a várakozásoknak megfelelően teljesített. Mindazonáltal nagy izgalommal követem, hogy alakul a karrierje.
Ezzel visszakanyarodtunk az innovációhoz. A McLaren és a csapat mély gyökerei az állandó technológiai fejlesztésben, a megújulásban.
Határozottan. Az innovációéhség mindig szerves része volt a csapatnak. Apám állandóan kísérletezett, mindig új ötleteket és megoldásokat keresett. Remek tesztpilóta volt, jól tudta „olvasni” az autókat, és mindig meglátta, hol van szükség fejlesztésre. Úgy gondolom, hogy a közúti autóktól a versenyautókig az innováció iránti vágy mindig jelen volt. Ez egyáltalán nem változott apa ideje óta.
Említette, hogy ápolóként mindig is szeretett volna többet megtudni a munka technikai vonatkozásairól, szerette beleásni magát a kórházi eszközök működésébe. Lehetséges, hogy az „innováció gén” kódolva van a DNS-ben?
Szerintem igen. Ha fiúnak születtem volna, azt hiszem, mérnök lettem volna. Műtős nővérként szerettem az ortopédiát és az érzéstelenítő gépekkel való munkát. Izgalmasnak tartom, ahogy egy gép életre kel, ahogy a darabok összeállnak és teljesen új módon működésbe lépnek. A sürgősségi osztályon többek között defibrillátorokkal is dolgoztam. A lélegeztetőgépek, a megfigyelő berendezések és hasonlók működésének megértése, a mögöttük lévő fizika megtanulása a levegőáramlástól a nyomásig mindig is lenyűgöző volt számomra. Hogy ez a nagyfokú érdeklődés bennem nevelés vagy genetika eredménye-e, azt csak a jó ég tudja.
Szerző: Endre Dóra, Fotó: Getty Images
