A locsolkodás szokása az egész magyar nyelvterületen általános volt. Azonban már néhány évtizeddel ezelőtt sem azt a visszafogott kölnis locsolást és az előtte elhangzó versikét jelentette, amit már ma értünk húsvéthétfői locsolás alatt.
Nagymamáink, dédanyáink generációjában bizony még volt, akinek az életébe is kerülhetett a szokás.
A 17. századból származik az első írásos forrás, mely a magyar nyelvterületek locsolkodási szokásáról árulkodik. „… úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben …” – hangzik Apor Péter húsvéthétfőre, más néven vízvető hétfőre utaló sora a Metamorphosis Transylvaniaeban.
De miért éppen a locsolás?
A locsolkodás eredete egy bibliai történetben keresendő: a Jézus sírját őrző jeruzsálemi asszonyokat vízzel öntötték le a zsidók, hogy elhallgattassák őket, amikor Jézus feltámadását hirdették.
Később a közép-európai országok falusi közösségeiben, így Magyarországon is sok helyen kialakult a szokás, hogy húsvéthétfőn a fiúk bandákba verődnek, és a hajadon lányokat megöntözik vízzel. Érdekesség, hogy egyes közösségeknél az is szokás volt, hogy kedden fordult a kocka, és a lányok „visszalocsolták” a fiúkat.
A locsoló rigmusokban, versekben gyakori motívum, hogy a lányokat virágokkal feleltetik meg. Ahogyan a növény megnő, és kivirágzik a friss víztől, a népi logika szerint a lányok is azért kapják a vizet, hogy nagyra nőjenek. A víznek tisztító, termékenységvarázsló erőt tulajdonítottak, ugyanúgy, ahogy a tojásnak is, melyet sok helyen a locsolásért cserébe kaptak a fiúk. A tojásból kikelő madár Jézus újjászületését jelképezte.
„Vödörszám hordták rá a vizet”
A locsolkodás sok helyen egyáltalán nem csak néhány szimbolikus vízcseppet jelentett. Ugyan a polgárság a 20. században már többnyire szódásszifonnal vagy kölnivel locsolkodott, a falusi fiatalok többnyire a kút vizével, vödörrel locsolkodtak.
Például a Néprajzi Lexikon szerint az Ipoly mentén a húsvéthétfő reggel közös rántottázással kezdődött, majd a fiúk elmentek locsolkodni. „A lányok igyekeztek elbújni, akit megtaláltak, azt a kúthoz vitték és vödörszám hordták rá a vizet” – írja a lexikon.
Húsvétkor (főleg, mert mozgóünnepről van szó) egyáltalán nem biztos a meleg, napsütéses idő. A legkorábban március 22-én lehet húsvét, amikor még nagyon is jellemző a jeges szél és az alacsony hőfok. A jéghideg kútvíz, illetve az átázott ruhában a fiúk elől futás nemritkán tüdőgyulladást és erős meghűlést eredményezett. A tüdőgyulladás még néhány évtizeddel ezelőtt is nagyon komoly betegségnek számított, az egyik leggyakoribb gyermekhalállal végződő betegség volt.
Rozika tragédiája
A marosvásárhelyi Népújság 2015-ben publikált egy fájdalmas történetet a székelyföldi Rozikáról, aki a ’30-as években egy hideg húsvéthétfői locsolkodás következtében halt meg.
„Rozikát, de még nagyanyót is megforgatja az udvaron hangoskodó vidám sereg, majd hirtelen mozdulattal felkapják a darázsderekú, pehelykönnyű leányzót és a kúthoz röpítik, közben már ömlik is egyik veder víz a másik után. Az ünnepi alkalomra gondosan előkészített népviselet, a vállkendő, de a keményített alsószoknya is csuromvizesen tapad a testéhez, pillanatok alatt teszik tönkre a jókedvű legények a hajnali készülődést. (…) Másnap a mi gyönyörű Rozikánk belázasodott, és két hét alatt a tüdőgyulladás elvitte. Ezt sose fogom megbocsátani az öntöző legényeknek, illetve a buta néphagyománynak. A nevükre sem emlékszem, nem is a személyek a fontosak, hanem az, hogy egy olyan népszokás miatt, melynek profán jellege általános emberi viszonyok alapjain nyugszik, nekem nem lehetett testvérem, a gyermekeimnek pedig nagynénjük, unokatestvéreik, rokonság a faluban, mint másoknak” – írja a cikk szerzője, Rozika testvére.
Fotó: Getty Images, Forrás: Néprajzi Lexikon, Népújság, Dömötör Tekla: Magyar Népszokások
