Néhány hete bejárta a világsajtót hír Heather Armstrong, az egyik legelső sikeres anyablogger öngyilkosságáról. Megrázó látni, hogy még egy ilyen esetnél is megjelenik az anyák hibáztatása: sok komment együttérzés helyett inkább arról szólt, hogy milyen anya az, aki maga mögött hagyja a gyerekeit…
Nagyon gyakori, hogy mélyen társadalmi gyökerű jelenségeket is az anya egyéni felelősségének tekintünk. Armstrong esete jó példa rá, hogy az anyák nehézségei, tragédiái kapcsán sokszor fel sem merül a szűkebb-tágabb környezet szerepe, ehelyett az anyák felelősségének szürreális kiterjesztését látjuk. Ugyanez megfigyelhető például a negatív szülésélmények kapcsán is: olyan kérdéseket teszünk fel, hogy miért nem állt ki magáért jobban a nő, miért nem volt informáltabb, felkészültebb. De az anya felelőssége az is, hogy milyen oktatást, fejlesztést kap a gyereke, hogy mennyire lesz boldog és sikeres gyakorlatilag a gyerek egész élete. Nagyon hasonlít ez arra is, ahogyan a közbeszéd a bántalmazott nőkről fogalmaz – hogy miért nem lépett ki korábban a kapcsolatból, vagy egyáltalán minek ment bele egy bántalmazó kapcsolatba. Mindez a patriarchális hatalmi dinamikákból fakad. Az anyák ráadásul még a nők csoportján belül is sérülékenyebbek, mivel az anyaság kapcsán még erősebb szerepelvárások, társadalmi ideálok élnek: nagyon határozott elképzeléseink vannak arról, milyen is a „jó anya“ – és ezt az anyák maguk is hamar internalizálják. Én úgy látom, az anyákat érintő mentális problémákat, bár részben persze élettani eredetűek is lehetnek, gyakran épp ezek a társadalmi megfelelési kényszerek okozzák.
Sokáig nem esett szó az anyák mentális egészségéről, hiszen alapvetés volt, hogy az anyaság a nők kiteljesedését, legnagyobb boldogságát jelenti – a valóságban ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Mik azok a társadalmi gyökerű problémák, jelenségek, amik terheket rónak az anyák mentális egészségére?
A hazai szülészeti rendszert biztosan ide sorolnám: nagyon nehéz ma Magyarországon úgy szülni, hogy egy nő tényleg biztonságban érezhesse magát, tiszteletben tartsák a szükségleteit és támogató közeg vegye körül. A szülés óriási testi-lelki változás, és ha a nő nem kap támogatást, az súlyos poszttraumás stresszhez vezethet, ami gyakran csak évek múlva kerül felszínre. De az is megterhelő, hogy az anyasággal – az idősebb nőkhöz hasonlóan – láthatatlanná válnak a nők a társadalom szemében. Ez látványosan megnyilvánul abban, ahogyan a munkát vagy a közösségi életet szervezzük: a kisgyerekes anyák az eltérő napi ritmusuk miatt gyakran teljesen kiesnek az életből, mondjuk nem tudnak részt venni egy esti munkavacsorán a fürdetés miatt, vagy elintézni a hivatalos ügyeiket, mert a partnerük csak később, a munkaidő végeztével ér haza. Így bizonyos értelemben kivonódnak az aktív, cselekvő felnőtt szerepéből, szinte egy párhuzamos, „kisgyerekes“ univerzumba kerülnek. Ez a kiszakadás és elszigeteltség szintén traumát és mentális terhet jelenthet a nőknek. És persze tegyük hozzá, hogy ez még mindig csak egy középosztálybeli anyaságtapasztalat: újabb problémát jelent, hogy a sérülékenyebb helyzetű nők szinte egyáltalán nem kapnak támogatást a szociális ellátórendszertől.
Az anyasághoz kapcsolódó elvárásokat a kapitalizmus is szervezi, hiszen a „jó anyaság” záloga a fejlesztő játékok, a bioételek, a külön programok megvásárlása – ez manapság hatványozottan jelen van. Hogyan hat ez azokra a nőkre, akik osztályhelyzetükből fakadóan nem engedhetik meg maguknak ezeket?
A szemlélet, miszerint a gyerek egy befektetés, és ennek megfelelően folyamatosan foglalkoztatni, fejleszteni kell, egyértelműen a közép- és felsőosztályokra jellemző. Ezek a programok, fejlesztések, speciális játékok egyre drágábbak, és az állami rendszerek erodálódása miatt egyre inkább magántőkéből kell megoldani a finanszírozásukat, de az elvárás olyan erős, hogy sok középosztálybeli család az erőforrásain felül is költ rájuk. Ez még az alsó középosztályban is megvan, sokan tényleg az utolsó forintokat költik arra, hogy a gyerek például nyelvet tanulhasson, annak reményében, hogy így hosszú távon megőrizheti az osztályhelyzetét vagy esetleg felfelé mobilizálódhat. Az alsóbb osztályokba tartozó anyákat egészen más problémák terhelik, hiszen ők egyszerűen nem tudják kompenzálni a szociális ellátórendszer, az oktatás vagy az egészségügy hiányosságait. Mindemellett ezeket a nőket nagyon erősen stigmatizálja a társadalom, hiszen a „jó anya“ tulajdonképpen középosztálybeli anya – vagyis az eltérő életmódot élő, más gyerekkort teremtő nők csak rossz anyák lehetnek.
Sokszor elmondják, hogy a modern társadalomban sokkal jobban tematizálódik az anyaság élménye, a nőket érő nehézségek. De szintén új jelenség az előbb kifejtett elváráshalmaz. Összességében vajon könnyebb vagy nehezebb a mai anyák helyzete?
Erre azért nehéz válaszolni, mert régebben egészen más fogalmakban gondolkodtunk ezekről a kérdésekről. Sokáig egyáltalán nem volt például szempont a gyereket vállaló nők szakmai önmegvalósítása. Tény, hogy a jog most elméletileg több szabadságot garantál a nőknek, de a gyakorlatban egyáltalán nem biztos, hogy mindenki tudja is gyakorolni a jogait. A modern életünk súlyos hátránya az egyre kiterjedtebb piacosodás is, ami lehetőséget ad az államnak, hogy átadja a közfeladatok megoldását, vagyis egyre szűkül azoknak a köre, akik számára elérhetőek bizonyos szolgáltatások, támogatási formák.
A hazai szociológiai kutatások szerint a gyerekvállalás kiemelten fontos a magyaroknak, és a kormány is a családbarát ország képét igyekszik erősíteni, ezzel szemben a kutatások újra és újra igazolják, hogy nagyon nehéz az anyáknak. Mennyiben lesz ezektől specifikus a magyar anyák helyzete?
Az egyik meghatározó, specifikusan hazai konstrukció Magyarországon a GYES-rendszer, ami miatt más országokhoz képest nagyon sokáig maradnak otthon a gyerekeikkel az anyák. Ugyanis mondjuk ki, még mindig szinte kizárólag az anyák mennek GYES-re: részben azért, mert a nők fizetése többnyire alacsonyabb és nélkülözhetőbb, de azért is, mert – épp a gyerekvállalás fontosságának elképzelése miatt – elsősorban a nőkre irányul ez az elvárás. Persze jó is lehet, hogy nem kell idejekorán visszasietni a munkába, de tény, hogy emiatt sok nő kiszakad az életből, izolált és magányos térbe kerül, ami nagyon sajátos mentális állapotot eredményezhet.
A GYES-rendszer történetileg azért jelent meg, hogy a szocializmusban elősegítse a nők foglalkoztatottságát, ennek ellenére a társadalom szemében az anyaság mégsem minősül munkának.
Szerintem fontos lenne, hogy ez megtörténjen, sőt, ideálisan az is létező út lenne, hogy a gyereknevelést és a közben szerzett készségeket később elismerje a munkaerőpiac. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a gondoskodási munkák – legyen szó fizetett vagy fizetetlen formáiról – egyre inkább elértéktelenednek, mind a díjazásuk tekintetében, mind a társadalmi elismertségüket nézve. Az anyaságról is az a domináns elképzelés, hogy a nő otthon van, nem csinál semmit, pihenget, babázgat – miközben valójában nélkülözhetetlen közhasznú feladatot lát el. Jó lenne látni, hogy az anyasághoz kapcsolódó feladatok ellátása mennyi más, a munkaerőpiacon is fontos és megbecsült feladat ellátására teszi alkalmassá a nőket.
Bár ma már sokat beszélünk szülés utáni depresszióról, baby bluesről, ezek a fogalmak csak rövid távon, a szülés körüli érzékeny időszakban engedélyezik az anyáknak a mentális összeomlást. Mi van, ha valakiben később sem múlnak el ezek az érzések?
Nagyon fontos különbség, hogy a szülés körüli állapotok megmagyarázhatóak valamiféle élettani háttérrel, míg később a problémák gyakran társadalmi eredetűek, így kevésbé tűnnek legitimnek a szélesebb nyilvánosságban. Mondjuk egy anya szeretne elmenni valahová egyedül, de nem tudja kire bízni a gyerekét, mert nincs stabil, jó minőségű ellátórendszer, és ennek a dilemmának a folyamatos fennállásából tartós érzelmi, mentális problémái fakadnak. Ez ugyanúgy súlyos mentális teher, csak ezek az akadályok, nehézségek kevésbé láthatóak, így nem is annyira toleráns velük a társadalom. Valószínűleg azért sem, mert itt nem múló állapotról, ideiglenes hormonális egyensúlyvesztésről van szó, hanem olyan problémákról, amihez egész rendszereket kellene átalakítani.
A közösségi médiában is egyre több szó esik az anyaságról, de még ebben a „tabudöntögető“ mozgalomban is ott van a szükségszerű engedélyadás a nehézségek megélésére, illetve az anyák fájdalmainak szabályozása, ráadásul az ott alakuló közösségek sem feltétlenül valósak. Ti látjátok ennek az új trendnek az árnyoldalait?
Volt egy EMMA-műhelyünk, ahol beszéltünk az online anyacsoportokról, és ott azért nagyon kijött, hogy egyszerre mennyire segítőek és kártékonyak is lehetnek ezek a közösségek. Az online terek egyik nagy hátránya például a szakképzett facilitátor hiánya, így a beszélgetések gyakran kisiklanak a megfelelő mederből, vádaskodásba, ítélkezésbe csapnak át. Ezekben a csoportokban gyakran merülnek fel nagyon fontos tabutémák, például, hogy mi van, ha valaki úgy érzi, nem tudja szeretni a gyerekét, vagy nem tud mit kezdeni a szülés utáni szexualitásával – ilyenkor elengedhetetlen, hogy az a közösség, amiben ezek az érzések felszínre kerülnek, képes legyen megtartani az anyát – ez online gyakran hiányzik. Érdekes, hogy más mentális problémák esetén eszünkbe sem jutna, hogy Instagramon vagy Facebookon keressük a megoldást, de az anyák problémái esetén ez is elégséges opciónak tűnik. Ráadásul ahogyan az anyasággal kapcsolatos nehézségek egyre erősebben tematizálódnak az online térben, mintha lekerülne a felelősség a döntéshozók, intézményrendszerek válláról, hogy megoldják az anyák problémáit, hiszen „úgyis olyan sokat beszélnek erről a neten“.
Miben tud segíteni az anyáknak az EMMA Egyesület?
Egyrészt működtetjük az ingyenesen hívható EMMA-vonalat, ami egyszerre információs és segélyvonal, vagyis krízishelyzetben, de akár hétköznapi kérdésekkel is fordulhatnak hozzánk a nők. Segítünk, ha például egy várandós nőnek kérdése van a szüléssel kapcsolatban, vagy ha egy anya szeretné megosztani az érzéseit, mindegy, hogy kicsi gyereket vagy már kamaszt nevel. A vonal másik felén képzett önkéntesek válaszolnak a kérdésekre, vagy szükség esetén továbbirányítanak a megfelelő szaksegítséghez. Az EMMA arra is törekszik, hogy megteremtse az anyák számára azt a megtartó közösséget, ami a társadalmi rendszerek hiányosságai miatt hiányzik az életükből. Az anyák ebben a kisgyerekes univerzumban sokszor egyáltalán nem tudják megosztani más felnőttekkel az érzéseiket, gondolataikat, ez pedig súlyos problémákat okozhat a mentális egészségükre nézve. Az EMMA műhelyeken befogadó, őszinte és ítélkezésmentes közegre találhatnak, ahol meghallgatják őket és támogatást nyújtanak nekik a nehéz élethelyzetekben, segítenek felismerni, megfogalmazni a problémáikat, érzéseiket.
Fotó: Czvitkovits Judit
